Svetna kihajol az első emeleti zongoraterem ablakán, és egy, cserepekből összeszedett, követ dob egy bokorba. Elégedetten veszi tudomásul, hogy az ajtónál álló testőrök odakapják a fejüket. Annak viszont kevésbé örül, hogy oda már nem sétálna egyik sem. Még három kavicsot dob oda egymás után. Az egyik férfi arra indul, de a másik el sem mozdul a helyéről.
- Nincs itt semmi – hajtja félre a testőr a bokor ágait. – Nem tudom, mi lehetett ez – néz körül, és akad meg a pillantása Svetnán. – Szép napot, nagyhercegnő! – hajt fejet. A lány int neki, hogy ne hajlongjon, így is egy emelet van köztük.
- Szép napot! – húzódik beljebb az ablakból, meg sem várva, hogy rászóljanak. – Mi történt odalent? – kérdezi angyali mosolyra húzva a száját, közben viszont mindenhová néz, csak a testőr szemébe nem.
- Remek kérdés. Zajt hallottunk a bokorból, de nincs itt semmi. Csak kavicsok, gyökerek.
- Ááá – bólogat a nagyhercegnő. – Lehet, egy... - gondolkozik el. – Kígyó volt. Utána néznének, hogy nincs-e még itt valahol? A kígyóméreg veszélyes, én meg nem az óvatosságomról vagyok híres. Ha pechem van, biztos belefutok, ha lemegyek sétálni!
A férfi bólint, és a társával együtt elkezdik átkutatni a közelben lévő növényzetet. Svetna elégedett mosollyal becsukja az ablakot, aztán az aggodalom átveszi az öröm helyét. Gondterhelt arckifejezéssel rángatja magára a kabátját, aztán kisurran a bejárati ajtón, és elindul a kapu felé. Közben hátrafelé pillantgat, remélve, hogy senki nem veszi észre, eljön. Nem engednék. Vissza kellene mennie a házba, és maximum Szergejt küldhetné el, hogy nézzen utána Adrinak. De ő nem tudna addig nyugton ülni!

A szél olykor fel-fel támad, belekap a hajába, de ő egy percre sem lassít. A szája szélét rágja, és a telefonját nyomkodja: továbbra sem tudja elérni. Séta közben óvatosan nézelődik. Sok kocsi hajt el mellette, valószínűleg munkából érnek haza. Már jó tíz perce menetel az utcán, folyamatosan buszmegállót keresve. Amikor végre megpillant egyet, szinte odaszalad, és a menetrendet kezdi bámulni. A telefonján csekkolja a térképét, hogy melyik megállóhoz keressen járművet. Amikor kinézi az úticélt, az automatához lép, és bajosan, de vesz magának egy jegyet. Alapvetően bankkártyát használ, hogy ne kelljen folytan forintot váltania, de a biztonság kedvéért mindig van nála készpénz. Szerencséjére a következő busz éppen odaér. Fellép az egyébként zsúfolt tömegközlekedési járműre. Elég szerencsétlenül, de kilyukasztja a jegyet, aztán egy kapaszkodóba csimpaszkodik. Reméli, jól csinálja. Ez előtt még sosem buszozott.
Menet közben többször a lábára lépne, majd elnézést kérnek. Sokan vannak a járművön. Az elején még lelkesen figyeli, mi van körülötte, az ablakon kifelé nézve bámulja a Dunát, és a két part közti kontrasztot. Amikor úgy gondolja, nagyjából jó helyen vannak, leszáll. Szinte azonnal áttrappolnak a lábán,  néhányan meg is lökik.
Ez a rész egyáltalán nem hasonlít arra, ahol ő villájuk van: ott kevesebb az ember, és több a parkos rész, itt pont fordítva van. Még közel sincs Adriék lakásához, de inkább a sétát választja: a buszozásból elege lett. Átgyalogol egy zebrán, a járdára érve a GPS-ére pillant, ellenőrizve, jó irányba halad-e. Séta közben kíváncsian, de óvatosan körbenéz. Néha-néha úgy érzi, mintha egy heringkonzerv lenne az egész környék: rengeteg ember, nagyon kevés helyen. Mindenki rohan valahová, egymást lökdösik, telefonálgatnak. Svetna az arcukat fürkészi. Néhányan boldogok, néhányan fáradtan és meggyötörten róják az utcát, de van olyan is, akiről semmit sem tud leolvasni. Kifejezéstelen arccal tolonganak, hogy minél előbb sorra kerüljenek valahol, vagy odaérjenek valahová. Senkit sem érdekel a mellette elsétáló, vagy a vele szembe jövő. A nagyhercegnő próbál senkinek sem az útjába állni, de így is előfordul párszor, hogy majdnem fellökik. Ahogy a környezetét tanulmányozza, próbálja nem elképzelni, néhány „víztócsa" hogyan került oda, ahol van. A terjengő alkohol- és cigarettaszagot is próbálja nem belélegezni, de a gyomra így is háborog az egész akciója ellen. Miközben bámészkodik, valaki neki ütközik.
- Elnézést! – hebegi, de a mellette elsétáló férfi csak a fejét csóválja.
- Vigyázz már! Ne álldogálj minden közepén! – furakodik át mellette egy nő, és mielőtt Svetna bocsánatot kérhetne, már ott sincs. A lány vesz egy mély levegőt, és tovább sétál. A kabátját állig felhúzza, és próbálja annyira behúzni a nyakát, hogy az arca fele ne látsszon. Nem azért teszi, mert fázna, hanem, hogy ne ismerjék fel. Megpillant egy újságboltot, ahol látszólag kevesebben vannak. Belép, és az egyik sarkához sétál, ahol senkinek sem lesz útban. A telefonján megnyitja a GPS-t, amin korábban Adrival, Elle-lel és Adammel, meg Noahval bejelölgették egymásnak a lakhelyeiket, vészhelyzet esetére. Például, ha egyik este bármelyikük lekésné az utolsó tömegközlekedési eszközt is, a legközelebb lakó barátjánál kopogtat.

