Svetna értetlenül néz körbe. Szergej is megállítja mellette az almásderesét.
- Hová lett? – kérdezi a testőrtől.
- Remélem, leesett – jelenti ki közönyös hangon a férfi. A nagyhercegnő próbál nem egyetérteni vele, de elég nehéz feladat. Szívesen itt hagyná Alexandert a parkban.
- Keressük meg, nem akarok otthon cirkuszt! – fordítja vissza Saphirát a falevelekkel színezett földúton. Ügetve haladnak, közben a környéket pásztázza, hátha csak a telivér szaladt el alatta, és letértek az útról. Svetna folyamatosan forgatja a fejét, de mikor az istállók már egész közel vannak hozzájuk, sóhajt. – Nem hiszem el! Elhagytam az erdő szélén az amerikai nagykövet fiát!
- Én azt nem hiszem el, hogy nem találtuk meg a lovat. Pedig annyira szép állat – Szergej csalódottan csóválja a fejét.
- A ló biztos meg lesz. Nem hülye, hazatalál, remélhetőleg a lovasával együtt – fintorog Svetna. Még egyszer tanácstalanul szétnéz. Most akkor menjenek be, vagy keressék tovább ezt az istenátka fiút? Az istállók felé néz, és hunyorogva figyeli az egyik lovat, akit kifelé vezetnek a legelőre. Sárga szőre csillog a napon, egy kicsit le is van izzadva. A tartása és a feje formája egyértelművé teszi, hogy angol telivér. – Szergej, az ott nem...? – mutat a ló irányába.
- De igen – bólint a férfi.
- Micsoda egy faragatlan, goromba, idióta tuskó ez az Alexander! – háborodik fel a nagyhercegnő. Saphirával gyorsítanak, és csak a kövezett úton fogja vissza. Még így is elég lendületes léptekkel haladnak. Az egyik épület előtt megállnak, és Svetna lepattan a nyeregből. A fal mellett álló ifjúhoz lép.
- Mondja, Alexander, ön hallott már arról, hogy...? – elakad, aztán megrázza a fejét és folytatja. – Ezt meg mégis hogy képzelte?
Alexander sóhajtva, a szemét forgatva végigsimít rövid, sötét haján.
- Szíves elnézését kérem, nagyhercegnő, ha megsértettem, de nincs túl sok időm, hogy üres társalgásokat folytassak, miközben ön magamra hagy a lovaglóösvényen, mert kifejeztem a véleményem – jelenti ki.
Svetna próbál higgadt maradni. Ő nem süllyed a szintjére. De még mennyire, hogy nem!
- Ez esetben – mosolyodik el fagyosan. – Ha velem üresnek találja a társalgást, legyen szíves fogadóórát kérni az édesapámtól, és megosztani vele az álláspontját, miszerint én csak az idejét rabolom! Gondolom, örülni fog neki – hátat fordít, és elindul. A válla fölött hátraszól. – További szép napot, Alexander!
Saphira közel hajol az ifjúhoz, taszít rajta egyet, aztán a gazdája után vonul, büszkén felemelt fejjel. A fiú kalimpál a kezeivel, de sikerül megtartania az egyensúlyát.

Alexander felháborodva néz a lány után. Emiatt a szeszélyes csitri miatt tényleg csak az idejét vesztegeti a Romanovok istállóinál. Azt hiszi, bármibe beleszólhat, ráadásul iszonyat szerencsétlenül teszi. Ki az a bolond, Svetlana Romanován kívül, aki úgy próbál kémkedni, hogy azonnal nyíltan rákérdez mindenre? Nevetséges. Esze annyi, mint egy tyúknak, de az orrát meg a tizedik emeleten hordja, ahogy nagyjából az összes nő. Ha rajta múlna, visszaküldené Szentpétervárra, hogy ott pattogjon a saját embereiknek, nagy kárt úgysem tudna csinálni a palota falain belül. De neki, mint a cár egyszem kicsi lányának, természetesen mindig ott kell lennie, ahol nem kellene.

Miután meggyőződik róla, hogy Saphira a legelőn van és rendesen lemozgatták, Svetna beül a kocsiba. Szergej követi a példáját.
