Svetna végiglépked a folyosón, és az iroda előtt megállva egy pillanatra habozik. Ő sem tudja, miért, de elfogja a bizonytalanság. Nem kellene mindenbe beleütnie az orrát... Végül, mégis kopog. Tudnia kell, mi folyik körülötte.
- Szabad! – kiált ki az apja. A nagyhercegnő benyit, és azonnal beljebb is sétál. A cár egy kisebb papírkupacot egy mappába tesz, azt egy nagyobb mappába, a nagy mappát pedig egy iratgyűjtőbe. Svetna elgondolkozik, mégis miért az apja pakolgatja ezeket a papírokat, ha a kevésbé fontosakat a titkárnők intézik? Ezen már nem először töpreng, ahogy azon sem, milyen bonyolult lehet egy egész országról, meg még pár másikról ennyi információt rendben tartani. Ó, és megérteni, összekapcsolni, használni a tudást... Ha ő lenne az uralkodó, biztosan elfogadná a segítséget. Ellentétben Fjodorral. - Svetna? – a lány felkapja a fejét. Amíg a papírok és az uralkodás nehézségeiről elmélkedett, egyszerűen megállt a helyiség közepén. Fjodor kérdőn néz rá.
- Ja, igen? – pislog elvarázsolt arckifejezéssel Svetna. A cár fáradtan felnevet. – Oké, na, szóval... - ül le az egyik székbe a nagyhercegnő. – Miről van szó? Úgy értem, mi ez az egész mostanában?
- Hogy érted? – ül le az apja is. Svetna fél szemöldökét felvonva, amolyan „ezt nem gondolhatod komolyan" arckifejezéssel néz rá.
- Tudom, hogy van valami, ami rendesen bekavart, és nagyon rossz érzés, hogy fogalmam sincs, mi az. Dmitrij is tagadja, hogy tudna bármit. De ő valószínűleg tudja, csak nekem nem mondotok el soha semmit.
- Ő sem tudja – támasztja meg a karját az asztallapon. - Ő nem igazán vesz észre ilyesmit. Szerintem a megfigyelőképességből az ő részét is te kaptad.
- Azért ezt nem nagy művészet észrevenni – fonja össze a karját maga előtt a lány. – El tudod képzelni, milyen rossz, hogy fogalmam sincs, mi a gond?
- Teljes mértékben – dörzsöli meg az arcát a cár. – Az a probléma, amit te észrevettél, pontosan ilyen eredetű. Fogalmam sincs, mi baja a másik félnek.
Svetna a homlokát ráncolja.
- Vagyis...? – mutatja a kezével, hogy folytassa. Ebből még nem sokat tud leszűrni.
- Az USA nem a kedvenc vitapartnerem. Két órát beszélgettem a nagykövettel, de végig mellébeszélt. Ha valamit felhoztam, akár csak az import-exportot, csak a triviális tényeket kezdte taglalni. Nem lehet vele egyről a kettőre jutni. Hetek óta ez megy. Nagyjából dísznek jön, hogy a sávos-csillagos zászló alatt bólogasson, vagy a fejét rázza. Ilyen erővel Activityzhetnénk, ugyanannyi értelme lenne.

Svetna teljes megértéssel pislog. Hetekig tárgyalni valakivel, aki nem tárgyal viszont, elég fárasztó lehet.
- Ha tudnék, mondanék valami okosat, de passzolom a dolgot... Nem tudom, hogyan lehetne rávenni az együttműködésre. A diplomácia nem arról szól, hogy a felek megbeszélik az álláspontjaikat?
- De, nagyjából arról kellene. Csakhogy nem mindenki ilyen egyenes és lényegre törő. Amerika pont nem az a kategória, akiket kedvelek. Kész szenvedés bármit kihúzni belőlük.
- Szívesen szerzek harapófogót, ha azzal könnyebb lenne – vigyorodik el Svetna. Érdemben nem tud segíteni, fáradt is hozzá, hogy ott helyben megoldja, és nem ért a politikához. Úgy biztos nem, mint az orosz cár. Azt veszi elő, amit ilyenkor mindig: a humort.

Fjodor elmosolyodik, és az asztal felett átnyúlva összekócolja Svetna haját.