Kikeresi Adriék házát. Jó irányba indult, de még legalább fél óra séta. Zsebre vágja a készüléket, és kisétál az üzletből. Közben szúrós pillantást vet az egyik polcra, ahol kifejezetten azokat a lapokat tartják, amiket ő utál. A múltkori cikk Svetnáról továbbra is ott virít.
Az utcára kilépve sietősen elindul. Szinte biztos benne, hogy ennek szobafogság lesz a vége. Ahogy halad, kissé ritkul a tömeg. Az egyik kereszteződésnél egy kisebb utcába kanyarodik. Árnyékos, szűk hely, mindkét oldalt magas épületekkel. Láthatóan a házak el vannak hanyagolva. Svetnát kirázza a hideg, legszívesebben visszafordulna, és másik úton menne. Arra fordul, amerről jött, de hezitál. Egyszer csak zajt hall egy még kisebb mellékutcából. Összerezzen, a szíve majd' kiugrik a helyéről. Kiáltozásokat hall, köztük egyszerre mintha Adri hangját ismerné fel. Lassan a hang irányába indul.

Veszekedést hall. Ordibálás, olykor egy-egy káromkodás. Meggyorsítja a lépteit. Tőle jobbra hallja a csetepatét, ezért a következő elágazásnál arra veszi az irányt. Ahogy befordul, első ránézésre 15 embert lát. Egy kék-csíkos hajú lány előtt állnak, és egymással üvöltöznek. Adri a legtöbbjüket túlkiabálja, és próbálja csendre inteni őket. Svetna zavarodottan néz körbe, fogalma sincs, hová került, de végül is úgy tűnik, Adri jól van. Szóra nyitja a száját, ám ekkor a barátnője arra pillant, majd gyorsan vissza a csapatra, majd gyorsan vissza. A szeme elkerekedik, az arcán félelem suhan át, amit felvált a gondterheltséggel ötvözött változata. Amikor a banda nem hallja Adri hangját, meglepve abbahagyják az ordibálást, és ők is arra fordulnak. Kérdőn néznek egymásra. Adri jó hangosan megszólal.
- Hajni! – Svetna meglepődik, de a barátnője olyan riadt szemekkel néz rá, hogy igyekszik nem kimutatni. – Mit a fenét keresel te itt? – indul el felé. Vele együtt néhány ijesztő kinézetű srác is megindul. Adri hirtelen visszafordul, és hűvös, fenyegető hangon szólal meg.
- Ha bármelyikőtök egy ujjal is hozzáér, egyesével töröm szilánkosra a végtagjaitokat. Világos? – vonja fel a fél szemöldökét. Svetna riadtan áll. Érzi, hogy nagyon rossz helyen járnak mindketten. Adri visszafordul, és karon fogja a nagyhercegnőt. Tempós léptekkel sétálnak végig a sikátoron. Amikor kiérnek a nyílt utcára, Adri felsóhajt, és elengedi Svetna karját. – Azt a rohadt... kisebb szívrohamot kaptam tőled. Nagyon megijesztettél. Hogy keveredtél te ide? És hol vannak a testőreid? És különben is, hogy jut eszedbe besétálni egy sikátorba? – vonja kérdőre hadarva. Az arca sápadt. Svetnának fogalma sincs, mit gondoljon. Ő is megijedt.
- A telefonod kisípolt. És annyira rohantál, és motorral vagy... - hadarja ő is. – Te is megijesztettél. A testőröket elküldtem kígyót keresni a kertbe. És azért mentem be a sikátorba, mert hozzátok igyekeztem.
- De Svetna! Akkor sem flangálhatsz Budapest sötét sikátoraiban. Pláne testőr nélkül! Főleg ebben a kerületben! Tudod te, milyen veszélybe sodortad magad?! – akad ki Adri teljesen. – Ezek a szemétládák, ha felismertek volna, apád fizethetné most a váltságdíjat dögivel érted. Ha pedig nem vagyok itt... - elakad, és megrázza a fejét.
- Kik ezek? – kérdezi a nagyhercegnő.