- Komolyan mondom, a Föld nem hord még egy ilyen bunkót a hátán! – füstölög Svetna továbbra is. Az egy dolog, hogy Alexanderrel szemben higgadtan kezelte a helyzetet, de Szergej társaságában egész nyugodtan tovább dühöng. A testőr, lévén van már gyakorlata ebben, nem reagál. Neki is megvan a véleménye a kedves vendégről, de jobbnak látja nem hangoztatni. Svetna így is fél attól az ifjútól, hiába igyekszik inkább sértettnek és dühösnek tűnni. Szegényke reszket, ha egy helyre kerülnek. Ha alátámasztaná a dühöngését, azzal alapot adna az irreális félelmének.
Svetna az ablaknak támasztja a fejét. Kócos fonatából kiszabadult tincsei a szeme elé lógnak. Háromszor kisimítja őket, aztán a füle mögé tűri. A dühe lassan teljesen elmúlik, bár jobban örülne, ha maradna. Amíg haragudott és virágnyelven elküldte Alexandert melegebb tájakra, nem félt tőle. De most, hogy megint lehiggad, a hideg is kirázza, ha eszébe jut az ifjú. Csak az ég a megmondhatója, miért érez különösebb ok nélkül félelmet.

Otthon egyenesen a szobájába megy, és tusolás után tárcsázza Adrit.
- Na, te még élsz? – köszönti a barátnője, és hallhatóan éppen lenyel egy falat... akármit. – Írtam Messengeren, de nem láttad. Pedig, komolyan, ritkán írok ám ilyet!
- Bocsi, csak a kedves vendégeim lekötötték az időmet. Mindjárt megnézem – nyitja fel a laptopját.
- Ki volt nálatok? A pápa, a dalai láma, vagy a Monaco-i herceg? – találgat Adri.
- Egyik sem, az amerikai nagykövet és a családja járt itt – sóhajt Svetna.
- Mesélj! A puccos ajándékokat ki is hagyhatod, azzal még én is tisztában vagyok, mit szoktál kapni. Fent van Wikipédián.
- Még nincs puccos ajándék, de ha a nagykövet megtudná, a kedves fia hogyan viselkedett velem, pánikszerűen vásárolná fel a környék csili-vili holmijait. Alig várom... - ironizál a nagyhercegnő.
- Mit csinált? Csak nem mert annyira bunkó lenni veled, nem? Ahhoz már őrültnek kell lenni. Veled csak én lehetek pokróc – vihog. Svetna is elneveti magát. Tényleg Adri az egyetlen, Dmitrijen és Mariján kívül, akivel lehet szórakozni. Mindenki más a korosztályában, egyszerűen nem mer véleményt mondani róla.
- Közölte, hogy semmit nem értek a politikához, ne üssem bele az orrom, aztán azt is megkaptam, hogy az idejét rabolom – sorolja. – De amúgy sem kedvelem – komorodik el a hangja.
- Ajjaj. Nem kedvelsz valakit? Itt komoly bajok lehetnek. Ha nincs nálatok semmilyen előkelőség, aki sokkot kaphat tőlem, akkor mindjárt odarobogok. Addig szedd elő a törikönyved, meg a legjobb tudásod a dinasztiádról, különben akkora egyest kapok holnap, hogy kilóg a naplóból... - motyogja.
- Rendben. Várlak – teszi le, közben kinyitja az íróasztala szekrényét, és kivadássza a többi közül a törikönyvet. Kinyitja az októberi forradalmat és II. Miklóst tárgyaló résznél. Lehet, kissé egoista módon, de nagyon szeret a saját családjáról tanulni. Közeli és könnyen megfogható témának érzi. Egyébként is nagyon szereti a történelmet, de ezt teljes mértékben a sajátjának érzi.
Az egyik oldalon van egy kép II. Miklós lányairól. Svetna a tükörhöz sétál, és maga mellé tartja a könyvet, hogy az ő, és az akkori nagyhercegnők arca egy vonalba kerüljön. Eltűnődve nézi Marija Romanova arcát. Mitagadás, vannak hasonlóságok köztük. Svetna talán vékonyabb, és a szeme színe is más, de az orruk és az arcformájuk teljesen ugyanolyan. Érdekes, hogy majd' száz év elteltével ennyire hasonlít egy oldalági rokonára.