- Menj aludni, angyalka! Olyan álmosan pislogsz, hogy egy lajhár is megirigyelné!
- Nézz oda, ki mondja ezt... - áll fel a székből a nagyhercegnő. Nyújtózkodik, aztán egy ötlete támad. – Te is menj aludni. Az iroda kulcsát pedig... - a tenyerébe mutat. Az apja kérdőn néz rá. - Reggel hatkor megkapod. Hogy biztosan tudjam, nem állsz neki hajnal négykor dolgozni.
- Honnan veszed, hogy hajnalban dolgoznék? – vonja össze a szemöldökét a cár.
- Ne viccelj! Jó ideje kávén és Nutellán vegetálsz. Ja, és a kávéfőző időzítője négyre van beállítva a konyhában...
A férfi bólint, és ő is feláll a helyéről. Kimennek az irodából. Odakint Svetna elnyom egy ásítást, aztán a zsebébe nyúl, hogy zsebkendőt vegyen elő. A zsepivel együtt a BKV jegyét és előrántja. A papír a földön landol. Egy pillanatra megdermed, ezt valószínűleg Fjodor is észreveszi, mert hirtelen felkapja a jegyet.
- Ez meg mi? – tartja maga elé, és gyanakvóan néz a lányára.
- BKV jegy – Svetna ártatlan arckifejezést ölt magára.
- Egész pontosan hogy is kerül hozzád BKV jegy? – vonja fel a fél szemöldökét a cár.
- A zsebembe raktam.
- Ne kertelj! Magyarázatot várok, hogyan kerül a te zsebedbe buszjegy!
- Adrié... csak neki nem volt zsebe... és én raktam el, hogy el ne hagyja... - a tapétát tanulmányozza. Rettenetesen tud hazudni, és nem is szeret.
- Most úgy teszek, mintha elhinném, te pedig úgy teszel, mintha nem létezne BKV. Tudod, milyen veszélyes egy ekkora városban egyedül buszoznod? Egyébként is, egyedül menned bárhová? Nem hiszem, hogy Szergejjel BKV-ztál.
A nagyhercegnő lesütött szemmel bólint, aztán elveszi a felé nyújtott jegyet és az iroda kulcsát.
- Jó éjt, apa!
- Jó éjt, Svetna! – mindketten a szobáikba indulnak.

A nagyhercegnő fél óra múlva kimerülten dől az ágyába. Annyi ereje sincs, hogy leoltsa a villanyt. Nem szereti ugráltatni őket, főleg ilyen apróságok miatt, de most az éjjeliszekrényén lévő gombbal hív egy szobalányt. Amíg várja, a plafont bámulja. Közvetlen felette a mennyezetre festették a Romanovok kétfejű sasát. Köré Svetnára jellemző dolgokat pingáltak: könyveket, nyílvesszőket, faágakat, csillagokat, térképrészleteket, és még annyi mást... Az egész egy színes kavalkád, de egyenként olyan tiszta, részletes képek, hogy egyedül is megállnák a helyüket.
A lány egyre álmosabban pislog. Addig sem tud ébren maradni, hogy megvárja a szobalányt. Elalszik, úgy ahogy lefeküdt, a hátán.

Álmában Budapesttől messze, északkeletre jár. A Téli Palota falai között sétál, és a falon lógó festményeket nézi. Lassan halad, aztán gyorsít a léptein, és az egyik szalonon áthaladva kilép az erkélyre. Szentpétervár terül el körülötte. Lassan végignéz az egészen, néhány épületen pihenteti a szemét, figyeli az embereket. Parányi alakok. A nagyhercegnő békésen szemléli a városban zajló életet, amikor a szeme sarkából észrevesz valamit: valahonnan lángok csapnak fel. Mire felfogná, mi történik, még több épület gyullad fel. Sikolyok és segélykiáltások ütik meg a fülét, másodperceken belül minden lángol.

