Raya hisztérikusan lihegett. A vadőr nehéz teste ott feküdt rajta, a lány pedig nem mozdult, hogy legurítsa magáról. Serra ki akarta nyújtani felé a kezét, de Raya rémülete őt is megbénította. A fejében ellenben csak úgy cikáztak a képzetek. Felötlött benne kettejük potenciális jövője is – erre az életre kárhoztatná a lányt, ha vele maradna? És ha elküldené, akkor mi történne? Nem számít. El kell küldenie. Hiába kompatibilisek egymással, ez a kapcsolat káoszt szül csupán. Hah, úgy gondolkodik, mintha lenne esélyük túlélni ezt...

Rowan hümmögése rántotta vissza a jelenbe.

– Micsoda izgalmak! De tényleg megérte ez a felfordulás, Serra? Egyáltalán miért vontad be az alakváltót ebbe itt? Azt hittem, törődsz vele. Ó. Vagy annyira megrészegített, hogy megfosztott a józan eszedtől. – Rowan meleg lehelete végigbizsergette a nyakát. A boszorkány gyomra görcsbe rándult. – Nézz magadra, kedvesem. Az emberi kapcsolatok, de kiváltképpen a szerelem, nem erősítenek meg, csak még több gyengeségre teszünk szert általuk.

– Ezt... ezt azért forszírozod – nyögte vörösre gyúlt arccal Serra –, mert Helen mindig is átnézett rajtad. Mert sosem sikerült kapcsolatokat kiépítened. Mert mindenki megvetett. Én a helyedben fontolóra venném, hogy biztosan másokban van-e a hiba, és nem bennem...

Serra megdermedt, amint rájött, mit is mondott. Rowan viszont meglepte, mert felnevetett.

– Kedves, naiv Serra. Máris elfelejtetted? Pont az égetett meg ennyire, hogy összekeveredtél a madárral. Ha ő nincs, te sem lennél itt.

– Valóban. Ha ő nincs, akkor nem szerzek tudomást arról, amit művelsz. Ha ő nincs, egy nyugalmas téli estén utolért volna a halál, mert sosem készülök fel rád.

– És a felkészültséged hová juttatott? – Hogy demonstrálja fölényét, a férfi még kíméletlenebbül nyomta a térdét a boszorkány arcába. – És most is rá figyelsz, nem rám. Még akár meg is úszhattad volna élve, ha nincs ő, hogy elterelje a gondolataidat. Hmm. Akárhogy is nézem, a kapcsolatok csak a hátrányunkra válnak.

Serra nem tudta, mit reagáljon erre. Olyan nincs, hogy Rowannek van igaza. Hiszen annyi mindent kapott Rayától! De... de milyen áron?

Bárhogy is végzi kettejük köteléke, egy valamiben biztos volt – Rowan innen csak a túlvilágra távozhat.

Ezen felbuzdulva megnyitott maga alatt egy szűkös kis átjárót, amin éppen át tudott csusszanni. Mit sem törődve a szédüléssel és a hányingerrel, lehuppant a hangosan lihegő Raya mellé, majd legurítva róla a holttestet, még azelőtt teleportált a lánnyal, hogy Rowan utánuk ugorhatott volna.

Hóban és sötétben landoltak. Serra rögvest a hóba fúrta a homlokát, hátha a hideg kicsit tompítja a sajgást. Meg se bírta állapítani, mije fájt. Mindene. Végül nem a fagy enyhítette a fájdalmat, hanem a Raya iránt ébredt aggodalom szorította háttérbe.

A fülemüle összekucorodva ücsörgött, üveges tekintete a távolba révedt. Nem okozott fejtörést kitalálni, mit lát. A boszorkány a keblére vonta, hogy végigsimítson az arcán, és letörölgesse róla a sarat.

– Megöltem – suttogta Raya. A kézfejét eláztatta a frissen kibuggyanó vére.