Rövid időn belül, Adri besétál a szobájába, leül az egyik fotelba, és várakozóan pillant rá.
- A helyzet az, hogy holnap feleltetni akar a tanár... és hát... érdekel a téma, meg minden, de nem igazán sikerül felfognom a könyvből – magyarázza. – Szóval hallgatlak, bennfentes kollegina.
- Rendben – mosolyog Svetna boldogan. Imád magyarázni. – Akkor csak az októberi forradalom, ugye?
- Csak? Mexikóba szöknék, ha többet is kellene...
- Jól van, jól van, akkor II. Miklós... - elgondolkozik, honnan kezdje el. – Abszolút az elejéről mondjam?
- Addig megvan – Adri az ölébe húzza a könyvet, és az egyik bekezdésre bök. -, hogy az akkori cár lemondott, meg a fia helyett is, akit Alexnek...
- Alekszejnek – javítja ki a nagyhercegnő.
- Igen, szóval Alekszej helyett is lemond. Össze-vissza cipelik őket az országban, egyre rosszabb körülmények között, miközben a pirosak...
- Vörösek – javít megint.
- Nem mindegy? – néz rá kérdőn a barátnője.
- Nem. Vörösek. A piros világosabb szín.
- Rendben, akkor legyenek vörösek – legyint Adri. – Szóval, a vörösek garázdálkodnak, meg átveszik a hatalmat, a fehérek pedig darabokban táboroznak mindenfelé. Na de, akkor ezek a fehérek kicsodák, és az sem tiszta, hogy menekült meg a cári család?
- Remek – bólint Svetna. – Eddig teljesen jól mondod. A fehérek voltak a royalisták, azaz, az a csoport, akik a cári rendszert támogatták. Mi volt a céljuk?
- Megmenteni őket? – kérdezi Adri bizonytalanul.
- Így van. II. Miklóst akarták vissza, bár azt be kell vallanunk, tényleg nem volt egy mintauralkodó... - a következő bekezdésre bök, hogy barátnője tudja, hol tartanak. – Tehát ezt akarták, de míg a vörösek egységesek voltak, ők szervezetlenül próbálkoztak. II. Miklósék Jekatyerinburgba való szállításakor egy bizonyos Kolcsak admirális alig egy hét alatt összefogtak a fehéreket. Lenin, a vörösek egyik jelentős személye attól félt, kiszabadítják a cári családot, Kolcsak pedig attól, hogy megölik a cárt. Mindketten azon voltak, hogy megelőzzék, amitől tartanak. Kolcsak, miután egységes csapatot hozott létre, csak óvatosan mert Jekatyerinburg felé közeledni, tartva attól, hogy kiadják az ítéletet rájuk. Hozzá tulajdonítható a mondás, miszerint „Véres pallos lóg felettünk." A véres szerintem a vörösökre utal, mert nem sajnáltak vért ontani – Svetna teljesen belefeledkezik a magyarázásba, barátnője pedig figyelmesen hallgatja. – Már közel jártak, amikor Lenin értesülést szerzett róluk. A royalisták gyorsítottak a lépésen, és jóformán verseny indult, hogy a kivégzőosztag, vagy Kolcsak csapatai érnek előbb az Ipatyev-házba. A royalisták csak néhány órával voltak gyorsabbak. A cári családot őrző vörösek még nem tudtak a kivégzési parancsról, de soha nem is tudták meg. Volt egy őr, aki nem akadályozta őket, mitöbb, a meneküléskor felsegítette Marija nagyhercegnőt a lóra. Őt is, szándékkal, vagy anélkül, de megölték. Azóta sem tudja senki, ki volt, és vörösként miért segített kimenekíteni a cári családot. Ezután II. Miklós újra kézbevett mindent, leverték a lázadást, és újrakoronázták. Így ragadt rá, hogy Kétkoronás Miklós.
Adri lassan bólint.
- Annyi is elég lett volna, hogy a megmentő csapatok egyesületek és kimentették őket, de azért köszi. Tartalmasan előadtad.