- Ezt ne itt beszéljük meg! – a motorjához siet, és kivesz az ülés alól egy plusz bukósisakot. Svetna fejére teszi, és megigazítja rajta. A sajátját is felveszi. – Gondolom, még nem ültél motoron. Lassan fogok menni, de kapaszkodj rendesen! Hazaviszlek, mielőtt észreveszik, hogy eltűntél, és Budapestet ellepik a kommandósok. – mindketten felülnek a motorra. - Agybajt kapok tőled... - az utolsó mondatot már csak motyogja.

A villánál nem közvetlen a parkolónál állnak meg. Adri a járda szélénél húzza be a féket, és leszáll a motorról. Svetna követi, és a pótsisakot a kicsi csomagtartóba teszi. Miután beírja a kapukódot, együtt sietnek be a kertbe. Az ajtóban álló testőrök meglepve néznek rájuk. Hogy lehet az, hogy a nagyhercegnő védelem nélkül, a nyílt utcáról sétál be? Ők miért nem tudnak róla, hogy kiment?
Svetna nagyot nyel. Most következik a szidás, a szobafogság, és egyéb nyalánkságok, például a kiselőadás arról, milyen veszélyek leselkednek rá.
Adri, mintha csak meglátná barátnőjén, mekkora bajba fog kerülni, menteni kezdi a helyzetet.
- Добрый день!* – köszön oda borzalmas kiejtéssel a testőröknek. – Olyan szép idő van, tettünk egy sétát az utcában. Remélem, nem haragszanak! – sétál közelebb, és megnyerően mosolyog. Svetna utoléri, és ő is mosolyog, aztán besétálnak a villába, és megkönnyebbülten sóhajtanak. Egymásra néznek, aztán feltrappolnak a lépcsőn.

A szobába beérve becsapják az ajtót, mindketten egy-egy fotelba ugranak, és egymással szemben ülnek.
- Magyarázattal tartozom neked – ejti az ölébe a kezét Adri. – De nem hiszem, hogy örülni fogsz annak, amit mondok.
- Azért kezdj neki! Kíváncsi vagyok – Svetna nagyokat pislogva néz rá. Az arcán nem látszik rosszallás a társaság miatt, vagy bármi ilyesmi, csak színtiszta érdeklődés.
- Oké, akkor az elején kezdem – sóhajt. – Egy-két éve rossz társaságba keveredtem, teljesen véletlenül. Ahogy látod, nem a legjobb környéken lakok. Szóval, csak abba a kicsi utcába tévedtem, ők meg elkaptak. Majdnem kiraboltak, és ki tudja, mit tettek volna velem. De mázlimra elég talpraesett vagyok, ha embereket kell elagyabugyálni. Miután kiszabadultam a szorításukból, rohanni kezdtem, és sikerült lehagynom őket. Amikor legközelebb arra kényszerültem menni, megint elállták az utam. Maguk közé fogadtak. Vagyis, inkább kényszerítettek. Nem mertem nemet mondani – nagyot nyel. A torkában keserű ízt érez. Gyáva dolognak érzi, hogy nem merte elutasítani őket. – Ők egy ilyen bűnbanda... körözik őket, mert több ízben is követtek már el bűncselekményt. Én sosem tettem semmi olyat, amivel bárkinek ártanék, inkább csak dísznek voltam ott. Egyszer egy fiatal lány keveredett oda, és mivel pont aznap volt egy kis összezörrenés bandán belül, rosszul járt a csajszi. Próbáltam megvédeni, de még így is hálás lehet, hogy annyival megúszta – hirtelen könny szökik a szemébe. Megrohanják az emlékek az alacsony, szőke lányról, aki nem tett semmi rosszat, csak rossz irányba fordult. – Akkor elhatároztam, hogy valahogyan féken fogom tartani őket. Néhány csonttörésbe került, de felvánszorogtam a ranglétra tetejére. Azóta viszonylagos nyugi van. Nem engedem nekik, hogy fizikailag bárkit bántsanak.

