Sasuke:

Figyelmeztetni akartam Sakurát, hogy Itachi velünk van, de a testem csak egy nyeszlett suttogásra volt képes. Amikor a bátyám lelőtte Shoutát, akkor elbizonytalanodtam, hogy mégis melyik oldalon áll, de amint megpillantottam a testből szivárgó kék vért rögtön tudtam, hogy csak egy klónnal volt dolgunk és azzal tartott sakkban minket a Haruno klán vezére. Szánalmasan éreztem magam, észre kellett volna vennem a jeleket és nem utolsó sorban hallgatnom Sakura megérzésére. Ehelyett csak a saját képességeimben bíztam, így mindkettőnk életét veszélybe sodortam.

A szavak a torkomon akadtak, Sakura fájdalmas üvöltése bezengte a teret. Nem vette észre, hogy nem az igazi Shouta fekszik holtan előtte, hanem csak egy élethű másolata. A gyász eszét vette és nekirontott a bátyámnak, de ő könnyedén leszerelte. Durván megragadta az arcát és kényszerítette, hogy nézzen a halott "öccse" testére. Hagyta, hogy saját magától jöjjön rá az igazságra.

Kellett néhány másodperc míg Sakura lehiggadt és felfogta a történteket. Itachi elengedte őt, majd a tőle megszokott higgadtsággal elemezni kezdte magában a helyzetet és mintát is vett a klónból. Arca nyugalmat tükrözött, de ahogy rám emelte a tekintetét láttam benne a dühöt. Haragudott rám, amiért meggondolatlanul cselekedtem.

Megindult felém, hogy segítséget nyújtson, de a büszkeségem nagyobb volt, így az beszélt helyettem.

- Ezért nem kellett volna idejönnöd - jegyeztem meg epésen és be akartam bizonyítani, hogy jól vagyok. Próbáltam felállni és Itachi is látta, hogy nemcsak őt, de saját magamat sem bírtam meggyőzni az ellenkezőjéről.

Nagyon nem voltam jól.

A méreg szétterjedt a testemben, és savként marja szét jelen pillanatban a szerveimet. 

Összeestem.

A szégyen úgy terjedt szét vénáimban, akárcsak a pusztító méreg. Kudarcot vallottam nemcsak magamnak, hanem Sakura és Itachi előtt is egyaránt.

Félig voltam már csak tudatomnál, ahogy vonszoltak a kijárat felé teljesen elvesztettem a kontrollt testem felett. A szervezetem küzdött a méreg ellen, úgy lángolt a testem belülről, mint a kitörő láva, mely elpusztít minden élőt és élettelent maga körül. A puffanásra még emlékeztem, utána teljes képszakadás következett.

A lázálmom sem volt sokkal nyugodtabb, égetett és mart az összes sejtem szintjén ez a toxikus anyag, miközben menekülni próbáltunk Sakurával. Álmomban nem érkezett meg Itachi és mindenki meghalt körülöttem.

Csak egyszer az életben sikerülne végre valakit megvédenem, ki számomra fontos.

De úgy látszik én erre képtelen vagyok...

Sakura kihűlt testét tartottam karjaim között, szívemben üresség tombolt. Elvesztettem a reményem. Sakura volt az egyedüli kivel ki tudtam volna jutni ebből a mocskos városból és egy új normális életet kezdeni a fenti világban.

Haruno Sakura élt közölünk legtovább a fenti világban. Ő az egyetlen esélyem az újrakezdéshez...

Azonban ő halott, így a terveim is vele együtt haltak...

Távoli hangok szűrődtek be tompán az elmémbe. Elsőként Itachi hangját sikerült kibogarásznom és próbáltam erre fókuszálni. Ez csak egy álom volt, nem lehetett a valóság...

- A felesége vagyok. Jogom van itt lenni - közölte fagyos hangon Sakura, a szívem nagyot dobbant a megkönnyebbüléstől.

Izumi igazat adott Sakurának, majd Itachi megfenyegette a feleségem.

Fel kell ébredned Sasuke! - parancsoltam magamnak, és utat törtem a valóság felé, magam mögött hagyva a borzasztó valótlanságot.

Először csak az ujjaimat tudtam megmozdítani, de rendkívül feldühített a bátyám hangneme. Sakura most már Uchiha, hozzám tartozik, nem beszélhet így vele!
Tudom mennyire ellenezte apámmal együtt a tervemet, de kilencven százalékban jól sült el. Az ő szempontjukból az ellenséges klán kiiktatva, a Haruno klán örököse pedig a markunkban és mivel ő éppenséggel a feleségem, így a klánjának minden hatalma és vagyona az én kezemben is van. Az apám rendkívül dühös volt, amiért besározom az Uchiha vért egy mocskos halandó vérével, de nem különösebben tudott érdekelni, hisz Itachi az örökös, kinek a párja szintén Uchiha. A klán tisztasága biztosítva van, innentől kezdve nincs miről vitatkoznunk.
Nekem más terveim voltak, amihez feltétlenül szükségem van Sakurára.

- Nem fog meghalni Sasuke! Sasuke ígéretet tett nekem és addig nem hagyom meghalni, míg be nem váltja azt. Megmentette az életem, hiszem, hogy fel fog épülni - soha nem voltam egy érzelgős fajta, de Sakura rendületlen hite megindított bennem valamit.

Jóleső nyugalom szállta meg a testem és csak egy dolgot akartam.

Meg akartam őt érinteni, minél közelebb akartam tudni magamhoz. Éreztetni akartam vele, hogy most már minden rendben van és valóban be fogom tartani az ígéretem.

- Sakura? - préseltem ki a torkomon a nevét, mely megkönnyebbüléssel hagyta el ajkaimat.