– Hé, semmi baj – csitította Serra. – Vagy te, vagy ő. Magadat mentetted.

– Te... te hogy viselted olyan jól?

A boszorkány légcsövében megszorult a levegő. Ethelynn szétnyílt torka elevenedett meg előtte. A fenébe. Pont úgy festett, mint a széttépázott testek a Kör székhelyének romjain. Füst. Vér és vizelet maró szaga. Kiapadt szem.

– Sok halált láttam. Megszokod.

Raya próbált úrrá lenni a vacogásán. A bőre ijesztően hűvös volt Serra tapintása alatt, és mindkét szeme körül véraláfutások csúfolkodtak. Ha nem borította volna ilyen vastagon a sár, és nem lett volna ilyen sötét, a boszorkány valószínűleg még több sérülést katalogizált volna. A kézfeje volt a legaggasztóbb, de úgy tűnt, az adrenalin egyelőre kioltotta a fájdalmat.

A fülemüle hirtelen felszisszent. Serra félresöpörte a zavaró gondolatokat, hogy kisajtoljon magából még némi energiát a lány sérüléseinek begyógyításához, de amikor Raya ujjai az oldalához tévedtek, és a fájdalom úgy hasított belé, mintha áramütés érte volna, már értette, mi a baj. A ruhája a saját vérétől volt csatakos, nem a víztől. Meg is feledkezett a dárda vájta lyukról. Akkor most. Na, mi lesz? Miért nem forr össze a seb?

Rayából kibukott egy káromkodás.

– Serra... Serra...!

– Nem olyan mély, jól vagyok.

A madár hevesen megrázta a fejét.

– Nem az... A... a... a karod... Serra, a karod...!

Micsoda?

A boszorkány lehámozta a már félig leszakított ruhát a bal karjáról... és ekkor olyan erővel vágott belé a rémület, hogy a világ egy pillanatra kihunyt körülötte. A bal karja teljes hosszában összefonnyadt – a bőr ráncos volt és sötétszürkére színeződött. A torkából valami artikulálatlan tört fel, amikor megkísérelte megmozgatni. Egyáltalán nem érezte. Magához ragadva az irányítást, Raya nekiállt, hogy a leszakított ruhadarabot a vérző sebre kötözze, de Serra ellenkezett.

– Begyógyítom... Ez... Ez úgysem ér semmit...

– A karodra koncentrálj! – rivallt rá a madár meglepően erélyesen. – Mi történt vele?

– Az átjáró... Túl... túl sokat teleportáltam...

– Rendbe tudod hozni?

– Én... Fogalmam sincs...

Raya kezében remegett a ruhadarab, de sikerült viszonylag szoros kötést rögtönöznie.

– Hová hoztál minket?

Jól van. Fókuszálj Raya kérdéseire. Még nem hárítottátok el a veszélyt. A karod... rendbe jön, rendbe kell jönnie, csak... Serra erőltette a szemét, hogy valamennyire átlásson a sötéten. És megállt benne az ütő.

– Raya, Raya, Raya, hé!

– Mi a baj?

– Az átjáró... én... elrontottam...

– Mi van?

Serra válasz helyett megragadta a madár arcát ép kezével, és abba az irányba fordította, amerre ő is nézett. Ha hunyorgott, nagyjából ki tudta venni a tűz martalékává lett házat. Szemmértékkel alig több, mint ötszáz méter választotta el őket tőle.

– A francba! – szisszent fel a madár, és megpróbálta talpra rángatni Serrát.

– Hé, mit csinálsz?

– A C terved... Be kell vetned.

– Az... az nem így működik. Ahhoz az kell, hogy Rowan... Ahh, felejtsd el. Már túl gyenge vagyok ahhoz, hogy beváljon. A karom...

– Pedig más lehetőségünk nincsen!

– De van. Elbújunk.

