Sakura:

A tehetetlenségem életem legostobább tervét szülte. Nyilvánvaló célpont voltam az emeleten elhelyezkedő apámnak, aki épp lehetett az igazi is vagy csak egy klón. Azonban az előttem levő sem habozott pisztolyt szegezni felém. Igazából teljesen mindegy volt melyikük lő le, csak egy dolog számított.

Meg kell mentenem Shoutát!

Meghalok?

Igen.

A halál ténye beépült a mindennapjaimba, reggelenként úgy keltem, hogy ez lehet az utolsó napom, hisz élet és halál közötti pengén táncoltam mindig. Abban a pillanatban míg futottam apám felé nem érdekelt mi lesz velem. Amíg feladatom van, addig nem végezhetem be.

Fuss! Lőjj! És halj!

Mindezt a családom védelmében teszem. Én képtelen voltam kijuttatni őket, de tudom, hogy Sasuke meg fogja tenni helyettem.
Az ujjam a ravaszon pihent, céloztam és lőttem. 

Ahogy meghúztam a ravaszt, a helyiséget dörrenések töltötték be. Hátulról éles fájdalmat éreztem, míg az elülső lövedék csodával határos módon nem a koponyámat lőtte át, hanem csak súrolta a halántékomat.

Holtan zuhant össze Shouta mellett a férfi, ki alatt kék vér gyűlt össze. A csalódottság keserű szájízzel töltött el. Csak egy klón volt, az igazi még életben van.
A másolat fején két lövést pillantottam meg. Zúgott a fülem, lábaim reszkettek az adrenalintól. Levegőt kapkodva néztem körbe, hogy honnan jött a másik lövés.
Sasukéra néztem, de ő teljesen tehetetlen állapotában volt, kezében nem is tartott pisztolyt. Arca nagy fájdalomról sugárzott, valahogy ki kell őt vinnem mielőtt apám emberei ellepik a helyet.

- Sakura - szűrte a fogai között, próbált talpra állni, de nem járt sok sikerrel. A tekintetemmel az emeletet pásztáztam és készen álltam az utolsó golyóval leszedni az apámat. Óvatosan lépkedtem hátra, hogy védelmezzem Shoutát.

Újabb lövés dördült el az emeletről közvetlenül mögöttem.

Megkövülten néztem az öcsém átütött fejét. A pisztoly kihullott a kezemből és térdre rogyva üvöltöttem. 

Vége.

A perifériámból egy fekete köpenyes alakot láttam elegánsan leugrani a korlátról. Könnytől áztatott szemem ráemeltem és megláttam a kezében a gyilkos füstölgő fegyvert.

Nem gondolkodtam, ösztönösen, bosszútól fűtve cselekedtem. Ráemeltem a fegyvert és vérszomjas kiáltással lőttem.
Két ujjával fogta közre a 300 m/s-mal száguldó pisztolygolyót.
Hevesen dobogó szívem egy pillanatra megállt, végül folytatta az előbbi őrült iramot.
Egy újabb mutáns!

Tompán hallottam Sasuke hangját, de nem érdekelt. A gyűlölet megőrjített, eldobtam a fegyverem, ha kell körömmel fogom szétszabdalni a gyilkos arcát, mely kísértetiesen hasonlított újdonsült férjem arcára. Hideg közönnyel nézte a szenvedésem és az sem hozta tűzbe, hogy megiramodtam felé.

Villámgyorsan előttem termett, és azon nyomban leszerelt. Közre fogta az arcomat, és kényszerített, hogy nézzek az öcsém holttestére.

- Mit látsz? - erőteljesen dörrent rám, kellett néhány másodperc, míg feldolgoztam a látványt.

A vére kék volt.

Csak egy klón volt... Egy párszor még el kellett mantráznom magamban, hogy nem az igazi fekszik itt.

Légzésem lassan normalizálódott, és amikor az idegen látta, hogy nem fogok a torkának esni elengedett.

- Biztonságban vannak, Naruto hívott és mindent elmondott - elszakította a tekintetét tőlem, majd a testek felé vette az irányt. Az oldaltáskájából előkapott egy mintavételi pálcát és a vattás végét a kék tócsába nyomta. Amint végzett gondosan visszahelyezte a tárolócsőbe a pálcát, ezután indult csak meg Sasuke felé.