Hirtelen felriad. A szemei kipattannak, és felül az ágyon. Izzadt haja a homlokához és a nyakához tapad, kapkodja a levegőt. Csak egy álom... csak egy álom... - hajtogatja magában. Lassan kimászik a takaró alól, és reszkető lábakkal a fürdőszobába indul. Közben nagy levegőket vesz, hogy kihúzza magát az álom ijesztő képe alól. Az éjjeliszekrényén álló digitális órára néz: 5:47. Szombat reggel 5:47. Sóhajt, aztán becsukja maga mögött a fürdőszoba ajtaját, és beáll a tus alá.
Miután nagyjából emberivé varázsolja a kinézetét, egy könyvvel a kezében végigterül a kanapéján. Jane Austen regényei nagyon pihentetők tudnak lenni, nem folyik bennük vér, nem lángol bennük semmi, csak békés, meg kevésbé békés emberek beszélgetnek, és szeretnek egymásba kétszáz oldalon keresztül. Nem egy kategória a Harry Potterrel, vagy az Éhezők Viadalával, de a saját műfajában, csodálatos.
Olvasás közben az órára pillant. Néhány másodperc múlva hat óra. Hiába van hétvége, ha nem mondja külön, hogy nem kell, a szobalány jön, és ébreszti. Most is nyílik az ajtó, és besétál a nő.
- Jó reggelt, nagyhercegnő! – pukedlizik.
- Jó reggelt! Sikerült felkelnem egyedül, de azért értékelem, hogy ilyen pontosan érkezik – mosolyog rá a könyv mögül kinézve. – Elmehet.
A szobalány megint pukedlizik, és kisiet, az ajtót becsukva maga mögött. Svetna visszatemetkezik Mr. Darcy és Lizzy szerelmi huzavonájába, de néhány perc múlva megint nyílik az ajtó.
- Jó reggelt! – sétál be Marija egy szatyorral.
- Jó reggelt! – leteszi a könyvet az asztalra, és felül. Udvarhölgye az egyik fotelhez sétál és leül.
- Tegnap vásárolni voltam, és neked is hoztam valamit. Nem tudtam otthagyni! – kezd el keresgélni a szatyorban. A nagyhercegnő kíváncsian közelebb hajol. Marija két könyvet vesz elő, és egy ruhát. A könyveket az asztalra teszi, két magyar ifjúsági regény. – Ezeket szerintem még nem olvastad. Nem egy egetverő színvonal, de aranyos a történetük. És nem gyilkosságokra épülnek – pillant a polcon sorakozó Tűz és Jég dala kötetekre. – Magyarországon elég népszerűek – von vállat, és felemeli a ruhát is. Svetna elneveti magát. Alapvetően barna, de a derekánál van egy fehér sáv, amiben a „Nutella" felirat díszeleg.
- Csodálatos – nevetve átveszi, és a gardróbba siet, hogy kerítsen egy fűzőt. Miután talál egyet, a paraván mögé szökdécsel, és megpróbálja magának megkötni. Ez egyszerűen nem megy neki. – Segítesz, légyszi? – kérdezi a kint váró Marijától. Udvarhölgye azonnal odasiet, és megköti a ruhadarabot. – A fűző az emberiség legidiótább találmánya ruhák terén – veszi fel a ruhát is. A tükör elé sétál, és megigazítja magán. – Ez viszont zseniális! Nagyon tetszik, köszönöm! – átöleli Mariját, aztán elhúzódik. – De most ki kell nyitnom apának az irodát.
Az udvarhölgy kérdőn néz rá.
- Hogy érted, hogy neked kell kinyitnod?
- Tegnap este elkértem tőle a kulcsot, hogy ne tudjon hajnal négykor nekiállni a munkának. Mert azért az nem normális.
- Jól tetted – bólint Marija. A nagyhercegnő felkapja a könyvespolca széléről a kulcsot, és az iroda felé veszi az irányt. Elfordítja a zárban a kulcsot. Az ajtó kinyílik, és Svetna éppen a lépcsőhöz indulna, hogy reggelit kerítsen magának, amikor az üres filctáblát megpillantva egy ötlete támad. Besétál a helyiségbe, és egy fekete filcet megragadva rajzolni kezd. Először egy szomorú emojit, abból egy nyilat, a nyíl túloldalára egy lovat, egy íjat, és két pálcikaembert. Ebből újabb nyilat húz, és egy boldogan mosolygó emojit alkot a mestermű végére. Elégedetten bólint, és kisétál.