– Mégis hová? Rowan bárhol megta... – A boszorkány hirtelen leteperte Rayát a földre, és ép kezét felemelve védőpajzsot fabrikált köréjük. Rowan láthatatlan támadása nem volt annyira láthatatlan – felkavarta a havat, és zúgott tőle a levegő, ahogy nekicsapódott a mágiavértnek.

Repedés erezett végig a pajzson, sok vékonyka cérnaszál. Aztán Serra teste kilökődött onnan. A füle sípolt, és attól félt, ha megmozdul, biztosan viszontlátja az ebédjét. Ne most. Résen kell lennie... De a karja...

Mire keservesen ülő helyzetbe tornázta magát, Rowan már ott állt előtte kihúzott háttal és öntelt ábrázattal – a kis fülemülével a markában.

– Mondtam én, hogy nem személyes – a mágus hangja fagyosabb volt a hónál is –, miért kellett azzá tenni? Most kénytelen leszek beáldozni egy értékes erőforrást, kedvesem. Nem örülök. De te sem fogsz.

Azzal Rowan hangos kántálásba kezdett. A ruhaujján tűzpiros szimbólumok izzottak fel, végigmeneteltek a törzsén, és rámásztak Raya apró madártestére is. Egy újabb átok...?

Serra szíve sebesen zakatolt, de még ez sem pumpált erőt fáradt izmaiba. Egyetlen ige sem jött a nyelvére, csak tehetetlenül nézte, ahogy a szimbólumok egyre fényesebben világítanak. Megrázta a fejét, aztán megint és megint, mintha rábírhatná ezzel Rowant, hogy fejezze be. Rowan nem fejezte be. Kacsintott, aztán a magatehetetlen fülemülét betuszkolta a szájába, és az ujjával benyomkodta a kiálló fartoll maradékát is. Összerezzent, mint akire rátört a fulladás, de leküzdve az ingert, önelégülten vigyorgott pufók arcával.

Serrában annyi sem maradt, hogy megeredjen a könnye, csak ült a hóban legyőzötten. Felismerte a szimbólumegyüttest. Egy mágus képes magába olvasztani valamit – vagy valakit –, hogy az adott tárgy vagy élőlény tulajdonságait birtokolja. Aljas varázslatnak tartották, a legtöbben egyenesen irtóztak tőle, mert szimplán felesleges volt energiát áldozni a szövésmintáira. Ezek a tulajdonságok túl hamar illantak el ahhoz, hogy rendesen kiaknázhatók legyenek, arról nem is beszélve, hogy a processzus elpusztítja a mágus testébe olvasztott dolgot is.

Raya apró rezgései folyamatosan gyengültek, ahogy Rowan bűbája bekebelezte. Serra ökölbe szorította ép kezét. Mi lesz már? Valami... történjen már valami... Megöli Rayát...!

Aztán, amint a mágus felkészült rá, hogy lenyelje a madarat, krákogni kezdett. Mintha a torkán akadt volna. Az arca vörösre gyúlt, a vonuló szimbólumok pislákoltak, majd elhalványodtak a testén. Rowan riadtan kapott a torkához. Serra tenyere megsajdult. Működik... Tényleg működik!

A férfi ajka elnyílt, és pirosas színű fénycsóva lövellt ki a szájából. A fény átütött a bőrén, és orrfacsaró bűzt árasztva perzselte azt. A kiáltás, ami kiszakadt belőle, gurgulázó-hörgő visszhangba fulladt, ahogy az izzás felemésztette a torkát.

Térdre rogyott, és kétségbeesve várta Serrától a magyarázatot. A boszorkány összekapart annyi lélekjelenlétet, hogy leleplezze sajgó tenyerét – aranyszínű szimbólum világított rajta, billogot égetve a bőrébe.

