ㅡㅡㅡㅡㅡㅡ

A hétvége a csapat számára nem alakult a legjobban. Sebastian a 7., míg Charles a 10. helyen végzett. Sebastian már régi motoros és higgadt tud maradni egy rosszul sikerült nap után, de Charles borzasztóan ki volt bukva. Mikor kiszállt az autóból, azonnal a pihenőjébe rohant. Gondolkodtam, hogy utána menjek e, aztán arra a döntésre jutottam, hogy jobb ha most egyedül van. Aztán a lábaim saját útra keltek és nem fogadtak szót az agyamnak, miszerint most Charlesnak egyedül kell kitombolnia magát. Mire észbe kaptam már bekopogtam az öltöző szoba ajtaján. A válasz egy morgas volt ami elég nyilvánvalóan kijelentette, hogy nem akar most társaságot. Ezt az agyam felfogta, a testem meg nem. Nem tudom mi ütött belém de nagyon nem az igazi Liliana voltam akkor. Az igazi Liliana mindent eltervez, kigondol és akkor ennek a szöges ellentéte voltam. Mikor be nyitottam egy igazán meglepődött és mérges fiú nézett vissza rám. Egy tizedmásodpercre megijedtem, majd megint visszajött a bátorság, fogtam magam és letelepedtem a kis kanapéra ami az öltözőben volt. Csak ültem ott, és éreztem ahogy Charles néz,majd megszólal:
- Miért vagy itt?
- Tudom, hogy most egyedül szeretnél maradni, meg ki szeretnéd tombolni magad, de erre van más megoldás is. Esetleg egyet beszélgethetünk, vagy sétálhatunk, vagy egy nagyot ehetünk. Elmondhatod a mai hibákat, én meg meghallgatlak. Nem kell mindent szétdobálnod, meg nagy kúpit csináldon, esetleg magadban is kárt tegyél.
-Nem tennék magamban kárt -válaszolt már mellettem ülve, karbatett kézzel mint egy durcás óvodás.
-Ennek örülök.
Pár percig csak ültünk egymás mellet. Majd mikor jónak találtam megszólaltam.
-Szerintem már elszállt a dühöd... -mondtam egy kis mosollyal a szám szélén,mikor már láttam, hogy az izmai nem feszültek, és a homloka sincs ráncban.
-Ebben egyet kell értenem. -válaszolt már megenyhülve. -Ha jól emlékszem sétát meg kaját is emlegettél.
-Mondtam volna ilyeneket? -válaszoltam játszadozva.
-Úgy tudom nem szoktam halucinálni... Szóval szerintem igen. Mondtál ilyeneket.
-Most hogy mondod valami rémlik.
-Na gyere együnk valamit a városban. Éhes vagyok. - kezdett nyavalyogni mint egy óvodás.
-Mint egy ovis. Ne rágjam meg helyetted az ételt? Miért kellek én ahhoz, hogy te egyél?
-Soroljam az okokat?
- Kérlek.
-Első ok. Jó veled dumálni. Második ok. Miattad nem zúztam szét a szobám. Ezért nem csak én vagyok hálás. És farkaséhes vagyok, szóval menjünk.  -Öhm... Nem felejtettél el valamit? -kérdeztem.
-Micsodát? -nem esett le neki.
-Elfelejtettél átöltözni. -mondtam fel röhögve.
-Ja tényleg. -kacagott fel jó férfias hangon.

Miután gyorsan letusolt és átvette az öltözékét, elindultunk egy általa választott étterembe. Nem voltak sokan. Csendben szólt a zene és az emberek beszélgettek. Beljebb mentünk majd a sarokban, egy kicsit eldugottabb helyen ültünk le. Gyorsan leadtuk a rendelést majd beszélgetésbe elegyedtünk.

                       ㅡㅡㅡㅡㅡㅡ