- Ugyan. Szívesen máskor is – a nagyhercegnő is leül. Észre sem vette, hogy állva magyarázott végig.
- Hagyjuk is a törit – csapja össze a könyvet Adri. – Mesélj erről a pokrócról! – néz rá kíváncsian.
- Alexandernek hívják, a pokróc meg enyhe kifejezés... Nem egyszer közölte már velem, mennyire semmibe vesz. Megjegyzem, pár éve már keveredtem bele kisebb konfliktusba vele – barátnője sürgető pillantásától kísérve folytatja. – Addig provokált azzal, hogy csak egy elkényeztetett kisasszony vagyok, és béna vagyok mindenhez, hogy felmásztam egy fára. Magasra, és nem mellesleg szoknyában. Mindenki attól félt, kitöröm a nyakam, de engem jobban érdekelt, hogy az a barom röhög a markába a ruhám miatt...
- Höhh! – háborodik fel Adri. – Legalább megrugdostad? Vagy ráküldted a titkosszolgálatot? Vagy valakit?
- Nem. Annyira kínosan éreztem magam, hogy nem csináltam belőle fesztivált, és erre apa is tekintettel volt. Dmitrij kevésbé. A saját testőreinek kellett lefognia.
- Nagyon helyes. Ez a minimum – bólogat Adri elismerően. – Én legalább az orrát eltörtem volna. Pici darabokra.
Svetna megcsóválja a fejét.
- Nem csinálhatunk egymásból krumplipürét. Sajnos.
- Ez is jogos, de akkor is... Elég nagy szemétség volt tőle. Egyáltalán megtehet ilyet? Kötözködhet veled?
- Nem – rázza meg a fejét a nagyhercegnő. – Azóta már udvariasan rángatja az idegszálaim...
- Fejlődés... - motyogja Adri.

A délután hátralévő részében kitárgyalják az elmúlt napok eseményeit, Nutellás palacsintát esznek, és Svetna megérteti Adrival, mi a különbség az orosz „s" és „scs" hangok között. Este, amikor már elméletileg mindenki alszik, a nagyhercegnő egyedül ül a szobájában, és a szemközti falat bámulja. Több dolgot végiggondol, de végül minden felvetését kudarcra ítéli. Kikel a takarója alól, és zöld, bolyhos köntösében, egy zseblámpával a kezében kifelé indul. Már elmúlt tizenegy óra, de ő mezítláb oson végig a folyosón. Reméli, az iroda ajtaja nyitva van.
Óvatosan a hideg fémkilincsre teszi a kezét, és lenyomja. Fellélegzik, amikor nyitva találja az ajtót. Lassan nyitja ki, félve attól, hogy megnyikordul. Ebben a napszakban csak a földszinten és az udvaron vannak testőrök, de amilyen szemfülesek, biztosan meghallanák. Éppen csak annyira tárja ki az ajtót, hogy beférjen a résen. Odabent a padlódeszkáról a puha szőnyegre lép, és körbe néz. Most nincs olyan rendetlenség, mint legutóbb, de valami mégsem odavaló az irodába. Legalábbis, ilyenkor nem. Fjodor az irodaszékében alszik, előtte a laptopján a képernyővédő váltakozik. Svetna rosszallóan csóválja a fejét, és odasétál, hogy a lapos számítógépet lecsukja. A képernyőn váltakozó képeken ő és Dmitrij szerepelnek. Az egyiken igyekszenek normális fejet vágni, de az utána következőkön olyan pillanatok vannak, amikor valószínűleg óriási poénokat sütöttek el. Karácsonyi képek is megjelennek, élen azzal, amikor Dmitrij megengedte neki, hogy rénszarvasnak öltöztesse. A nagyhercegnő boldogan elmosolyodik, és igyekszik nem nevetni a következő képen. Egyszer, még kislány korában, elaludt egy könyv olvasása közben. A bátyja, ezt kihasználva, kidekorálta az arcát. Hosszú, kettőbe font haja bajuszos arcot keretezett.
