Sakura:

A Bűn városának legmagasabb épületének tetején hasaltam, tekintetem percek óta folyamatosan a céltávcső keresztmetszetére függesztettem. A pontos távolság 1020,54 méter a célpontom és a fegyverem csöve között.
Meghúztam a ravaszt.
A lövés egy lélegzetvételnyi idővel később áthatolt az áldozatom koponyáján és arccal előre bukott a bűzös csatorna vizébe. Elraktam a mesterlövész puskám, majd a tetőkön ugrálva hagytam el a helyszínt.
Tökéletes munkát végeztem, az apám elégedett lesz a teljesítményemmel.

A Harunok búvóhelyére érve a klán tagjai meghajoltak előttem.

- Hol van? – vetettem foghegyről a kérdést az egyik férfihez. Nincs kedvem az egész kuplerájt átkutatni az apám miatt.

- A VIP-szobában, Sakura-sama – felelte a férfi, majd folytatta magyarázatot – Most talán nem a legalkalmasabb – gonosz vigyorra húzódott a szám, miközben faképnél hagytam őt.

Nem érdekel mikor alkalmas neki és mikor nem. Én most végeztem, és már nagyon szeretnék a dolgomra menni. Feltrappoltam az emeletre, a szobákból félreértelmezhetetlen hangok szűrődtek ki. Lábbal berúgtam a VIP-szoba ajtaját, ahol egy magas, jól öltözött középkorú férfivel tárgyalt.

- Végeztem! – közöltem mindenféle köszönés nélkül.

- Látom – feleli az apám, miközben a halántékát masszírozta. A pökhendi viselkedésem mindig fejfájást váltott ki belőle. Nagyon helyes, szenvedjen az a szörnyeteg! – Elnézését kérem a lányom viselkedése miatt, majd este elbeszélgetünk a jó modorról – közölte az apám az ügyfelének, miközben levegőnek nézett engem.

- Hagyja Hayato-san, talán jobb is így, ha hallja Sakura-san is. Végül is, mégiscsak róla van szó – nem titkoltam, hogy felkeltette az érdeklődésem – Foglaljon helyet! – húzódott sokat sejtető mosolyra a szája.

Lazán levetettem magam egy üres székre, az apám pedig türtőztette magát.

- Van egy fiam, Fuyuki-kun. A Higuchi és Haruno klán évek óta szoros viszonyt ápol egymással, mint tudod – persze, hogy tudtam. Alapos kiképzést kaptam a szövetségeseinkről és az ellenségeinkről. A gyomrom görcsbe rándult, támadt egy nagyon rossz előérzetem.

Hiába a Bűn városa ez, ahol a fenti világ törvényei nem érhettek el, itt is megvoltak a saját szabályaink.

A yakuzák törvényei szerint éltünk.

Elértem a kort. Az apám nyilván elad a legkecsegtetőbb befektetőjének, hogy még szorosabb kapcsolatot ápoljon a szövetségesével. Igyekeztem, hogy a fintor legkisebb jele se mutatkozzon az arcomon.

- Az apáddal közösen úgy döntöttünk, hogy a barátságunk szoros jeleként te és a fiam össze fogtok házasodni – szokás szerint mindent az ősök döntenek el, ebbe pedig beleszólásunk nincsen. A barátság szótól egyenesen hánynom kellene.

- Már alig várom, hogy megismerjem Fuyuki-sant – ejtettem ki rezignáltan – Mikor lesz az esküvő? – kérdeztem csak úgy mellékesen.

- Holnap este! – csapta össze tenyerét a Higuchi klán feje örömében. Bár én is tudnék ilyen őszintén örülni. Kérdőn néztem apámra.

- Ezt mikor akartad volna közölni? – bevetettem a gyilkos pillantásom felé.

- Talán reggel? Akkor kevésbé vagy harapós kedvedben – középső ujjamat mutattam felé, majd elegánsan távoztam a teremből. Becsaptam az ajtót, de még hallottam az apámat.

- Egész jól fogadta – szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy megfeszített vállait leengedi.

A szobámig meg sem álltam, gyorsan levetettem a fekete bőrszerkómat, mely alatt már fulladozott a bőröm, és inkább a hétköznapi kedvenc ruhámat öltöttem magamra. Egy feszülős farmer, hozzá egy virágmintás fehér póló. A tükörben nézve nem egy gyilkos pillantott vissza rám, hanem egy átlagos tinédzser lány. A hajamat is kibontottam a szoros kontyból, a tincsek lágyan omlottak a vállaimra. Arcomra nyomtam egy kis alapozót, hogy sápadtságom elfedjem vele. A sminkelés végeztével kettőt kopogtak az ajtómon.
Mély levegőt vettem, és kinyitottam. Az apám segédje volt az, aki elvezetett a legmélyebben elhelyezkedő pincébe. Az ajtó előtt a kulcsokkal babrált, én pedig idegesen figyeltem a bénázását.

Végre kinyílt az ajtó.

Egy beesett női arc és egy vidám gyermeki arc tekintett vissza rám

- Sakura- szólalt meg a nő, akit anyámnak hívhatok. Bementem a cellába és megöleltem anyát és az öcsémet – a segéd közben ránk zárta az ajtót.

- Fél óra – majd sarkon fordult, és a távolodó lépteit visszhangozták a folyosó falai.

- Nee-chan! Úgy hiányoztál! Nagyon kemény a suli, igaz? - kérdezte lebiggyesztett ajkakkal az öcsém.

A kis testvéremet abba a hazugságba ringattuk, hogy azért jövök ilyen ritkán, mert sok a tanulnivalóm. Az anyám tudta az igazat. Nem tanulok, hanem embereket ölök.

Ez a Bűn városa. Itt két út lehetséges. Vagy ölsz vagy téged ölnek meg.
Más opció nincs.

A Bűn városa Konoha alatt húzódik mélyen, a lakók nem is tudják milyen fertő lapul alattuk. Nyolc éve én is Konohában éltem az anyámmal együtt. Akkoriban nem tudtam, hogy azért váltogatjuk folyamatosan a lakhelyünket, mert az apám a nyomunkban járt. Nyolc éve annak, hogy ránk talált és lerángatott minket ide.
Anyát bántotta.
Az öcsém pedig már itt született meg...

Tíz évesen egyezséget kötöttem az apámmal.

Békén hagyja anyát, míg én bérgyilkossá válok. Keményen edzettem, hogy méltó örököse legyek és anyát is békén hagyja. Hetente egy órát látogathatom őket, hacsak nem talál kivetnivalót a viselkedésemben.

Mint most is.

Játszottam Shoutával, nem tudtam gyűlölni őt és anya sem. Shouta nem tehet semmiről...Az apám egy állat, de az öcsém ártatlan.

Anyához fordultam. Féltem az esküvőtől.

- Holnap hozzá kell mennem Higuchi Fuyuki-kunhoz – suttogtam megtörten.

Anya szeme könnybe lábadt, és azonnal ölelésbe vont.

- Sajnálom Sakura – zokogta – Ha nem lennénk mi, te már rég szabad lehetnél – simogatta meg az arcomat.

- Ne beszélj butaságot! – nagyon közel hajoltam a füléhez – Ki foglak vinni innen, hisz megígértem! – ez tartott életben! Ezért adtam el a lelkem, hogy ők biztonságban legyenek.

- Letelt a fél óra – hallottam a zárt kattanni.

- Szeretlek titeket – suttogtam, Shouta pedig a lábamba kapaszkodott, nem akart elengedni.

- Nee-chan, ne hagyj itt! Mikor látlak legközelebb? – megsimogattam a fejét, és életem legnagyobb hazugsága hagyta el a számat.

- Hamarosan, Shouta. Hamarosan – nyomtam egy puszit a homlokára és próbáltam nem elbőgni magam.

A segéd kivezetett a luxusbörtönből és elkísért a szobáig.

Az esküvői ruhám már ott várt. Megvártam míg eltávolodik apám segédje, és sírva vetettem bele magam az ágyba. Utáltam az egész helyzetet! Miért pont nekünk kell szenvednünk?! Miért mi kellettünk neki?

A fejem a párnába fújtam.

Amire egy yakuza tag kezét ráteszi, onnantól kezdve az ő tulajdonná válik, legyen szó anyagi javakról vagy épp emberről. Amin rajta hagyja a kéznyomát, arra más nem formálhat jogot.

Levettem a pólóm, a tükörből megszemléltem a Haruno klán jelét a hátamon. A yakuza teljes értékű tagja vagyok, a tetoválást pedig akkor kaptam, amikor elvégeztem sikeresen az első küldetésem.
Amikor is megöltem életem első áldozatát.

Fejemet lassan a ruha irányába fordítottam. A yakuzák elképzelése az esküvőkről kicsit más a fenti, normális világ elképzeléséhez képest. Fehér habos-babos menyasszonyi ruháról szó sincs. Egy vörös szatén báli ruha lógott a felakasztva a fogason, ahogy jobban szemügyre vettem a szemem elkerekedett a döbbenettől. A ruha felső része átlátszó volt, vörös rózsák voltak rá hímezve, háta teljesen kivágott.
Ez alá nem vehetek fel melltartót...

A Haruno klán jele egy üres karika, ami gyönyörűen fog látszódni a hátamon. Biztos az apám kérésére alakították ki így a ruhát. Aztán imádkozhatok, hogy a csipkés része takarjon valamit a női bájaimból...

Elfordultam a ruhakölteménytől és a fürdőbe zárkóztam. Vörösre dörzsöltem a zuhany alatt a bőrömet, mintha azzal megszabadulhatnék a bűneimtől. Egy ideig számoltam hány emberrel végeztem... ötszáznál már abbahagytam a számolást.

Az anyám és az öcsém biztonságáért harcolok, nap mint nap. Ki fogom őket szabadítani apám karmai közül. Ők szabadok lesznek.

Engem viszont senki nem fog megmenteni...