Ahogyan a bemondó elkezdi a kutakról szóló híreket, Svetna ott hagyja az étkezőben Dmitrijt a Túró Rudival, és a folyosókon keresztben átrohanva a nappali TV-je előtt lefékez. Leül a szőnyegre, és nagy szemekkel bámulja a képernyőt.
- A Montana állambeli kutak továbbra is lángolnak. A tűzoltóegységek folyamatosan dolgoznak, de a tűz továbbra is terjed. A napokban további hat halálos áldozata született a katasztrófának. Friss hírekkel ugyanitt fogunk jelentkezni.
A bemondó a következő hírt kezdi mondani, de a nagyhercegnő csak maga elé mered. További hat halálos áldozat... Ezt a mondatrészt hajtogatja magában. Akárhányszor egy katasztrófáról tudomást szerez, maga alá kerül. Aggódik azért a sok emberért, akik veszélyben vannak, és támpontok nélkül kattog azon, hogyan lehetne megfékezni a bajt.
Gépies mozdulatokkal feláll a földről, és az előtéren átsétálva a lépcső felé veszi az irányt. Felbaktat a második emeletre, és ott becsukja maga mögött a szobaajtaját. Semmi másra nem vágyik, mint alvásra. Sok, pihentető, mély alvásra.

Fürdés és átöltözés után azonnal elalszik. Az álom, mint szél a tollpihét, hirtelen és könnyen ragadja magával. Mélyen, rémképek nélkül alszik.
A reggel és a délelőtt ugyanúgy telik, amíg Fjodor nem adja a tudtukra, hogy ebédre vendégeket várnak. Svetnát valamiért lehangolja a tudat, hogy az amerikai nagykövet és a családja látogatóba jön. Nem kíváncsi a mellébeszélésükre.
- Csodás... - motyogja. Az apja rosszallóan néz rá.
- Ne legyél ilyen mogorva. Velük pláne ne. Hátha sikerülne diplomáciát kialakítani velük – magyarázza a cár. Dmitrij bólogat.
- Azért Alexandert orrba vághatom üdvözlés képpen? – pislog bociszemekkel az apjára. A húga elneveti magát. Egyszer már találkozott a nagykövetúr fiával. Tizennégy körüli volt, Alexander tizenhét, esetleg tizennyolc. Addig cukkolta Svetnát, hogy a nagyhercegnő felmászott egy irdatlan magas fára. Már önmagában, hogy olyan magasra mászott, elég ijesztő volt Szergejnek, illetve mindenki másnak is, hiszen ha onnan leesik, az a biztos nyaktörés. Az csak tetézte a dolgok, hogy a lány szoknyában volt, és így nem csak veszélyes, de kínos is volt a helyzet. Svetna lángoló vörös arccal jutott le, és a nap hátralévő részében vagy az amerikai fiúra nézett gyilkos pillantással, vagy lehajtott fejjel állt és kerülte mindenki tekintetét. Dmitrij akkori próbálkozását, hogy krumplipürét csináljon Alexanderből, azóta sem emlegetik.
- Dmitrij! – szól bosszankodva az apjuk. – Nem, semmiképpen nem vághatod orrba! Azt az esetet jobb lenne, ha elfelejtenénk!
- Hogyne... De bizony isten, még egy olyan, mint akkor, és felkenem a legközelebbi síkfelületre... - dünnyögi a cárevics.
- Támogatom! – bólogat Svetna. Utólag nevetséges, hogy engedte kihozni magát a sodrából, de Alexander akkor is szemtelen volt. Erre nincs mentség. - De én igyekszem tisztalappal indítani! – teszi hozzá az apja elkeseredett arckifejezését látva.
- Én is... majd próbálom befogni a számat. Bár, nem lesz könnyű... - morgolódik tovább Dmitrij. Látszólag ő örül a legkevésbé a látogatóknak. – Kellenek ide az amerikaiak, mint a pestis, komolyan...
- Nagyszerű – bólint Fjodor elégedetten. Tudja, hogy Dmitrijtől nem várhat ennél többet ezen a téren. Az ominózus fáramászás óta elég érzékenyen érinti, ha a „szemtelen rohadék", ahogy ő nevezi, egy ország határain belül van velük. A cár sem repesett az örömtől, amikor annak idején így kitolt a lányával Alexander, de betudta annak, hogy fiatal volt, és nem gondolkozott.