Az étkezőben fahéjas csigát eszeget, miközben Dmitrij lábát tapossa az asztal alatt. Nem kötözködni akar, csak teszteli, mennyire alszik még a cárevics. A bátyja álmodozó tekintettel néz maga elé, és nem reagál rá. Pedig ettől mindig ideges lesz, és megpróbálja visszaadni. Svetna ilyenkor oldalt fordul a széken, hogy a cárevics ne érje el a lábfejét. Ezzel rendesen meg szokta alapozni a hangulatot. Dmitrij megsértődik, az apjuk viszont jól szórakozik rajtuk. Most viszont egyszerűen... észre sem veszi. Furcsa. Vállat von, és inkább a fahéjas csigára koncentrál. Lehet, az hamarabb fog reagálni bármire.

Fjodor az irodájához igyekszik. A zárban hagyott kulcscsomót meglátva elmosolyodik. Besétál a helyiségbe, és közben elismeri magának, milyen jól esett kicsit többet aludnia. A filctáblán virító rajzot megpillantva felnevet, és hátat fordítva kisiet. A szobájában előkeresi a tegezét, aztán vigyorogva a lépcsőfordulóhoz megy, és ledobja a nyílvesszők tárolására alkalmas „oldaltáskát".

A nyitott étkezőajtón keresztül Svetna a hang irányába kapja a fejét. A földön heverő tegezt meglátva boldog mosolyra húzódik a szája. Feláll az asztaltól, és a reggelijével a kezében felfelé indul, hogy átöltözzön. A lépcsőfordulóban rávigyorog az apjára, aztán kettesével szedve a lépcsőfokokat a szobájáig szalad. Nem bajlódik azzal, hogy megkeresse Mariját, gyorsan átvesz egy farmert és egy pólót. A haját összefonja, a gardróbban felkapja az íjdobozát és a tegezét. Letrappol az előtérbe, ahová éppen a cár is megérkezik, egy szendviccsel a kezében.
- Dmitrij, te nem jössz? – fordul vissza az étkező felé. A cárevics felnéz a telefonjából, és meglepve pislog, aztán mosolyogva megrázza a fejét.
- Nem – néz vissza a kijelzőre. Az apja félig felvont szemöldökkel néz rá, a húga úgy szint. Végül vállat vonnak, és kimennek. Az íjdobozaikat átveszi Szergej, és berakja a csomagtartóba. Svetna és az apja beülnek hátra.

- Szóval megtaláltad a rajzom! – vigyorog Svetna.
- A filctáblán volt. Szép, hogy kiszúrta a szemem. Picassói műalkotás.
- Tudom – bólogat a nagyhercegnő. – Ugye, milyen részletgazdag?
- De még mennyire! – mondja komolyan a cár. – Ahogyan a képen szereplő személyek arcvonásait és aktuális mozdulatait kidolgoztad, az lenyűgöző. Le sem töröltem, a Russzkij Muzejben a helye!
- Ott! – vihog Svetna.
Az istállónál kiszállnak, és a dobozaikkal a lőtér felé veszik az irányt. Az egyik karám végében állítottak fel céltárgyakat, mögéjük magas falat emeltek szalmából. Fjodor elkezdi összerakni az íját, az oldalára akasztja a tegezét, és várja, hogy Svetna is összeszedje magát. A lány a bal lábfejének támasztja az íj alsó végét, a másik lábával átlép a középrész fölött, és a combjának támasztja. Jobb kézzel az ideg felé tolja a felső végét, és ráakasztja. Kilép belőle, megigazgatja, aztán a bal kezébe fogja. Magára akasztja a tegezét, egyesével belerakja a vesszőket, aztán kihúzza magát, és a várakozó Fjodorra pillant.
- Oké, kész vagyok. Mondjuk, ha alapos szeretnék lenni, lewaxolom az ideget gyorsan... - apja elkerekedő szemét látva elvigyorodik, és a lővonalhoz sétál. A cár követi, és mindketten kinéznek maguknak egy-egy lőlapot.