Nagy nehezen ráveszi magát, hogy lecsukja a laptopot. Azzal semmire sem megy, ha a képernyővédőt bámulja. Fontosabb dolga is van most annál, hogy képeket nézegessen. Az egyik fotelból felkapja az otthagyott plédet, és az apjára teríti, aztán az iratokhoz megy. Egyszerűbb lenne a laptopon kutakodnia, de természetesen minden egyesével, jelszóval van védve, amiket az égvilágon senki sem tud a cáron kívül. Neki marad a papír alapú keresés. Levesz egy nagy irattartót, amin „USA" címke szerepel. Kirakosgatja maga elé a nagy mappákat, és elkezdi kizárogatni, amiben úgysem lesz semmi. Az importot és exportot rögtön vissza is rakja, ahogy sok mást is. Egy idő után nem tudja tovább szűkíteni a kört, és elkezdi tovább boncolgatni a mappákat, odafigyelve, hogy egyszerre eggyel foglalkozzon. Csak az hiányozna, hogy összekeverje ezt a rengeteg adatot!
Az egyiken rengeteg számadat szerepel. Megérti a köztük álló logikát, és egész jól összekapcsolja őket a valósággal, de kishíján elalszik közben. A digitális óra számlapjára pillant: hajnali négy óra. Öt órája olvasgatja, mi a helyzet a világ másik felén, és egyszerűen semmire sem jut. Mi bajuk van, hogy nem tárgyalnak? Miért nem mondják meg? Mi rosszat tettek ők, hogy nem állnak szóba velük rendesen? Egy pillanatra lehunyja a szemét, és próbálja összeszedni magát. Igyekszik összerakni fejben, amiket olvasott, próbálja egy egész képpé alkotni őket. A kulcsot keresi a megoldáshoz, de képtelen rendbe tenni szétszórt és fáradt gondolatait. Megdörzsöli a homlokát, és nehezen, de kinyitja a szemét. Megrázza a fejét. Képtelenség, hogy most rájöjjön. A legutóbb tanulmányozott lapokat is visszarakja a mappákba, és szép lassan minden a helyére kerül. A nagy „USA" mappát nézi maga előtt, és elátkozza az okot, amit még nem ismer.
A hajnal első sugarai elkezdik megvilágítani a helyiséget. A fából készült bútorokon ez remekül mutat, de Svetna szemét bántják. Feltápászkodik a szőnyegről, a helyére teszi a dossziét, és kioson. Halkan becsukja maga mögött az ajtót, és a szobájába megy, hogy elkészüljön a mai napra. Hiába foglalkoztatják a világ problémái, hétfő van. Nincs mese, iskolába kell mennie.

A tükör előtt fájón veszi tudomásul, hogy leginkább egy másnapos ogréra emlékezteti a külseje. Mindent robotszerűen csinál, oda sem figyel. Nyolc óra előtt egy kicsivel a sulibüfénél áll, és hitetlenkedve pislog a finomságokat árusító hölgyre.
- Elnézését kérem, de nekem azt mondták, önt nem szolgálhatom ki kávéval – magyarázza a büfés néni.
- Tessék? – nyögi ki Svetna fáradtan.
- Az igazgatóúr elmondása szerint az apja kérésére.
- Ugye ezt nem mondja komolyan? – kérdezi elkeseredetten Svetna. Az apja sosem engedi kávézni, talán egyetlen egyszer ivott, amikor egy díszvacsora nagyon későre nyúlt, és másnap kegyetlen fáradt volt. A ma éjjeli akciójáról viszont nem tud a cár.
- De igen – néz rá értetlenül a büfés. Érti ő, hogy uralkodói dinasztia, és pár száz éve rendesen beltenyészet volt Európában, de ennyire kijött volna az okosnak titulált nagyhercegnőn?
Svetna szomorúan csóválva a fejét hátat fordít, és jóformán felmászik az osztálytermükhöz. Ne aludj el... Ne aludj el... - ismételgeti magában.
Boros tanárnő bejön, és becsapja az ajtót, hogy az osztálya elcsendesedjen. Mindenki a helyére sétál, közben élénken méltatlankodva a hétfő reggel miatt.