Svetna a fésülködőasztalnál ül, mögötte a fodrásza próbálja rendezni hosszú fürtjeit. A férfi egy tincset oldalra húz, és egy csattal rögzíti a lány feje tetején. Szükségtelenül, de két perc alatt harmadszor nyúl a fésűért, és kezdi újra átfésülni a haját. Svetnának fogalma sincs, pontosan mit művel a hajszobrász, csak annyit érez, hogy a hajhagymái tiltakoznak ellene.
- Megtenné, hogy feljebb emeli a fejét, nagyhercegnő? – rendezgeti a tincseket a fodrász.
- Hogyne – mosolyog rá Svetna a tükörben. – Cserébe, ha nem húzza ennyire a hajam.
- Áll az alku! – bólint a férfi. A nagyhercegnő feljebb emeli a fejét, miközben tincseit fonatba rendezik. A fodrász kontyba tekeri, és hajtűkkel rögzíti.
- Aú! – szisszen fel Svetna. – Most van egy nyílt szúrt sebem.
- Elnézést – mondja szórakozottan a férfi, és további hajtűkkel tűzi a nagyhercegnő fejére a fonatot. Miután elég stabilnak ítéli meg a végeredményt, a kilógó tincseket begöndöríti. Marija eközben odahúz egy széket, és a frizurát tanulmányozza.
- Hmm... - támasztja meg az állát. – Valami hiányzik... Állj csak fel!
Svetna feláll a székről, és szemben áll Marijával. A hajszobrász méltatlankodik, látszólag még nem készült el teljesen a művével. A nagyhercegnő egy kissé elegánsabb, halványsárga, térdig érő ruhát visel, fekete csipkével. A ruha nyakánál a csipke egészen a nyaka közepéig ér, ennél több díszítés nincs is rajta. Ezen kívül egy lapos talpú, fekete cipő, és egy gyöngyfülbevaló van rajta. A sminkje visszafogott és természetes, ilyet is csak alkalmakhoz használ, egyébként megvan nélküle, azon egyszerű okból, hogy nincs rá szüksége. Régebben el akarta kezdeni, mert tudta, a korosztályában már mindenki festi magát. Akkor azonban az apja még túl fiatalnak találta hozzá, hogy ilyenekkel tönkretegye a bőrét, mostanra pedig egyszerűen nem érzi szükségét a kenceficéknek minden nap.
- Fogalmam sincs, mi lehet az... Fűző van rajtad? – a válasz Svetna tartásából egyértelmű, de a biztonság kedvéért megkérdezi.
- Bár ne lenne... - dünnyögi a nagyhercegnő. Marija most az ékszerek között kezd kutakodni, hogy valami használhatót találjon. A díszek nagy részét még soha, vagy csak egyszer hordta Svetna. Őt nem hozza túlságosan lázba a drágaköves holmik látványa. Néhányat szeret, és használ, a többi meg legfeljebb arra jó, hogy kitöltsék a gardróbban a nekik szánt polcokat és fiókokat.
Az udvarhölgy összevont szemöldökkel a szekrényszobába siet, és percekig járkál a holmik között.
- Megvan! – kiált fel boldogan odabentről. Néhány pillanat csend következik, aztán kevésbé lelkes hangon szólal meg megint. – Még sincs...
- Hagyd csak, teljesen jó vagyok így is! – mosolyog Svetna. Miután Marija kijön a gardróbból és bólint, az ajtó felé indul. Mielőtt kilépne, még visszafordul. – Anke azt mondta, az amerikai konyhából is megpróbál valami specialitást elkészíteni. Milyen amerikai kajákra készüljek?
Marija tanácstalanul vállat von.
- Hamburger? – kérdezi az udvarhölgy. A nagyhercegnő elneveti magát, és kimegy a folyosóra. A lépcsőn, mielőtt leérne, megáll, és a korláton óvatosan kinéz. Végigpásztázza a folyosót, és az étkező felé is próbál ellátni.
- Nyugodtan lejöhetsz, még nem érkeztek meg – szól oda neki Dmitrij az étkező ajtajából. Svetna, nem túl lelkesen, de lesétál és a bátyja mellé lép. – Elméletileg pont öt perc múlva érkeznek – végignéz a húgán. – Úgy nézel ki, mint akit lehánytak az unikornisok, komolyan... - forgatja a szemét. – Kicsit sok, nem gondolod? Főleg, hogy itt lesz Alexander.
- Alig várom! – csicsergi tettetett lelkesedéssel a nagyhercegnő, a vendégek érkezésére reagálva. – Te meg úgy nézel ki, mint egy majom, aki egy ruhabolton keresztül szökött meg az állatkertből.