Svetna szomorúan, lesújtva néz rá. Sosem gondolta volna, hogy ilyen történhetett a barátnőjével. Sajnálja, de nem szánalommal néz rá, sokkal inkább tisztelettel.
- Nem akartam, hogy tudj róla. Amikor még nem tudtam, ki vagy, terveztem, hogy megpróbálom elmondani. Aztán viszont túl kockázatossá vált... Sajnálom.
- Semmi baj – szólal meg halkan a nagyhercegnő. – Nem akartál rosszat.
- Nem, neked persze, hogy nem. De a titkolózásom miatt veszélybe kerültél. Talán, ha elmondtam volna, nem rohansz utánam... Annyira te sem lehettél volna őrült...
- Hé! – teszi a vállára a kezét Svetna. – Semmi baj. Valószínűleg ugyanúgy megkerestelek volna, ha nem veszed fel a telefont. Csak kicsit jobban sietek. Emiatt ne legyen bűntudatod. Semmi rosszat nem tettél! – a nagyhercegnő ezt tényleg így gondolja. Bár, a gondolat kissé megrémíti, hogy a legjobb barátnője egy bűnbanda vezére, ettől még Adri, az Adri. Különben sem ártott senkinek, és jó okkal csinálja, amit csinál.
Adri meglepve pislog rá, aztán a nyakába borul.
- Köszönöm – suttogja. A nagyhercegnő is átöleli a barátnőjét, aki eztán óvatosan eltolja magától. – Na, ne menjünk át ennyire érzelgősbe... - nevet.
- Valaki más tud még erről? – tudakolja Svetna. Adri arca megint árnyékba borul.
- Elle – szorítja össze a száját. – Jóban voltam vele, de amikor véletlen megtudta, ugyanúgy megsértődött, mint rád a múltkor. De én nem könyörögtem bocsánatért, mert neki a titkolózással volt baja. Nem értette meg, miért nem árultam el neki rögtön. Előtte sem voltak barátaim. Azóta is te vagy az egyetlen, aki hajlandó hozzám szólni.
- Még szép, hogy hozzád szólok – mosolyog rá Svetna. – Nekem sem nagyon voltak barátaim.
- Neked? Hogy-hogy? Mindig úgy képzeltem, a hercegnők körül mindenki ugrál, és próbál jóban lenni veled.
- Ez teljes mértékben így van. De ezelőtt nem sok korombeli volt körülöttem. Maximum más államfők, miniszterek gyerekeivel tudtam együtt játszani Mariján és Dmitrijen kívül. Persze, ez nem olyan szörnyű. Egészen megvoltam így is, a testőrök sokat társasoztak velem, vagy labdajátékokat játszottunk. Az íjászat meg magányos sport, egyedül is elvoltam.
- Relatíve szép gyerekkorod volt.
- Igen – bólint a nagyhercegnő. – Azt hiszem. Sokat játszottam, és szívesen tanultam. Nem úgy vezették fel nekem, mint egy kötelező kínzást... érdekessé tették, és én örömmel ültem le a könyvek mellé. Ez Dmitrijnél valahogy nem jött be...
- Ehh... - köszörüli meg a torkát Adri. – Látszik rajta...
- Naa! Ő sem buta! – vigyorog Svetna.
- Nem, nem az. De lusta, és olyan szenvedő arckifejezést vág minden reggel, hogy nézni is rossz.
- A véleménye megvan – nevet fel Svetna. – Borzalmas tud lenni, amikor kiakad valami miatt. Gyakran engem állít be minden rossz okának. Imádnivaló...
- Ez a kistesók sorsa – vigyorog Svetna. – Szegény Xaviér is akaratlanul kapja tőlem az ívet néha.
- Meghiszem azt! Pedig olyan aranyos kis srác. Mesélj valamit most te a gyerekkorodról!
Adri elgondolkozik. Az agya sötét zugaiból előúszik egy emlékkép az anyjáról.