Svetna felveszi a lőállást. Megveti a lábát, ellazítja a térdét, leviszi a súlypontját. Mindent szépen, egymás után. Balra fordítja a fejét, és lassan felemeli az íjat. Elengedi a középrészt, és hagyja, hogy a tenyerébe támaszkodjon a fa. Karból kihúzza az ideget, az arcához illeszti, mély levegőt vesz, majd végignéz a nyílvesszőn. A cél közepéhez képest kicsit lejjebb és jobbra tartja a vessző hegyét. A két lapockája között feszülő izmaira koncentrál, és amikor azok hátrarántják a vállát, lazán elengedi az ideget. A vessző a kellős közepén találja el a lőlapot. Lassan kifújja a levegőt, és leengedi az íjat.
- Ügyes vagy! – biccent elismerően az apja, és mosolyogva nézi a céltárgyakat.

Noah a karámfának támaszkodva nézi az ideget kihúzó Svetnát. Mellette Szergej, és még egy testőr áll, minden rezdülését figyelik. A nagyhercegnő jó pár méterre van tőle, és nem valószínű, hogy lövés közben észre fogja venni. A fiúnak fogalma sincs, hogyan szólítsa meg, miközben az apja, nem mellesleg Oroszország uralkodója, ott áll mellette, Noah oldalán pedig két testőr, akik bármikor lecsapják, ha egy rossz mozdulatot is tesz. Roppant felemelő érzés, de ő csak nézi a lány halálosan nyugodt arcát, és eltűnődik: hogyan lehet egy olyan pörgős lány, mint ő, ilyen higgadt is? Hétköznap gyakran felé pillant: nézi, ahogy elneveti magát, a szemeiből árad a vidámság. Mintha fogalma sem lenne semmi rossz dologról. Annyira nagyon... egyszerűen tud boldog lenni. A jókedvéhez elég, ha ránéz az órarendjére, és egy számára kedves tantárgy következik. Noah figyelmét sosem kerüli el, milyen lelkesedéssel áll a fizikához, vagy a törihez. Vagy éppen, micsoda türelemre és bátorságra vallott első nap a különc Adri mellé ülnie a lépcsőn. Most pedig, ahogyan az íjat tartja, hiába csendes és mozdulatlan, valósággal süt belőle a magabiztosság. Az önbizalmát már az is eléggé bizonyítja, hogy telefon helyett könyvvel a kezében mászkál. Olyan hatást kelt, mintha nem lenne hajlandó olyanná válni, mint mindenki más. Ő nem bárki más. Ő Svetna. A két lábon járó egyéniség.
A fiú összerezzen, amikor meghallja a hangját, aztán elmosolyodik, és felé int.
- Szia! – kiált oda pár lépés távolságról Svetna. Meglepi, hogy ott találja Noaht. Biccent Szergejnek és a társának, hogy nem kell a nyakában lihegniük, nyugodtan hagyhatják levegőhöz jutni a srácot. A két férfi arrébb áll egy-egy lépést.
- Szia! – mosolyog rá kissé zavartan. – Adri mondta, hogy általában itt szoktál lenni szombatonként.
A nagyhercegnő elmosolyodik, és azon gondolkozik, szidja vagy áldja ezért a barátnőjét. Az apjával lövöldözik, ő meg ideküldi a fiút, akiről nyílt titok, mennyire odáig van érte. Pontosan ez kell ide. Egy kínos helyzet. Miért is telne el e nélkül nap?
- Adri jól tudja. Mi járatban? – támaszkodik ő is a karámfának. Igyekszik természetesen viselkedni, de pechére leejti a tabjét. Lehajol az ujjvédőért, aztán gyorsan felegyenesedik, mintha mi sem történt volna. Közben teljesen elvörösödik.
- Arra gondoltam, megejthetnénk azt a sétát. Kamerák nélkül – nevet kínosan a fiú. Svetna bólint.
- Rendben, hogyne... Egy pillanat... - ellöki magát a farúdtól, és visszasétál a cárhoz. – Egy barátom. Megmutatom neki az istállót. Szombat alkalmából unatkozik. Mintha nem lenne mit tanulnunk németből... - dünnyögi. A német az egyetlen tantárgy, amitől a hideg is kirázza. Alapszinten elbeszélget ő egy némettel, csak ne kelljen túl tartalmasan előadnia a tudását. A nem igazán létező tudását.