- Köszi, hízelgő – biccent halálosan komoly arccal a cárevics, aztán oldalba böki a húgát. Svetna odakap, és arrébb ugrik.
- Neked mosogató lé van az agyad helyén – jelenti ki. Dmitrij széttárja a karját, amolyan „ez van" stílusban.
Szergej is ott áll mellettük.
- Svetna – szólal meg a testőr. – Most ne mássz fára, ha megoldható.
A lány felvihog, és a férfi vállába bokszol. Ezt Adritól tanulta.
- Jól van, na! Sosem fogjátok elfelejteni, mennyire beégtem, igaz?
- Én inkább azt nem felejtem el, hogy ki miatt... - kapcsolódik be Dmitrij is a beszélgetésbe. Láthatóan folytatná még Alexander szidalmazását, de ekkor Fjodor siet le a lépcsőn, és mutogat a fogadószoba irányába. Svetna és Dmitrij a helyiségbe lép, és apjuk mellett állva várják a vendégeket. A helyiség óriási. Elfér benne egy hosszú étkezőasztal, egy emelvény, polcok, és még táncolni is van hely. A falon képek lógnak, zömében történelmet író oroszokról. Az asztal meg van terítve hat főre. Ezek szerint nem az étkezőben fognak enni.

Svetna a hatalmas üvegajtókon át néz a kertre. Mennyivel szívesebben lenne odakint, egy könyvvel, vagy akár az istállóknál... Ehelyett a fogadószobában áll, és várja az amerikai nagykövet famíliáját. Nincs is jobb program vasárnap délben.
Nyílik a terem ajtaja, és az ajtószárnyakat tartó testőrök mellett besétál a három fős társaság. Az érkezők meghajolnak a cári család tagjai előtt, aztán a cár kezet fog a nagykövetúrral, Svetna pedig mosolyogva biccent a vendégeiknek. Dmitrij is valami hasonló arckifejezést erőltet magára, bár amit ő produkál, sokkal inkább nevezhető grimasznak, mint mosolynak. Kezet fog Alexanderrel, és igyekszik nem arra gondolni, melyik kezét törné el először. A nagykövet fián sem látszik sokkal több lelkesedés, világosbarna, szinte sárga szeme unalomról árulkodik. Már egyikük sem olyan suhanc, mint pár éve, hogy egy apró nézeteltérés miatt évek elmúltával is haragudjanak, mégsem kedvelik egymást. Mindkettejüknek megvan a véleménye a másikról.
- Szép napot, Svetlana nagyhercegnő – lép oda hozzá az ifjú, és fejet hajt. Óvatosan végigméri a lányt. Alig változott valamit az elmúlt pár év alatt. Talán kicsit magasabb lett és csinosabb. Igen, határozottan egyre csinosabb lesz.
- Nagyon örülök a viszontlátásnak, Alexander – erőltet magára mosolyt Svetna. Az előbbi mondat, ha lenne ilyen, megkaphatná az Év Hazugsága címet. Az ifjú, bár határozottan jóképű, kellemetlen érzést vált ki belőle. Ez nem amiatt van, mert amerikai, ismer ő nagyon kedves és szeretetreméltó amerikaiakat is, de Alexander nem ez a kategória. Ha a közelébe kerül, legszívesebben elszaladna. Mitöbb, bármennyire gyáván hangzik, legalább az apja, Dmitrij, vagy Szergej háta mögé bújna.
- Hát még én, fenség – mosolyog Alexander is. Kevésbé kell erőltetnie, mint a nagyhercegnőnek. Nem kedveli, határozottan makacsnak és ostobának tartja a lányt, de minden alkalommal el kell ismernie magának, mennyire tetszik neki. Szeretőnek teljesen jó lenne, ha nem lesnék minden apró lépését testőrök. Azaz öntelt Dmitrij gyorsan megtudná, ha a húga bármibe belekeveredne, és akkor minden lenne, csak diplomácia nem.
- Őszintén sajnálom, ami Montana államban történik – ebben legalább nem kell hazudnia. Tényleg nyomasztó, ami ott folyik jelenleg.
- Köszönjük – feleli Alexander.

Az ebéd alatt Svetna a lehető legkevesebbet beszél. Ha kérdezik, vagy hozzá szól bárki, udvariasan válaszolgat, de önállóan nem kezd témákba. Szerencsétlenségére, Alexander mellett ül, és a hideg is kirázza, ha csak felé néz. A másik oldalán Dmitrij ül, aki viszont elég élénken hozza fel a szokásos sablontémákat bármiről. A nagyhercegnő elgondolkozik, hogy vajon mennyi idő, amíg besokallnak a bátyjától, és inkább távoznak... valószínűleg túl sok.