- Ezért nem kellett volna idejönnöd Itachi - Sasuke megpróbált a saját erejéből felállni, én pedig próbáltam kitalálni, hogy honnan ismerhetik egymást.

- Furcsán mondasz köszönetet, öcsi - kis híján félrenyeltem a nyálamat. Tudtam, hogy van egy bátyja és a klán emberei félve ejtették ki a nevét. Mind közül ő volt a legfélelmetesebb ellenfél az apja után. Uchiha Fugaku módszereit senki sem múlta felül, de Itachi módszerei vetekedtek az apjáéval. Nem gondoltam, hogy itt fogok találkozni vele személyesen.

Az idősebb fivér Sasuke karját átvette a nyakán, várakozón pillantott rám.

- Az apád elmenekült. Jobb ha sietünk mi is - erőt vettem magamon és még egy utolsó pillantást vetettem a klón öcsém testére. Az apám mindennél jobban tudta, hogy eldobnám az életem az öcsém megmentése érdekében. Erőt vettem magamon és határozott léptekkel indultam meg feléjük. Sasuke másik karját átvetettem az én nyakamon.

- Megsérültél - nyögte, én pedig egy lesújtó pillantással jutalmaztam. Az ő sérülései sokkal rosszabbak voltak az enyémeknél.

- Több kell ahhoz, hogy itt elpatkoljak - megéreztem Itachi pillantását magamon. Félelem nélkül tekintettem fel a vörösen izzó szemeibe, majd egy elismerőt biccentett.

Itachi határozott léptekkel haladt a folyosók tömkelegében, még a nagy sietségben is megéreztem a félig tudatlan Sasuke testéből áramló hőt.
Lázas. Küzd a szervezete a méreg ellen, mielőbbi ellátásra szorul.

Itachi idegesen felmordult, én is hallottam, hogy a felettünk levő szintet ahol kijuthattunk volna, ellepték az apám emberei.

- Ötlet? - kérdeztem nyugodtan, miközben a vállam lüktetett a fájdalomtól. Ahogy hátranéztem, észrevettem, hogy az utunkat szépen kipettyeztük a vérünkkel. Elégedetlenül felszisszentem, így hamar ránk fognak találni. Itachi is észrevette azt amit én.
Egyedül ő volt harcképes állapotban, de nem tudna egyszerre harcolni és megvédeni minket. Lázasan gondolkozott, majd hirtelen irányt váltott. Kis híján kicsúszott Sasuke karja a kezemből, de tartottam a tempót. A folyosó végén megpillantottam Itachi ötletét.

- Ennyi erővel elébük is sétálhatnánk és lelövethetnénk magunkat - hangom a gúnytól csepegett, de a férfi nem vette fel a sértést. Lazán megnyomta a lift hívó gombját.

- Rád bízom egy kicsit! - elengedte Sasukét, teljes testsúlyát nekem kellett megtartanom. Becsületemre váljék még sérült állapotomban is képes voltam az izomkolosszus tömegét egyedül megtartanom. Itachi puszta kézzel nekifeszült a fém ajtónak és felgyűrte az acélt. Beleborzongtam, hogy mikre nem lehetnek képesek a mutánsok az erejükkel. Abba inkább most nem gondoltam bele, mi történne, ha ők kiszabadulnának ebből a pöcegödörből.

- Ugrunk - hitetlenkedve néztem rá. Látva az arckifejezésemet, egy nagy sóhaj kíséretében vette át Sasukét és lelökte a mélybe. A sikítás is a torkomon akadt, hallottam hogy elég közelről puffant az ifjú Uchiha teste. Itachi megfogta a csuklóm és magával rántott a mélybe.

Igazából ez a mélység majdnem két métert jelentett, csak a sötétben nem láttam, hogy hol is van a felvonó teteje. Ahogy elhaladtunk a nyílás előtt, Itachi az ajkai elé emelte a mutatóujját. Figyelmeztetés ellenében is tisztában voltam, hogy a lehető leghalkabban kell mozognunk.

A felvonó pedig egyre csak feljebb ment, mígnem megállt a földszinten. Hallottam a bandatagok izgatott sutyorgását és fegyvereik élesítését. Mindenki azt hitte, hogy benne vagyunk a felvonóban, nem pedig épp rajta. A csengő csilingelt, ahogy az ajtó kinyílt és megsorozták az üres lift oldalát.

Öt másodperc után abbahagyták az értelmetlen lövöldözést. Lelki szemeim előtt el tudtam képzelni az értetlen arcukat és ha élve megúszom a mai kalandot, szerintem nevetve fogok erre visszagondolni.
Csak előbb jussunk ki innen.

Szerencsémre senki nem szállt be a liftbe, így csak azt vettem észre, hogy Itachi eltűnt mellőlem és a hangok alapján azt szűrtem le, hogy épp a második emeleten intézi a bejáratot. Visszaugrott mellém, kérdés nélkül is tudtam, hogy egyszerre csak egyikünket tudja vinni.

Hangtalanul a hátára segítettem az ájult Sasukét.

- A negyediken találkozunk - bólintottam és Itachi már ugrott is ki a szétfeszített ajtón. Megnyomta a hívógombot, a felvonó pedig elindult a földszintről. Tompán hallottam a kiáltásokat és a szálló parancsokat, szívem rendkívül gyors ütemben vert. Ha elhagyom a második emeletet félig-meddig már nyeregben érezhetem magam...
Remélhetőleg nem fedezi fel addig senki a nyílást és néz le a mélybe.
Számoltam magamban a másodperceket, és emberek hangját hallottam meg a másodikról. Lélegzetem visszafojtottam és próbáltam minél kisebbre összekuporodni.

Láttam a férfiak hátát és csak Itachinak köszönhetem, hogy nem pillantottak felém, hisz épp az ablakból sorozták meg őt.

Megnyugodva eresztettem ki a bent tartott levegőt, de amikor a harmadikon megállt a lift, gyomrom összeszorult. Beszállt egy ember. Magamban szitkozódtam egy sort és a következő pillanatban már Itachi szaggatta a negyediken az ajtót.

Nyomdapapírt nem tűrő káromkodás hallatszódott a liftből, a férfi azonnal a menekülőnyílást kezdte ostromolni, hogy feljöjjön a felvonó tetejére. Itachi leugrott, nem tompította az ugrását, így a lift teteje kicsit behorpadt. Felkapott és néhány másodperc múlva már a negyediken szaladt egyenesen az ablak felé.

Már nem is sikítottam, ahogy kiugrottunk a negyedikről és szélsebesen zuhantunk az aszfalt felé. Lövedékek hasítottak el mellettünk, de meg sem karcolták a márvány fehér bőrét. Egy kocsit pillantottam meg sebesen száguldani, és nem kellett nagy fizikusnak lennem ahhoz, hogy lássam, hogy ez bizony el fog csapni minket, ha nem változtat irányt azon nyomban Itachi.

A férfi látta az autót, de esze ágában sem volt kitérő manővert tenni. Finoman landolt a fekete Ferrari tetején, egy elégedett mosolyt megengedett magának.

- Izumi drágám lennél szíves beengedni minket? - a kocsi teteje pedig kinyílt és Itachi segített bemászni. A férfi előre mászott az anyós ülésbe, míg mellette egy sötétbarna hajú szépséget pillantottam meg. A középső visszapillantóból engem tanulmányozott, de én is alaposan szemügyre vettem őt.

Hófehér arc, füstös macskaszemek, szeme sarkában egy anyajegy, pisze orr és rózsaszín telt ajkak. Igazi bombázó.

Az én kinézetemről jelenleg nem nyilatkoznék, a poklok poklát jártam meg az elmúlt órákban. A nő egy éles kanyart vett be, amire lélekben nem készültem fel. Szerencsétlen Sasuke mellkasára sikerült huppannom, de ez sem ébresztette fel.
Aggódva figyeltem az állapotát.

- Most már biztonságban vagytok - közölte lágyan a nő. Befészkeltem magam az ülésbe és Sasuke fejét a combomra helyeztem.

- Valóban? - kérdeztem cinikusan, majd fejemet az ajtónak döntöttem. Fáradtan hunytam le a szemhéjamat, az utóbbi események teljesen kimerítették a fizikai és lelki erőmet. Egy hétnyi alvás rendbe tenne engem.

- Nem miattad segítünk, hanem miatta - felelte ridegen Itachi.

Továbbra is lehunyt szemmel válaszoltam.

- Tudom - suttogtam erőtlenül.

Hiába lettem a szertartás keretében Uchiha, majd csak akkor válok teljes értékű taggá, ha bizonyítok.
Ehhez pedig meg kell felelnem Uchiha Fugaku elvárásainak...