Sikerült felemelnem a karom és elkapnom a csuklóját. Magamhoz akartam rántani, de ehhez nem volt elég erő az izmaimban. Homályosan láttam az alakját, nem teljesen voltam még magamnál.

- Sakura, jól vagy? - hangom elhalt a kérdés végére. Pár kapkodó szaggatott légzés után egy igent lehelt felém. Nem győzött meg a válasza. Újra összeszedtem magam és feltettem a kérdést még egyszer.

- Jól vagyok - letérdelt a padlóra és ujjaival kisöpört egy tincset az arcomból, így tisztábban láttam végre az arcát.

Vér szaga csapta meg az orromat.

- Megmentettél - lehelte lágyan, majd a következő pillanatban feje az ágy szélére zuhant.

Egyből kitisztultak az érzékeim, és az ő nevét kiáltottam. Ahogy hozzáértem a vállához, az egész tenyerem véres lett.

- El fog vérezni! A golyót kiszedtétek már a vállából? - néztem rájuk haragosan. Itachi félretekintett, Izumi pedig lehajtotta a fejét.

- Kiszedte magának - felelte csendesen a nő. Itachi felkapta a fejét erre, míg az én állam leesett.

- Ő más mint mi. Ő ember, könnyen bele tud halni az olyan sérülésekbe, amibe mi egyáltalán nem! Felfogtátok ezt?! - keltem ki magamból. Valahogy a düh feledtette velem a testemet maró érzetről.

Sőt, mintha percről percre jobban lennék.

Itachi tekintete megakadt, majd felfelé fordította a tenyerem, melyet Sakura vére borított.

A vér felszívódott. Ugyanolyan értetlen tekintete volt, mint nekem lehetett. Izumi is észrevette a változást, és közölte, hogy a homlokon sincs már ott a vörös csík.

- Hogy érzed magad? - kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon Itachi.

- Egyre jobban - feleltem tömören. Izumi a homlokomra tette a kezét, hogy a lázamat ellenőrizze.

- Megy le a hőmérséklete - csodálkozott el.

Egyként tekintettek Sakura vérző vállára.

- Na azt már, nem! - húztam fel egyből a karjaimba az ájult nőt - Ami most történt arról senki sem szerezhet tudomást, értve vagyok? Főleg apa nem! - pillantottam élesen Itachi felé.

Bátyám idegesen beletúrt a hajába.

- Itachi! - szólítottam meg erélyesen, ki széttárta erre karjait.

- Rendben van! - egyezett bele - De hadd vegyek mintát - megforgattam a szemeimet, végül hagytam, hogy a mintavevő pálcikáját benedvesítse a nő vérével. Ha Sakura vére tényleg ellenszerként szolgál erre a méregre, akkor hihetetlenül nagy kincs pottyant az ölünkbe. Ha ezt az apám megtudná, Sakurát azonnal Orochimaru karmai közé küldené és soha többet nem láthatnám...

- Még szerintem szükséged lenne egy kevésre - mondta Izumi. A megnyilvánulását lesújtó pillantással jutalmaztam. Nem éreztem helyesnek, hogy Sakura vérét használom a gyógyulásomhoz, míg ő éppenséggel az életéért küzd.

- Ne hezitálj, az éjszaka nem tétováztál őt megérinteni - felelte hidegen Itachi. Tudom, hogy Itachiék addig nem fogják elfogadni őt, míg Sakura nem bizonyít az apánk előtt.

Feszülten szívtam be a levegőt. Csak egy keveset...

Az ing alá nyúltam és az átázott kötéshez nyomtam a tenyerem. Izumi addig leszaladt a kötszerekért, míg Itachi árgus szemekkel figyelte az arcomat. Elvettem fél perc múlva a kezem, és úgy éreztem mintha kicseréltek volna.

Semmi bajom nem volt. A méreg mintha eltűnt volna a szervezetemből.

- Vajon ezt az apja tudta? - tettem fel a költői kérdést.

- Még egy ok, hogy miért próbálta őt olyan kétségbeesetten megölni - elmélkedett hangosan Itachi. Izumi közben visszatért az elsősegélydobozzal, amit lerakott az éjjeliszekrényre.

- Ellátom őt - már gumizta is össze a haját, de a szabad kezemmel magamhoz rántottam a dobozt.

- Majd én - meglepetten néztek rám - A feleségem. Felelősséget vállaltam érte.

Itachi megérintette Izumi vállát, majd némán kisétáltak a szobából, így végre egyedül maradtam Sakurával. Lefektettem az ágyra és óvatosan kigombolni kezdtem az inget. Igyekeztem kizárni a szemem elől a tökéletes idomait és elhessegetni a kellemes éjszakánk szaftos részleteit.

"Mennyivel egyszerűbb lenne, ha Karin itt lenne, ő se perc alatt összerakná Sakurát..." - elmélkedtem magamban, majd gyorsan ki is ütöttem ezt a gondolatot a fejemből. Nem hagyatkozhatok mindig másokra.

Felelősséget vállaltam érte. 

A hátára fordítottam, majd kemény küzdelem árán elállítottam a vérzést és sikerült betekernem a sérülését is. Ahogy az ágy szélén ültem, Sakura békés szuszogását hallgattam. Az ónixaim pedig a hátára tetovált üres fehér karikára esett, mely a klánjának szimbóluma volt. Az ujjamon még nem szívódott fel a vére, így hirtelen ötlettől vezérelve megérintettem a bőrét. Gyors és határozott mozdulatokkal haladtam a körvonalon, majd egyre hevesebben rajzoltam a vörös tintával.

Felemeltem az ujjam, és elégedett mosollyal figyeltem az élénkvörös legyezőt a hátán.

Tökéletes.

Gyors voltam? 😉