- Úgy hallottam, a lovaik kivételesen szép és gyors állatok – mondja Alexander.
- Igen, valóban azok – bólint Fjodor.
- Szívesen megnézném őket, ha nem okoz gondot. Ráadásul, azt a szóbeszédet hallottam, hogy a nagyhercegnő különösen tehetséges lovas – néz a lányra jelentőségteljesen.
- Természetesen – feleli a cár. – Svetna pedig minden bizonnyal örömmel elkíséri.
- Örülnék neki. Ha csak fele olyan ügyesen üli meg a lovat, mint ahogy fára mászik, fejet hajtok a tehetsége előtt! – jelenti ki. Dmitrij kis híján kifejezi a véleményét, néhány magyarok által szívesen használt kifejezéssel, de nagy nehezen visszafogja magát. Micsoda szemtelen rohadék ez az Alexander...
- Hogyne – bólint a nagyhercegnő, és közben elgondolkozik, mit is mondott Marija az ásógyűjteményéről... Illetve azon, hogy magát, vagy Alexandert ássa el. Annyi kedve van sétalovaglásra menni ezzel a fiúval, mint ha a fogát húznák. Saphira különben sem olyan természetű ló, aki hajlandó lesz békésen sétálgatni egy másik mellett. Fél óra után olyan lesz, mint a puskagolyó, hacsak Svetna hamarabb ki nem jön a sodrából, és hagyja le Alexandert.
- Nagyszerű, akkor négyre az istállókhoz megyek majd, ha megfelel, Velikaja Knyazsnya – ejti ki erős akcentussal az orosz szavakat, aztán a lány felé fordítja a fejét. Svetna idegesen babrálja a szoknyája szélét az asztal alatt. Csak ne nézne rá!
- Megfelel – bólint.

Kész felüdülés, amikor vendégeik távoznak. Az ajtó becsukódása után Svetna a falnak támaszkodik, és összefonja maga előtt a karját.
- Sétalovaglás? Nem hiszem el... - csóválja a fejét. Ellöki magát, és felsétál, hogy átöltözzön. Na, nem ám pólóba és farmerbe, ahogy egyébként az istállókhoz menne. Elegáns lovaglóruhába, mert az úgy illik.
Fekete lovaglónadrágban és zafírkék zakóban várja, hogy Marija az utolsó hajtűt is kicibálja a hajából. Nem sokkal később hosszú, világosbarna fonatát előre húzva néz tükörbe.
- Annyi más dolgot csinálhatnék... - nyöszörgi. – Erre Alexander Johnsonnal megyek sétalovaglásra...
- Jobb, mintha fára mászni mennétek – vigyorodik el az udvarhölgy. Svetna is elmosolyodik, de megforgatja a szemét.
- Tudod, hányadik vagy, aki elsüti ma a fáramászós poénok egyikét?
- Nem. Na, hányadik?
- Fogalmam sincs, nem számoltam... De sokadik, az biztos – indul az ajtó felé. Marija elkapja a karját és maga felé fordítja.
- Ne csinálj butaságot, és ne engedj semmit kiprovokálni, rendben? Nem kedvelem ezt a fickót. Elég nyugtalanító, hogy vele mész bárhová – vonja össze aggodalmasan a szemöldökét. Az ebéden nem volt ott, de ki- és befelé menet vetett egy-egy pillantást Alexanderre. A kisugárzása hidegebb, mint Észak-Oroszország, a pillantása pedig... túl magabiztosan nézett Svetnára, amikor befelé ment. Mitöbb, úgy mérte végig a nagyhercegnőt, mintha kirakatdísz lenne. Az udvarhölgynek kevés hiányzott, hogy odamenjen és elrángassa onnan valamelyiküket. Svetna mindeközben láthatóan olyan távol állt tőle, amennyire tehette. Ezek szerint az udvarhölgy nincs egyedül az ellenszenvével.
- Ne aggódj, nem vagyok én olyan lobbanékony – legyint Svetna. Marija arca komoly marad.
- Nem tudok nem aggódni. Semmi keresnivalója a közeledben.
- Ez a diplomácia. Úgy teszünk, mintha kedvelnénk a másikat. Akkor is, ha amúgy a falra másznék tőle... vagy fára .
- Ne másszol te sehova – öleli át fél karral. A nagyhercegnő is átöleli az udvarhölgyét, aztán viszont tényleg kifelé indul.