Egy magas, gesztenyebarna hajú nő áll az ajtóban, a keze a kilincsen nyugszik. Lassan lenyomja, és határozottan kilép. A lépcsőn egy kisfiú és a nővére áll.
- Hová mész, anya? – kérdezi az ötéves Xaviér. Adri mögötte áll. Tizennégy éves, a haja még nincs befestve kékre. Kócos, fekete tincseit hátraveti a vállán, és dühösen mered az anyjára, közben az öccse vállára teszi a kezét. A nő feléjük fordul, aztán vissza a bérház folyosója felé, és kimegy. Becsukja maga mögött az ajtót.
- Gyere, Xav! Anya biztosan nemsokára visszajön – fogja kézen az öccsét. Próbálja leplezni a kétségbeesését, de ez nem könnyű. Eddig sem sokat törődött velük az anyjuk, de az utóbbi időben egyre gyakrabban eltűnt kisebb táskákkal. Most egy egész méretes bőrönddel lépett ki.
- De hová megy? – kérdezi a kisfiú. Felfelé sétálnak a lépcsőn.
- Nem tudom – suttogja Adri.

Az anyja sosem volt egy mintaszülő. A lánynak fogalma sincs, hogyan beszéljen erről. Aztán egyszer csak beugrik neki, amit mindenki tud a Romanovokról.
- A gyerekkorom sok mindenben hasonló, mint a tiéd. Élen a szerető anyáinkkal Legközelebb majd többet is mesélek, rendben, csajszi?
- Persze – bólint Svetna. – Sajnálom... Én nem tudom felfogni a hiányát. Nem tudom, milyen lenne az, ha lenne anyukám. Szerencsém van.
- Bizonyos tekintetben – von vállat Adri. – De hagyjuk ezt a töménytelen depressziót. Utálok időutazni – a távirányítóért nyúl. – Nincs valami akciókkal teli könyved oroszul? Mostanában elkezdtem tanulni a nyelvet, mert irritáló, amikor valakivel az anyanyelveden csevegsz, én meg állok ott, mint egy rakás szerencsétlenség.
- Ó, persze, hogy van! – pattan fel a nagyhercegnő, és a polca felé veszi az irányt. Közben a barátnője bekapcsolja a falba épített tévét, és a csatornákat váltogatja. A CNN világhíreknél megakad, és a képernyőre szegezi a tekintetét. A felvételen lángok, és füst van. Svetna kíváncsian a tévé felé fordul, majd összevont szemöldökkel visszasétál a fotelhoz, és leül. A kép visszakapcsol a stúdióba.
- Ma helyi idő szerint a hajnali órákban felrobbant egy gáz kitermelő kút az USA Montana állam béli palagáz kitermelő területén – mondja a bemondó. - A hatalmas erejű detonációban legalább 5 munkás életét vesztette és további tizenketten eltűntek, nagy valószínűséggel, szintén halottak – a két lány tátott szájjal néz a képernyőre. A hír megdöbbenti őket. - A környék összes elérhető tűzoltó egysége próbálja megfékezni a lángokat, azonban a kitörés ereje egyre növekszik és félő, hogy átterjed a szomszédos kutakra is, ha nem sikerül időben megfékezni – a bemondó egy másik lapot vesz a kezébe, és a következő hírről kezd beszélni.
- Ez borzalmas – suttogja Svetna.
- Az – bólint Adri. – Remélem, sikerül eloltaniuk. Elég rosszul hangzik a dolog.

A folyosón lépteket hallanak, amik aztán lassan elhalnak. Svetna sóhajt.
- Beszélnem kell apával. Nem akartam beszélni róla, mert nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, valami gond van.
Adri bólint, és feláll.
- Én meg hazamegyek. Tényleg haza. Remélem, semmi komolyról nincs szó... Jót ne halljak rólad! – megy az ajtóhoz. Svetnával közösen lépnek ki, aztán két irányba indulnak.

* Добрый день! [dobrüj gyen]: orosz kifejezés, jelentése: „Jó napot!"