- Szép hétfő reggelt! – köszönti őket az osztályfőnök. – Van hiányzó? – néz körbe. Adri üres helyét látva bólint. – Ezek szerint nincs. Kezdjünk is hozzá... szeretném tudni, miért állnak bukásra egyesek fizikából, annak ellenére, hogy csak október közepe van – néz rájuk szigorúan. Többen behúzzák a nyakukat. A fizika, hiába zseniálisak az órák, kész mumus a tizenegyedik B-nek. – Gyerekek, gondolom, nem akar mindenki fizikus, űrkutató, meg mérnök lenni, de egy négyes szint igazán elvárható lenne mindenkitől. Mi a gond vele? – néz körbe várakozóan. Láthatóan nem bántani akarja őket, szeretne segíteni nekik, de senki nem szólal meg, egymásra pislognak. A tanárnő megrázza a fejét, és szomorúan néz végig rajtuk. – Ha nem mondjátok meg, mi a baj, nem tudok segíteni.
Továbbra is csend marad. Az osztályfőnök leül a tanári asztalhoz, és elgondolkozva néz rájuk.
- Rendben... - bólint. – Mindenki szégyelli elmondani mindenki előtt. Viszont, ha valaki meg tudja fogalmazni, mi a gond, keressen meg szünetben – erre többen bólogatni kezdenek. Svetna a fehér falat bámulja, és elnyom egy ásítást. Még csak első órán vannak, és máris iszonyatosan fáradt.
Boros tanárnő a karórájára néz.
- Három... Kettő... - kezd visszaszámolni. – Egy... - nyílik az ajtó, és Adri lép be. – És Adri is méltóztatott megérkezni.
A lány egy pillanatra megtorpan. Igaz, nem illik késni, de az osztályfőnöke nem szokott ilyen vehemensen hozzájuk szólni. Megadóan felemeli a kezét, és a helyére oldalog.
- Mi történt? – súgja oda Svetnának.
- Sok-sok egyes fizikából – feleli a nagyhercegnő.
- Akkor most kivételesen nem miattam forr az agyvize...
- Kivételesen – bólint Svetna, hangsúlyozva, hogy ez egyszeri eset. Adri összevont szemöldökkel néz rá.
- Nem akarok beléd kötni, de a Walking Dead forgatására mész? Elég rosszul nézel ki, ha nem veszed zokon.
- Nem, dehogy... Csak rosszul aludtam, és még korán is van, meg hétfő... De semmi bajom.
Adri kétkedve bólint.
- Jól van, csajszi, de ha van valami, szólj. Nem jó ennyire zokninak látni téged – aggodalmaskodik.
- Mondom, hogy minden rendben – mosolyog rá Svetna a lehető legmeggyőzőbben.
- Hiszem, ha látom... - forgatja a szemét Adri.
- Szkeptikus vagy! – mondja a nagyhercegnő.
- Az hát. Bármi is legyen az – bólogat a barátnője, aztán körbenéz az osztályon. Megakad a szeme Elle-en. – Te, figyelj csak... - bólint a sötét hajú lány felé. – Telefonozik a pad alatt. Mi ez? Egy párhuzamos univerzum?
Svetna összevonja a szemöldökét. Ez furcsa.
- Biztos... fontos dolog miatt – von vállat.
- Aha – bólint Adri.

A nap hátralevő részében, javára legyen mondva, Svetna egyszer sem alszik el. Végül megkönnyebbülten száll be a kocsiba, és hazáig pihenteti a szemét. Egyszer csak felpattan a szemhéja, és a homlokára csap. Neki nem adnak kávét a büfében, de Adrit megkérhette volna, hogy szerezzen neki. Fáradtan és a saját eszében csalódva dől hátra az ülésen. Egész délután házit ír. A fizikakönyvét nézve eltűnődik, hogyan lehet ezt nem érteni?
Vacsora után Dmitrij nagy nehezen elszakad a telefonjától, és az apjukkal sakkozik. Svetna kettejük között ül, és a bábukat figyeli. Próbálja kikövetkeztetni a lépéseiket, de egy idő után elveszti a fonalat. Jó éjszakát kíván nekik, és fellépcsőzik a szobájába. Nem, mintha alvást tervezne.