Fugaku:

Épp a győzedelmi beszédem sorait futottam át, amikor a Yamanaka klán örököse sürgős meghallgatást kért tőlem. A papírokat a fiókom mélyére süllyesztettem.

Vajon miben mesterkedik az a szőke szuka?

A szőke ciklon egy sötétkék maxi sifon ruhát viselt, a dekoltázs része már a hasánál elkezdődött. Az ezüst színű szandálja hangosan koppant a padlón minden egyes lépésnél. A sietettet járása még így is magabiztosságot tükrözött. 

- Fugaku-san! - hajtott fejet, majd megállt az asztalom előtt - Elnézést kérek a zavarásért és a hirtelen megjelenésemért, viszont van egy dolog amit látnia kell! - A sötétkék mintás szütyőjébe nyúlt és egy pendriveot halászott ki - Az eset után rögtön idesiettem, senki sem tud a létezésén rajtam kívül - tette hozzá.

Egy arcizmom sem rándult meg, nem értettem, hogy kinek a létezéséről hadovál itt nekem. Elvettem tőle az adathordozót és a laptopomon megnyitva a fájlt az ereimben megfagyott a vér.

- Az nem lehet! - többször visszajátszottam a felvételt.

Eredeti volt.

A halottnak hitt feleségemet láttam a képernyőn.

- A saját szememmel láttam őt, viszont elmenekült... - Nem tudtam Ino fecsegésére koncentrálni, egyre csak Mikoto arcát láttam magam előtt.

Nem halt meg...

Több mint tíz év telt az eset óta és az egyetlen hibát mit vétettem, ma kísért engem.

...

Mikoto amint megtudta, hogy állapotos a második gyermekünkkel, kijátszotta a Bűn városának minden csapdáját, mi több a klán embereit - beleértve engem is - átvert a ravaszságával. Elszökött tőlem és ezzel csorbát ejtett a hírnevemen. A becsületemet helyre kellett állítanom és ezt csak úgy tudtam megtenni, hogy megölöm őt.

Öt kemény évembe telt mire a nyomára tudtam akadni. Egészen Kalifornia partjáig kellett repülnöm, hogy levadásszam a feleségem. Megtaláltam a kunyhót, ahol meghúzták magukat. Sosem felejtem el, amikor először megpillantottam Sasukét a homokozóban és a sós tengeri levegőben Mikoto főztjének illata terjengett.

Pisztolyt rántottam elő és a gyerekre céloztam. 

A ravaszt viszont nem tudtam meghúzni.

Életemben először éreztem habozást. Így nézett volna ki ha egy normális család életét éljük. A gyerekek a homokozóban, Mikoto a háztartásról gondoskodik, míg én rendes férjként a munkában töltöm a nap nagy részét, majd fáradtan beesve élvezem a feleségem főztjét és a gyerekek zsivaját.

Elhessegettem a képtelen gondolatokat. Túl késő ezen már változtatni, mi mások vagyunk a többieknél. Nem adatott meg számunkra az unalmas hétköznapok luxusa.
Megacéloztam a szívem és lőni akartam, viszont ekkor jött ki a faházikóból Mikoto és tekintetünk találkozott. Rám kiáltott és anyatigrisként vetődött felém és próbálta kicsavarni a kezemből a pisztolyt. A dulakodás hangjára Sasuke is felénk nézett.

- FUSS, SASUKE! - sikította Mikoto - Anya nemsokára utánad megy! - biztatta tovább.

Sasuke habozott a meneküléssel, de végül lábai megeredtek és a ház mögötti domb felé vette az irányt.

- Nem hagyom! - ordítottam fejvesztve és sikerült lelöknöm a nőt magamról. Tized másodperc múlva a rohanó gyermek felé céloztam.

Elégtételt akartam venni. Azt akartam, hogy Mikoto ugyanazon a fájdalmon menjen keresztül, mint amin nekem kellett! Elveszíteni mi életünkben a legfontosabb. Neki a gyermek, nekem a hírnév.

Kétségbeesett sikítással tápászkodott fel a földről és állt a lövés útjába. A pisztoly elsült és a golyó a nő hasába fúródott. A hangra Sasuke ijedten nézett vissza és megindult vissza hozzánk, ahogy anyja fél térdre ereszkedett.

A nő regenerációs képessége nem olyan volt mint régen, elpuhult az évek alatt.

- Csak a holttestemen át! - ragadta meg a földről a csuklómat lövés közben.

A lövés csak súrolta a gyerek halántékát, viszont elegendő volt ahhoz, hogy fájdalmasan rogyjon össze a földre.

- Sasuke! - sikította a nő kétségbeesetten.