- Rendben, menj csak, én meg addig beszélek pár szót Szergejjel – jelentőségteljes pillantást küld a testőr felé, aztán szúrósan néz a karám szélén várakozó fiúra. - De aztán tanuld meg azt a németet, tudod, ők nem nagyon szeretnek más nyelven megszólalni...
- Én meg németül nem szeretek – forgatja a szemét a nagyhercegnő. – Nincs még egy ilyen rettenetes nyelv. Hogy lehet ennyi torokhangot használni?
- Lényegtelen. Attól még meg kell tanulnod.
- Igen, persze... - bólogat Svetna, és inkább visszasiet Noahhoz, mielőtt ott helyben kikérdezik tőle a komplett szótárát! – Gyerünk sétálni, aztán meg kénytelen leszek németezni – húzza el a száját. Átbújik a karámfák között, és elindulnak az istállók felé. Tőlük tisztes távolságra, de cseppet sem lemaradva sétál Szergej, a társa, és... és Fjodor.
- Ennyire nem megy? – érdeklődik a fiú.
- Nincs hozzá érzékem – von vállat a nagyhercegnő, közben értetlenül néz az apjára, aki Noahra mutat, aztán széttárja a karját, amolyan „ez van" stílusban. Svetna visszafordul, és inkább a német nyelv kritizálására összpontosít. – A kiejtésemet még én sem mindig tudom beazonosítani... Nagyjából, mintha egy hal próbálna nyeríteni...
Noah elneveti magát.
- Ne haragudj... - erőltet magára komolyságot. – Csak annyira jópofa hasonlataid vannak, amikor ideges vagy.
- Nem is vagyok ideges – elgondolkozik. – De, valójában az vagyok. Igazságtalanság, hogy még németül is tudnom kell! Aki fontos, úgyis meg tud szólalni oroszul, vagy legalább angolul. Akkor meg mégis miért krákogjak ki annyi hosszú szót?
Noah vállat von.
- Passz – az egyik istállóba sétálnak be. – Jó sok ló. Mind a tietek?
- Jó néhány igen, de vannak bértartásos lovak is – megsimogatja az egyik igásló orrát. A fiú a bokszajtónak támaszkodik mellette, és fürkészve nézi az arcát. A cárból, Szergejből és másik testőrből álló trió is megáll. Közben szereztek egy kutyát is, aki fegyelmezetten ül a testőr lábánál. Ő is a fiút figyeli.
- Jól vagy? – kérdezi hirtelen. Nem akar tolakodó lenni, de a vak is látja, hogy valami beárnyékolja a lány arcát. Valami nem hagyja nyugodni.
- Persze – néz rá vissza meglepetten. – Miért ne lennék?
Noah vállat von.
- Gondterheltnek tűnsz. Biztos nem bánt semmi?
- De –bólint Svetna. A ködösítés nem az ő asztala. – Nagyon is bánt valami.
- Mi? – néz rá kíváncsian a fiú. A nagyhercegnő reszketve mély levegőt vesz.
- Nézel CNN-t?
- Igen – bólint a fiú.
- Mióta láttam a kigyulladt kutakat, nem tudom teljesen kiverni a fejemből. Ott motoszkál bennem, hogy mennyi élet van veszélyben, és milyen természeti katasztrófa ez.
- Megértelek – fúrja a tekintetét Svetnáéba. Szóval szomorú arca is létezik? – Szörnyű ez az egész... De el fogják oltani, ne aggódj ezen. Próbálj másra gondolni.
A nagyhercegnő sóhajt.
- Lehet, gyerekesnek fogsz tartani, esetleg gyávának, de éjjel azt álmodtam, hogy Szentpétervár lángolt. A kutat égése, és ez a rémálom egyszerűen belém égett. Nem tudom túltenni magam rajta! – mondja erőtlen hangon. Noah szomorúan néz rá.
- Hiányzik az otthonod?
- Nagyon hiányzik. De most itt vagyunk, majd visszamegyünk egyszer. Addig meg... - körbemutat. – Lovagolok, olvasok, lövök és tanulok. Amit ott is tennék.
- Nem kellene úgy tenned, mintha semmit sem jelentene neked a honvágyad. Átérzem... én is most estem ide, nyáron még Ausztráliában szörföztem. Nem könnyű, neked sem az gondolom, hiszen ráadásul nem csak orosz vagy, de nagyhercegnő is. Minden odaköt, és mégis itt vagy – mutat ő is körbe. Svetna átgondolja a hallottakat. Teljes mértékben igazat kell adnia a fiúnak. Minden ösztöne azt súgja, hagyjon itt csapot-papot, és menjen haza. Szeret Budapesten lenni, kedveli a magyarokat, de ez itt akkor sem az otthona, és ettől, ha belegondol, a hideg is kirázza. Ő itt idegen. Mindegy, hányan beszélnek körülötte oroszul.
- Köszönöm – pillant Noahra hálásan. – Így kimondva nem érzem annyira értelmetlen butaságnak a honvágyam.
- Nincs mit – mosolyog rá a fiú. Ha ettől Svetnának jobb, mindennap elmondja neki a bölcselkedését.
- Hát... a hangulatommal csúnyán belerondítottam a sétánkba – süti le a szemét a nagyhercegnő.
- Semmi baj. Nem rondítottál bele, örülök, ha sikerült felvidítanom téged. Sokkal aranyosabb arcod van, amikor mosolyogsz – hebegi. Svetna elvörösödik.
- Hátőőő... - nevet kínosan. – Köszönöm. – az istállóajtónál Szergej egy vasvillát ütöget a nyitott ajtónak. Svetna diszkréten odapillant Noah válla fölött, és a kifelé mutogató apjára vasvillatekintettel néz. - Lassan mennem kell, Adri is jön majd át délután, németeznem is kellene, ugyebár, és mivel legutóbb, ha jól tudom, hármas lett a szódogád, rád is rád férne egy kis tanulás... - hadarja, és rámosolyog.
- Rám a legtöbb tárgyból rám férne a tanulás jelenleg – nevet kínosan a fiú. – Úgyhogy megyek is... - fordít hátat, és elsétál. Az istállóajtóban visszafordul. – Valamelyik nap a Csorba Bögrében?
- Mindenképp – mosolyog rá Svetna. Fjodor felvont szemöldökkel néz a srácra, és olyan csúnyán néz rá, amennyire csak tőle telik, és az bizony nem tréfa.
- Szia, Svetna! – mosolyog vissza Noah. – Viszont látásra! – pislog ártatlanul a cárra és a testőrökre.
- Szia, Noah! – int neki a nagyhercegnő. A fiú sebesen távozik a helyszínről.

A délután folyamán Svetna németet tanul. Sajátos módszerekkel, de minden erejét beveti, hogy elsajátítsa a nyelvet. Miután fél órán át töpreng rajta, ki lehetett az a szadista, aki véletlenszerűen nemet adott a főneveknek, aztán még ez alapján ragozni is kezdte a névelőket, feláll az asztaltól. Legalább tíz percet lézeng a házban, minden ülőalkalmatosságot tesztel, ellenőrzi a villanykapcsolókat, megbeszéli a testőrökkel az aktuális időjárást, aztán visszaül az íróasztalhoz, és a füzeteire hajtja a fejét.
- Mantra! – az utolsó szótagot elnyújtja. – Szállj fejembe némettudáááás! – mondja monoton hangon a papírlapoknak. Vár pár másodpercet, aztán elgondolkozik, hogyan is működik a németek keretes mondatszerkezete. Mivel most sem lett okosabb, mint öt perccel ezelőtt, rosszkedvűen felmordul. Ha létezik lehetetlen, az a némettanulás. Miért van az, hogy angolból megvan a felsőfokúja, fizikából a kisujjából jön a magfizika, töriből pedig mindent átlát, de a német így kifog rajta? Hihetetlen idegesítő, hogy valamibe beletörik a bicskája. Az élet igazságtalan. Pláne, hogy ebből is nyelvvizsgáznia kell.
Ahogy gondolkozik, egyre jobban elege lesz az egészből. Felkapja a három füzetét (nyelvtan, szótár, és természetesen gyakorló), az ablakhoz sétál, és kinyitja.
- Németet tanulok, vigyázat! – kiált ki, aztán lenéz.