– Reveere-bűbájt olvastam rá a madárra. Cseles jószág, nemcsak véd mások átkaitól, de vissza is veri őket. A hátránya rám nézve, hogy belőlem merít, de spóroltam erre a bűbájra az erőmmel, még ha... még ha nem is látszik. – A mágus szeme komikusan kikerekedett. Ez az. Most ne mutass gyengeséget. – Nem hittem volna, hogy kiprovokálom ezt a húzást belőled, de így belegondolva... mindig elvettél másoktól, ha nekik több volt, mint neked.

Rowan kiköpte a madarat a hóba, de már túl késő volt. A szimbólumai összetöredeztek és lehullottak, és nem bírt újabbakat rajzolni. Ujjai a nyakát kaparászták, a szeme komikusan kidülledt. A fény felerősödött – hosszú csóvát lövellt a sötétbe, aztán egyszer csak vége lett. A mágus arccal előre beledőlt a hóba, és nem mozdult többet.

Serra odavonszolta magát hozzá. Nem volt pulzusa. A feje is összeégett. Ennyi. Vége van. Vége van! Vége! A boszorkány végül csak akkor lélegzett fel, amikor Raya megmoccant. Kinyújtóztatta a szárnyát, és kómásan figyelte, ahogy Serra a ruhája ujjával felitatja a tollazatáról a mágus nyálát.

Némán és bódultan ücsörögtek a holttest előtt, míg rájuk nem hajnalodott.

Gépies mozdulatokkal máglyarakást építettek, amire a lehető legleereszkedőbb modorral hajították rá Rowan testét. Kiapadt erőforrásai révén Serra gyufával lobbantotta lángra a rakást. Annak idején heccből elsajátította, hogyan gyújtsa meg fél kézzel. Nem gondolta volna, hogy valaha hasznosítani fogja ezt az értelmetlen tudást, de itt voltak, a Selk-medence felhős égboltja alatt, és közömbösen nézték, ahogy Rowant felemészti a tűz. Még az orrukat sem ráncolták össze a szagtól.

Serra egyáltalán nem akart gondolkodni, de Raya megnehezítette a dolgát. A lány összébb húzta magán a ruháját – amit csak azért gyűjtött be a házból, ahol elhagyta, mert a boszorkány metsző tekintete a veséjéig hatolt –, és a kötszert piszkálta a kézfején.

– A vadőr hullája? – kérdezte.

– Majd elpucolják a vadak.

A madár felhorkant.

– Illő befejezés. – A hangja dallamosan csengett, de mit sem ért a tettetett könnyelműség, ha közben ilyen idegesen toporgott. Serra már azon volt, hogy rápirít, de a lány ekkor feltette a legfélelmetesebb kérdést: – És mi? Hová megyünk?

– Mész.

– Tessék?

– Mész. Egyedül. Rowan nincs többé. Szabad vagy. Visszatérsz a régi életedhez. Vagy újat kezdesz. Ahogy gondolod.

– Figyelj, tudom, hogy az árulásom mélyen megsebzett, de én...

– Nem fog működni ez. Mi ketten.

– De ha dolgozunk rajta, akkor...

– Megkerestél, hogy vegyek le rólad egy átkot. Megtettem. A kapcsolatunknak innentől kezdve vége.

Raya légzése elakadt. Ha szándékozott is ellenkezni, inkább visszanyelte. Serra nem merte oldalra fordítani a fejét, nehogy véletlenül találkozzon a tekintetük. De úgysem találkozott volna. A tűz ropogásától nem hallotta ugyan a szárnycsapkodást, és azt sem, hogy a lány ruhái lehullanak a földre, de érezte, ahogy a jelenléte egyre halványodik és halványodik és halványodik... És vele együtt a nevetése is. Az ujjainak gyengéd érintése, a bőrének illata. A pajkos vigyora, az energikus személyisége.

Serra hagyta, hogy elillanjon. Ahová ezután készül, oda semmiképp sem viheti magával.

Mert ha Rowan helyesen mérte fel a Helen-szituációt, akkor Serra volt mestere életben van. A tanítványa pedig hatalmas, hatalmas bajban.

VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK.