Eljött egy újabb nap, a szökés napja. Szombat. Malina fáradtan kikelt az ágyból, szíve zaklatottan zakatolni kezdett, amint menekülésének mikéntjére gondolt. Hasfalában feszült gyomorgörcs vert tanyát. Nagy levegőket véve próbálta lenyugtatni felborzolt idegeit, egész testében remegett az idegességtől.

Feldúltságában elejtette a fésűt, amellyel gesztenyebarna haját erős kontyba terelte, hogy selymes fürtjeit eltávolítsa az arcából. Megmosta izgalomtól gyöngyöző bőrét, majd a korábban előkészített tarisznyába helyezett egy kevés, szárazabb fajtából való ételt, ami nem volt olyan romlandó, mint a gyümölcsök vagy a zöldségek.

Előrelátón, napokkal korábban meghívta a két erőszakos embert, akik délre érkeznek hozzájuk. Rowel már felébredt, és mindenhová követte feleségét, mintha csak megsejtett volna valamit. Malina mindeközben a háziasszonyi teendőit végezte, főzött, felmosott, takarított.

Kiment a kertbe, ahová Rowel már nem jött utána, majd az ott növekedő, apró, fehér virágokkal tetszelgő foltos bürökből szedett pár virágos szárat. A növény méreggel rendelkezett, de nem is akármilyennel. Bénulásos halált okozott már a szervezetbe jutó kicsiny adagja is. Mivel olyannyira erős volt minden darabja, ezért Malina bevitte a lecsippentett virágot, hogy végrehajtsa tervének következő lépését.

Tévedés ne essék, nem önmaga meggyilkolását tervezte, még csak nem is Rowelét. Sosem tudta, vagy akarta volna hitvese meggyilkolását, ennél másabb irányú céljai voltak: Bel halála.

Az őt oly régóta ostromló és zaklató férfi a sírig is követte volna, efelől semmiféle kétsége nem volt. Ismerte annyira Belt, hiszen korábbi lakóhelyéről is utána jött, mikor elköltöztek Rowellel. Nem akarta még egyszer megkockáztatni egy ilyen szörnyeteg közelségét.

Ezért, amikor megérkezett a két rosszkedélyű erőszaktevő, Malina külön-külön kupákba öntötte a bort, míg abba, amit Belnek szánt, a növényből kipréselt nedvet is hozzáöntötte, hogy abból halálos adagot gyűjtsön össze.

Morg halálát nem tervezte, hiszen ő kevésbé súlyos esetnek számított, mint a szakállas, szőke. Bel gyermekkora óta kegyetlen volt, előszeretettel ment vadászni az apjával, és dicsekedett el az általa ejtett, keze által kimúlt állatokkal. Élvezte mások szenvedését, s ezt sosem titkolta. Részletesen beszélt arról a környékén kóborló kutyáról, amit élve megnyúzott. Szokványos pszichopata volt, és Malina régóta rettegett tőle.

Ezért tudta, hogy nem fogja életben hagyni, őt nem. Már nem számított, hogy Lesim volt-e a felesége vagy sem, a szőke iránt nem érzett magában könyörületet. Morg hozzáképest csak-csak hűséges volt, legalábbis szexuálisan nem próbálta megerőszakolni, csupán játszadozott vele. De Bel olyannyira rajongott érte, hogy nem számított, mivel próbálta eltéríteni a közelében legyeskedő férfit, de az hosszú évek múltán is körülötte sündörgött.

A nő igyekezett eszébe vésni a méreggel töltött fémkupa oldalán található karcolást, hogy nehogy rosszat adjon oda kiszemelt áldozatának. Fülénél megfogta a három itallal töltött serleget, és ügyelve a borra, lelépdelt a lépcsőn, miközben Bote nagy sebességgel robogott el mellette.

A türelmetlen férfiakhoz sétált, majd a poharakat lehelyezte a rozoga asztalra. Amikor azok elérték a bútordarabra terített drapériát, Bote nekiugrott hátulról a lábának, hogy jelezze: már éhes. Malina megpördült, hogy elkergesse az állatot, de mire ismét visszanézett, már csak kezek tömegét látta, ahogy a borért nyúlnak.

A nő nem látta pontosan, hogy ki vette el a méreggel telit, de Bel és Morg máris belekortyoltak a nedűbe, majd Rowel is ajkához emelte a kupát, s a hölgy ebben a pillanatban látta meg azt a karcolást, amely ismerősnek hatott számára. Egy pillanat alatt bénította meg a félelem, ezért nem tudta megakadályozni, hogy párja ne igyon bele a poharába.

Hibának álcázva kiütötte a kezéből az italt, a fémserleg nagy csörömpöléssel érte a talajt, és a vörös szesz kifolyt a deszkapadlóra. A szemfüles véreb azonnal rávetette magát a tócsára, mindaddig Malina Rowel felé tekingetett, aki csodálkozva figyelte őt.

– Bote, nem! – szólt rá kutyájára, aki nem hagyta abba a nyalogatást, ezért Rowel maga húzta el onnan az állatot.

Eközben Bel felhajtotta a megmaradt bort, és Morg is egy nagyot kortyolt a magáéból. Malina zakatoló szívvel nézte a jelenlévőket, Bel arcán szokásos arrogáns tekintete uralkodott, barátja jól szórakozott, míg Rowel szemöldöke enyhe ráncba szaladt.

Felesége agyán egyszerre ezer gondolat száguldott végig, de fő aggodalma a Rowel által elfogyasztott ital volt. – Nem halhat meg, nem, nem, nem! – ismételgette magában. Nem így tervezte! Szerette Rowelt, sosem akarta volna a halálát, de most bizonytalanná vált az életben maradása. Azonban emlékeztetnie kellett racionálisan gondolkozó énjét, hogy férjének még mindig volt esélye.

– A-azonnal feltakarítom.

Ezzel a mondattal lépett ki az előtérbe, és egy pillanatig levegőért kapkodott. Nem halhat meg! Elkeseredésében sírni sem tudott, szíve hevesen zakatolt mellüregében, légszomjjal küszködött. El kellett hagynia a házat. Ez volt a feladata, nem más, hátra kell hagynia Rowelt. Újonnan elkövetett hibáját sosem bocsájtja meg magának, ezt tudta. De muszáj volt mennie.

Legalább öt percig harcolt belső hangjával, míg el nem határozta, hogy ténylegesen megszökik. Túl hamar jött a döntések napja, s ugyanilyen sebességgel alakult ki káosz a tervében. Megbánta, az egészet. Hogy végezni akart Bellel. Ha mindez nem történik meg, akkor Rowel még megélhetné a holnapot. Nem halhat meg!

A nő fájó szívvel alakult át egérkévé, a szökéshez előkészített felszerelését is elfelejtette, annyira tombolt benne a pánik. Rágcsálóként is egész testében remegett az idegességtől, apró lábait szedve futott ki a piciny lyukon, amelyet az ajtóban lehetett meglelni. Közben látta, ahogy mögötte Bote fut. Rowel léptei hangosan döngtek a lépcsőfokokon.

Malina vissza sem nézett, úgy szedte a mancsát, utolsó pillantásról szóló terve egyelőre nem valósulhatott meg. A fából készült nyílászáró majd' kiszakadt a helyéről, olyan lendülettel tárta ki azt a férfi. Rowel megállás nélkül rohant utána, egy másodpercre sem torpant meg, és a nevét üvöltözte. A hölgy még így is csodálta hitvese kitartását, az hiába őt üldözte. Már közel járt a ponthoz, ahol elmenekülhetett volna végleg, ezért a csónakhoz közel visszaalakult, ahol már várták, azonban még nem láthatták. De arra nem számított, hogy kedvese ilyen gyorsan utol éri őt. Rowel megragadta a nőt a csuklójánál, aki próbálta kiküzdeni magát párja erős szorításából.

– Malina! Csak hallgass meg! – kérte a férfi meglepően nyugodt hangnemben, miután a nő tovább feszegette a karjára simuló ujjakat.

– Kérlek, ne tedd ezt!

– Igazad volt! Szörnyeteg lettem, egy nőverő, nem foglak megállítani! – kezdett bele a férfi a mondandójába felesége akaratától függetlenül. Malina az utolsó pár szó hatására teljesen lefagyott. – Csak el szeretnék búcsúzni...

Az asszony hitetlenkedve tekintett házastársára, akinek szorítása finomabbá vált vékony csuklója körül. Balját a remegő szerelme arcára simította, mire a hölgy kék szeme megtelt könnyel.

– Re-rendben – motyogta.

– Azt szeretném, hogy tudd, soha nem szerettem ennyit senkire sem! És soha senki nem fogadott el úgy, ahogyan te. Köszönöm, Malina, mindent köszönök! Nagyon, nagyon szeretlek.

Rowel barna szeméből lassan útnak indultak az első könnycseppek, de minden erejét latba vetette, hogy valamennyire tartsa magát. Malina fájdalommal eltelve, kavargó gondolatokkal tekintett végig rajta, majd rögtön visszacsókolt, amikor hitvese magához vonta őt. Nem hitte volna, hogy így kell majd elbúcsúznia Roweltől, de a férfi kedvessége picinyke reménysugár volt számára. Egy haldokló reménysugár...

– Hiányozni fogsz, Row, örökké! – bújt utoljára a férfihez, majd még egy csók után lassacskán eltávolodott tőle, keze kicsusszant Roweléből, könnyei megállíthatatlanul folytak. – Biztosan nem tartasz velem?

– Megérdemled, hogy végre boldog légy.

Házastársa utolsó mondatával lassan megfordult, még egy utolsó pillantást vetett a nő világoskék szemébe, végigmérte kecses alakját, és darabokra tört szívvel elsétált. Míg Malina az őt váró emberekhez csatlakozott, addig férje Belhez és Morghoz vánszorgott vissza, akikkel a házhoz közel találkozott össze.

– Nem értem utol.

– A mocskos kis kurva... – káromkodott Morg, majd köhintett, mire a másik kettő szúrós pillantással illette őt.

– Gyere, menjünk vissza a házba!

***

Malina először meglepődött, mikor rájött, hogy az a sziget, melyről annyi történetet hallott, ténylegesen létezett. Főleg nők lakták, kik a patriarchális társadalom menekültjei voltak, de akadtak gyermekek és azonos elveket valló férfiak is. Ami eleinte még szokatlan volt, az mára átlagossá vált. Kivéve egy dolgot: a magányt. Rowel vére ott száradt a lelkén, szíve még mindig kihagyott egy ütemet, ha a hitvesére gondolt, akit valószínűleg magával vitt a méreg.

Fájdalmas volt minden nap egyedül kelni, de próbálta az elvégzett munkával elterelni a figyelmét. Hiányzott neki a szerelem, jobban, mint bármi más. Tisztában volt vele, hogy nem talált volna senkit sem megfelelőnek. Neki egy ember kellett, és az hajlandó volt elengedni a boldogsága érdekében.

Mivel ebben a közösségben fontos, hogy mindenki kivegye a részét a munkában, ezért Malina is ugyanúgy megtette ezt. Különböző feladatköröket látott el, halászni tanult, a szigetre épített mólón segédkezett, de több beosztásban is dolgozott. Azt hitte, ismét egy áltagos napra kel, azonban ez más volt...

Szemét velőtrázó sikolyra nyitotta ki, a hang ismerősen hatott számára. Amint körülnézett, realizálta, hogy a hely lángokban áll. A lakosok futva közlekedtek, egyik társát egy nyílvessző szögezte az ablakához. A nő kifutott a házból, majd keresni kezdte a szomszédját, Daedát, aki lányával együtt állt sokkos állapotban a csatatér közepén. Hátán egy tegez volt tele nyilakkal, s egy íj is helyet kapott ott.

A barna hajú gyorsan reagált. Odafutott hozzá, majd megragadta a kezét, hogy elvezesse onnan. A hölgy egy idő után észrevette, hogy mekkora veszély veszi őket körül, s ő maga is menekülőre fogta. Együtt rohantak a robbanások hadában, mindent lángok emésztettek, az égen gyülekező füst eltakarta a fényt az odalent bolyongók elől.

A világoskék szemű mégis megtorpant, egy ismerős alakot látott: Bel. A szőke, félresöpört hajú, beteges alkatú férfi egy kiáltozó asszonyt rángatott maga után, míg egy másikat nagydarab emberek vettek körbe, és lökdösték. Majd elfogták a vöröses fürtökkel megáldott nőt, akit Malina csupán látásból ismert, ruháit erőszakosan tépkedték le róla.

A szakállas egyenesen Malina felé fordult, mire a csapat újból futásnak eredt, azonban a támadók követték őket. Az asszony ereiben dübörgött az adrenalin, fülében szíve dobolt fájdalmasan. A velük tartó gyermek hangosan sírt, úgy kellett felkapniuk a földről, hogy menekülhessenek. Egészen egy házig jutottak, mikor a barátját eltalálta egy kósza nyílvessző. A hegy lábába fúródott, és a hölgy elesett.

Malina a hóna alá nyúlt, miután túltette magát a sokkon, és karon ragadta a gyermeket, aki a talajon feküdt, miután Daeda a földre zuhant. Bel közeledett feléjük egyik emberével, s egy lángoló ház falához szorította őket. A szomszédban lakó asszony egy korábban magához vett tegez nyíllal és íjjal védekezett. Felhúzta az íjat, s elengedte az ideget, mire a vessző egyenesen a Belt kísérő férfi nyakába fúródott.

Abból vér bugyogott, Malina a látványtól egészen megszédült, sosem látott még ennyi vért. Azonban nem volt sok ideje, mert a gyermek felüvöltött, mikor Bel az anyját kezdte el bántalmazni. Daeda megpróbálta ellökni magától a férfit, de az sokkal erősebb volt nála. Dereka környékéről előrántott egy tőrt, és azt az asszony hasába szúrta.

– Anyu!

– Daeda! – sikított fel egyszerre Malina és a kislány.

Girana sírva rohant anyjához, míg Malina a páros és Bel közé állt, hogy a testével védje őket. Ajka remegett a félelemtől és a fel-feltörő sírástól, amely nyomasztó gondolatait kísérte.

– Morg miattad halt meg, te ribanc! – mondta neki indulatosan Bel. – Megfizetsz még érte, és a drága férjecskéd sem fog megvédeni. Elég volt a galádságaidból – ragadta meg a karjánál fogva –, abból, hogy folyton hitegettél.

– Engedd el őket, csak őket hagyd, kérlek! – könyörgött Malina, és a férfi meglendült felé tőrével.

Azonban, amint elérhette volna a hölgyet, a szőke mellkasából vér bugyogott fel, és egy kard pengéje szúrt keresztül a testén. Az agresszív ember halálhörgés közepette térdre rogyott, majd az éles fegyvert kihúzták bordái közül. Malina rémülten és egyben megkönnyebbülve tekintett a haldokló Belre.

Az gyilkos szörnyeteg előrezuhant a poros földbe, és a nő most szembesült megmentőjével.

Egy őzikebarna szempárral találta szembe magát. A magas férfi sötét haját rövidre vágták, arcán ápolt szakáll mutatkozott, homlokán pár, kezdetleges ránc jelent meg. Teste vékony volt, ruhái lógtak rajta. Malina így is, ezer közül is felismerte volna ezt a tekintetet: Rowel.

– Rowel...?

– Malina!

A férfi kezéből kiesett a kard, majd két határozott lépéssel a gesztenyebarna hajú felesége előtt termett, és megcsókolta őt. De nem érezhették sokáig a viszontlátás örömét, ugyanis Daeda még mindig súlyos állapotban volt, szájából vörösség csörgedezett, máskor pirospozsgás arca teljesen elsápadt. Kislánya még mindig mellette volt, és zokogott, addig Rowel jelentőségteljes pillantást váltott Malinával. Tudták, már nem lehetett megmenteni.

– Sajnálom, nem tudunk segíteni rajta... – mondta Malina, majd finom erőszakkal húzta el a kis Giranát tulajdon anyjától.

– Anyu, anyu! Anyu!

A kisgyermek minden ellenkezése ellenére a nő elrángatta őt onnan, karjába vette, míg Rowel földön heverő kardját ragadta meg újra.

– Kimegyünk a partra, és elmenekülünk!

– Re-rendben!

Kapkodva navigáltak az égő épületek között, mindenfelé fájdalmas üvöltések hallatszottak, holttestek hevertek, Malina ismerősei, barátai. A szálló hamuban alig lehetett látni valamit, azonban pár támadó leharcolása után Rowelék csupán pár karcolással jutottak át a füstön, ki a tengerpartra. A kis Giranával kezdték, őt ültették először csónakba, majd Malina és Rowel követték.

A férfi beszállása előtt ellökte a járművet a homokos területtől, s ő is közéjük mászott. Az evezőkkel a lehető leggyorsabban kezdte hajtani magukat. A haláltól hemzsegő, felperzselt várost elhagyva a nyílt tengerre merészkedtek, nem volt náluk semmi, csupán a ruha, amit viseltek és a testi erejük.

– Miért jöttél ide? – tette fel Malina első kérdését, miután eltávolodtak a csatától, és annak hangjai is gyengébbé váltak.

– A cherteliek elhatározták több településsel egyetemben, hogy támadást indítanak a sziget ellen, mert túl nagy befolyásotok lett.

– De te is itt vagy.

– Ez igaz.

– Miért?

– Reméltem, hogy rád találok még Bel előtt. Épphogy sikerült megakadályozni, hogy... hogy megöljön téged.

– Morgot emlegette, mi történt vele? – kérdezte a nő, habár sejtette a választ.

– Megmérgezted, igaz?

– Ezek szerint igen...

– Hogy érted ezt? – érdeklődött a férfi evezés közben. – Engem akartál megölni...

– Dehogy, szó sincs erről! Belt akartam!

– De miért pont őt?

– Mert gyerekkora óta szerelmes volt belém! Daresben élt, és amikor eljöttünk, követett. Aztán megismerkedett veled, így ismét a közelemben lehetett.

– Biztos vagy te ebben?

– Mindennél biztosabb! Ő egy őrült, sosem akartam, hogy kövessen engem!

Rowel fél percig némán evezett, Malina közelebb vonta magához a kisgyermeket, aki még mindig teljesen némán ült az oldalának dőlve.

– Igazad van, tényleg őrült... volt. Miután Morg meghalt, teljesen megváltozott, ő szorgalmazta ezt az egészet. Azt mondogatta, hogy le akar téged vadászni.

– Nem tudom, mi lett volna, ha nem érsz oda időben.

– Én igen – sóhajtott Rowel fájdalmasan, majd egy nagyot rántott az evezőlapátokon. – Remélem meg tudsz bocsájtani mindazért, amit tettem.

– Megmentettél. És igazából egy órát sem töltöttem el itt úgy, hogy ne gondoltam volna rád.

– Ez azt jelenti, hogy...?

– Hogy megbocsátok.

– Hinnem kellett volna neked, mikor azt mondtad, hogy ne kövessem a két idiótát.

– Tudom – válaszolta Malina, és jobbjával végigsimított a férfi mellkasán, akinek ajkai enyhe mosolyra húzódtak. – Szerencsére már soha többé nem kell látnunk őket.

A nő közelebb húzódott Rowelhez, és a gyermeket is magával húzta. A kis Girana a nőt ölelte, míg Malina párjába kapaszkodott bele, aki még mindig evezett a csónakkal. A férfi állát felesége fején támasztotta meg, s orrába szippantotta kedvese illatát, amely most leginkább füstös volt a tűz miatt.

– Hova tovább?

– El innen, a lehető legmesszebb mindentől és mindenkitől – válaszolta Rowel határozottan.

Miután a férfi a sok munkától elfáradt, Malina vette át az irányítást, addig a lány a szakállas ölében szunyókált. Nagyon megrázta a csata, rendkívül kifáradt.

– Úgy látszik, mégis van esélyünk – duruzsolta a barna szemű halkan.

– Mire?

– A gyermeknevelésre.

– Ez igaz – mondta Malina csillogó tekintettel, s szája szélében vigyor bujkált. – Már nagyon hiányoztál.

– Te is nekem. Életem legrosszabb öt éve volt nélküled – mondta Rowel. Testén s arcán meglátszott mindez, sokat öregedett, és súlyának egy részét is elvesztette azóta.

– Öt év?

– Igen, annyi.

– De most már nem lesz több, örökké együtt maradunk, nem szököm el többet. Ezt megígérem.

– Köszönöm! – csókolta meg világoskék íriszű hitvesét.

Így szelték tovább a tengert, egymást váltották, beszélgettek, közben többszörösen biztosították a másikat a szerelmükről. Az egész éjszakát végigutazták, már hajnalodott. A feljövő Napkorong fényében azonban Rowel hirtelen felkeltette már legalább egy órája alvó feleségét, aki fáradtan nézett rá sűrű pillái alól.

– Mi az, drágám?

– Partot értünk.

– Micsoda? – ült fel hirtelen az asszony, majd férje nyakába vetette magát, amint meglátta a finomszemcsés homokkal terített partot. – Miért nem keltettél fel korábban?

– Szükséged volt a pihenésre.

Az éhes, szomjas csapatból a hölgy kivált a kisgyermekkel együtt, és örömtelien ugrottak ki a csónakból, hogy bejárják a szigetet. Addig Rowel gondosan kikötötte a járművet, hogy el ne sodorja a víztömeg hullámzása. Követte párját, akivel Giranát kettejük közé terelték, és kézen fogva sétáltak végig a partszakaszon. A sziget bőségesnek bizonyult, gyümölcsöket, fákat találtak ott, nagy mezőket, állatokat. Tudták, ez az új otthonuk. Messze a társadalom elvárásaitól. Itt együtt élhetnek egy boldog családként, habár magányosan, de együtt.

– Merre menjünk? – kérdezte Malina.

– A bőség zavara? – mosolyodott el Rowel, majd megcsókolta szerelmét. – Igen, ez biztosan az lesz.

Vége

Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta, és velem tartott! Be kell valljam, hogy hiányozni fog Rowel és Malina, nagyon megkedveltem a karaktereket és a történetet is így a végére :)