- Jöhet! – kiabál vissza Szergej az udvarról. Svetna egy laza kézmozdulattal kidobja az ablakon a füzeteket, és talán kicsit túl boldogan is, de utána néz. A hatás kedvéért túljátszva, kecsesen integet a papíroknak. A helyzetén nem segít, ha kidobja a füzeteket az ablakon, de pillanatnyilag remek érzés. Kissé megkönnyebbül tőle.
- Nem tán besokalltál? – kiabál oda Adri, miközben egy őr oldalán besétál. A motort maga mellett tolja, és a szokásos helyén, az út kellős közepén, leparkolja.
- Német, ember! Német! – húzza el a száját a nagyhercegnő. – Hiába próbálom megtanulni, semmi sem ragad meg belőle!
- Aha – néz felfelé rá a barátnője, és hitetlenkedve bólogat. – Azért vagy négyes belőle, mi?
- Csak, hogy tudd, vért izzadok azért a négyesért. És a hideg is kiráz, ha csak meghallom ezt a nyelvet! Komolyan, egyszer legyen meg a nyelvvizsga belőle, soha többet nem szólalok meg rajta!
- Amilyen kiejtésed van, jobban jár az emberiség! – vigyorog Adri, és átveszi Szergejtől a füzeteket. Feltrappol az emeletre, és Svetna szobájába belépve az íróasztalra dobja őket. Svetna megfogja a papírkötegeket, és a fiókjába teszi.
- Na, ne idegeskedj már! – a lány lelógatja a lábát az egyik fotel karfájáról, és kisöpör egy kék tincset a szeméből. – Megy ez neked, csak nem életed tudománya, na. Nem lehetsz mindenben jó.
- Lehetnék, ha a német nem számítana bele a mindenbe.
- Ehh... Ez már filozófia – von vállat Adri. – Ahhoz meg nem értek. Ahogy nagyjából semmihez – vigyorodik el. – Apropó, találkoztál a lovagunkkal?
Svetna fülig elvörösödik.
- Lovag? Mármint, Noah?
A barátnője a homlokára csap.
- Hány másik hősszerelmes mászkál körülötted? Azt ne mondd, hogy van rajta kívül másik is, mert a füzeteid példáját követve távozok!
- Nem, dehogy... És igen, találkoztam vele – kezdi idegesen csavargatni egy hajtincsét. – Miközben azon voltam, hogy az apámat kirángassam a politikából. Csöppet sem volt kínos, hogy a pálya szélén megjelent egy fiú, akivel aztán elmentem sétálni az istállóknál. De amúgy kedves volt, és örültem neki – mosolyodik el.
- Azért az öreged arcát megnéztem volna... - vihog Adri. – Na de, ennyire ne legyél szűkszavú! Mesélj el mindent, amit nem szégyellsz! – vigyorog.
- Hát... szidtam neki a németet, lovakat simogattunk, és aztán észrevette, hogy valami bánt. Így terelődött a szó a lángoló kutakra. Aranyos volt velem, próbált vigasztalni, ilyesmi... - ül le ő is.
- Várj... te emiatt őrlődsz? Ne már, Svetna! Nem tudsz segíteni, és semmi közöd hozzá. Persze, én is sajnálom az áldozatokat, és remélem, hamar eloltják, de emiatt nem kellene szomorkodnod.
- Lehet, de akkor sem tudom kiverni a fejemből... Pláne, mióta azt álmodtam, Szentpétervár kigyullad.
Adri bólint.
- Gondolom, hiányzik Oroszország. Eddig eszembe sem jutott, hogy honvágyad lehet.
- Néha rám tör – von vállat Svetna. – De majd elmúlik. Aztán meg megint lesz.

Aznap Adri korábban hazamegy, mint szokott. A nagyhercegnő Tv-je folyamatosan megy, és miközben Svetna olvas, rajzol, vagy éppen Dmitrijjel folytat komoly diplomáciai vitát az utolsó Túró Rudi sorsáról, időről időre rápillant. Várja, hogy valamilyen hírt kapjanak. Tudni akarja, mi történik. Magában, csendben reménykedik, hogy sikerül eloltani a tüzet.
A képernyőn egyszer csak megjelennek a képek Montana államról.