A szemei vérvörösen csillantak fel és chakrája masszív páncélt képzett a teste körül. Csak az igazán képzett Uchihák voltak képesek elsajátítani a Susanoo képességét. A nő technikája annyiban különbözött, hogy nem egy hatemeletes szárnyas óriás bensejében lebegett és irányította őt belülről, hanem a páncél az ő alakjára simult és kard helyett lándzsát használt.

Szélsebesen indult meg felém. Végre újra a régi Mikotot láttam magam előtt, még azon is elgondolkoztam, hogy megkegyelmezek neki, hisz kár lenne a tehetséges génjeit veszni hagyni. Az Uchiha klán jövőjét erős utódokkal lehet bebiztosítani és ehhez szükségem van a nőre.

Már csak négy lövedék volt a tárában. Nem szerettem a középkor fegyvereivel harcolni, de tudtam, hogy a lövést simán képes kivédeni Mikoto, hisz ismertem az erejét. Két darab tőrt rántottam ki az oldalamról és védekező állás vettem fel. A lábam alatt besüppedt a talaj ahogy hárítottam az első csapást.

- Miért menekültél el, amikor mindened megvolt? - kérdeztem fogcsikorgatva.

- Amióta anya lettem nem tudtam tovább ezt az életmódot folytatni. Nem akarom, hogy a gyerekeim ugyanazt az utat járják be, mint amit mi. Nem akarom a nap minden egyes percét azzal eltölteni, hogy mikor veszíthetem el őket egy értelmetlen erőfitogtató harcban. Itachit nem tudtam megmenteni, viszont Sasukéval volt esélyem egy új életre!

Érzelgős, puhány duma, amit én nem tudtam megérteni.

- Tudod miért jöttem. - A nő szemei összeszűkültek - De ennek nem kell így lennie. Kegyelmet tudok gyakorolni feletted, hisz már én vagyok a klán jogos vezetője - próbáltam meggyőzni - Ehhez csak vissza kell jönnöd és mindenben támogatnod, illetve még több utóddal megáldani.

Mikoto cinikusan elmosolyodott.

- Tudod a válaszom - felelte keserűen - Soha nem voltam a tiéd és nem fogod tönkretenni amit a saját két kezemmel építettem ki! - sziszegte a fogai között - Ez az én életem, nem a tiéd! - üvöltötte és a fegyverébe a saját chakráját kezdte áramoltatni, ami villám típusú volt. Azonnal elengedtem a tőreimet és hátra ugrottam. A nő viszont követett és lesújtani készült a villámló lándzsájával.

- Megállni! - hallatszódott a ház mellől egy ismerős hang.

Mikoto megállt a mozdulatában, míg én arrébb tudtam őt rúgni a szirt felé. Hangosan köhögött, és könnyei megeredtek, ahogy a hang irányába pillantott.

Itachi állt ott és tartott egy pisztolyt az ájult Sasuke fejéhez.  Itachit is magammal hoztam, bíztam benne, hogy vele sikerül Mikotot megenyhítenem.

- Itachi - lehelte erőtlenül - Ő az öcséd... - remegett meg a hangja.

Itachi szemei érdektelenül villantak Sasuke felé.

- Kaa-san, tedd azt amit a klánvezető kíván és nem esik sem neked, sem az öcsémnek bántódása.

Mikoto felállt és végignézett utoljára rajtunk. Ajkai megremegtek, majd erőt vett magán.

- Ha már nem választhatom meg az életemet, akkor a halálom az az én döntésem legyen! - Még mielőtt bármit is reagálhattam volna, a nő maga ellen fordította a fegyverét és hasba szúrta magát. A szirtről pedig leugrott.

A szirthez rohantam, de csak annyit láttam, hogy Mikoto testét elnyelik a habok.

A holtteste sosem került elő.

Itachi szintén döbbenten állt az eset előtt, pont úgy mint én. Csak én kevésbé mutattam ki.

- Mit csináljunk? - bökött Sasukéra Itachi. 

- Nem egyértelmű? - sétáltam oda hozzá és a karjaimba vettem - Hazavisszük...

...

Ino parfümje az orromba kúszott és realizáltam, hogy még nem vagyok egyedül. Megköszörültem a torkom.

- A létezése veszélyt jelent a családom, mi több a klán számára! - Hideg veríték csorgott le a halántékomról.

Ha ezt a fiaim megtudják, akkor nekem befellegzett. Elrendeltem, hogy a fúk nem hagyhatják el egy hétig a búvóhelyet egy mondvacsinált indokkal.

Minél hamarabb a Mikoto ügy végére kell járnom és megtudnom, hogy pontosan mi folyik itt!

Vajon Mikoto tényleg öngyilkos lett? 😎