Háromnegyed négykor a nagyhercegnő felnyergelt kancája sörényét fonogatja. Saphirán ugyanolyan zafírkék alátét és lábszárvédő van, mint Svetna zakója.
- Jó napot! – sétál oda Alexander. Svetna összerezzen, és megfordul. Szergej közelebb lép hozzá, amiért kifejezetten hálás. A testőre tudja, mennyire feszélyezve érzi magát az ifjú közelében, és látszólag igyekszik ezen enyhíteni. A nagyhercegnő így tényleg kevésbé érzi magát szerencsétlennek.
- Jó napot! – biccent neki a lány. – Péter mindjárt hozza a lovát – az egyik folyosó felől éppen érkezik a lovász, egy felnyergelt angol telivért vezetve. Odaérve Svetnára pillant, megerősítést várva. A lány bólint neki, így a férfi elsétál, otthagyva a lovat. A lány fellendül a kancája hátára, és várakozón néz az ifjúra.
Alexander a sárga lóhoz lép, és felül rá. Nem sok kedve van az egészhez. Csak azért hívatta meg magát a buta kis libával, mert az apja erre utasította. Hátha mond valami olyat, ami érdekes lehet neki. Bármi is legyen az, amit az apja vár, Alexandert nem érdekli. Neki semmi öröme vagy haszna nincs abban, hogy fel-alá üget prűdkisasszonnyal és az ősszel is napszemüveget hordó testőrével.
Szótlanul indulnak el. Saphira hosszú, lendületes léptekkel halad, a telivérnek kissé meg kell erőltetnie magát, hogy tartsa az iramot. Svetna mély levegőt vesz a fák lombjai alatt. Ha már itt van, hasznossá teszi magát. Meg kell tudnia, miért nem tárgyalnak az apjával.
- Meséljen, kérem, mivel tölti az idejét itt – a lehető legbarátságosabb arckifejezést ölti magára, amire képes Alexanderrel szemben.
- Az apámnak segédkezek – feleli kurtán az ifjú. – És ön?
- Hasonlóképpen. Miben segédkezik az apjának?
Az ifjú sóhajt, és szemforgatva néz rá.
- Ön semmit sem ért a politikához, Svetlana – a lány meglepődik. Igaz, hogy nem sok ismerete van ezen a téren, de így még sosem szembesítették vele. – Ne próbáljon olyanba beleszólni, amiről halvány fogalma sincs. Ön csak egy bájos kisasszony az apja és a bátyja mellett, aki szépen pislog mindenkire – magyarázza Alexander. – Nem politikus. Ezzel a tűzzel ne játsszon, mert csúnyán megégeti magát.
- Köszönöm a tanácsot – feleli fagyosan Svetna. – De majd én eldöntöm, mivel játszok. Önnek semmi köze hozzá, mibe szólok bele – Saphira egyre nyugtalanabbul mocorog alatta. Érezhetően gyorsítana. A nagyhercegnő ezt támogatja. Engedi a kancának, hogy gyorsabbra vegye a tempót. – Remélem, nem zavarja, ha kicsit sebesebben megyünk tovább – alig, hogy ezt kimondja, beugratja vágtába Saphirát, és pár pillanat múlva már a széllel versenyeznek. Alexander igyekszik utolérni őket a telivéren, de pár lépéssel mindig le van maradva. Szergej lova tudja tartani a tempót.
Svetna erősen szorítja a kanca oldalát a térdével. Ebben a sebességben már nem tudja kiülni a vágtát, így enyhén felemelkedik a nyeregből, és előre dől. Saphira dús sörénye néha az arcához csapódik. A szél, a sisak ellenére kirángat pár hajtincset a fonatából. Az idő egyre hűvösebbé válik, kissé kipirul az arca az őszi széltől, de oda sem figyel rá. Élvezi, ahogy a fák elmosódnak mellette, és nincs más előtte, csak a ló két füle között elterülő, sebesen fogyó ösvény. Van benne valami vadregényes, ahogy egy több száz kiló súlyú állat hátán száguld, alatta dobognak az erős patái, de belőle mégis kivész a félelem legkisebb szikrája is. A szabadság egy határozottan megnyilvánuló formája a sebesség.

Egy idő után lassítani kezdenek. Fokozatosan, jármódról jármódra térnek vissza lépésbe. Svetna a hűvös széltől sajgó tüdővel, Saphira pedig fáradtan zihál, miközben várják, hogy Alexander utolérje őket. A nagyhercegnő hátrapillant a válla fölött, de sehol sem látja az ifjút.