– Lehet egy kérdésem?

– Gyorsan, mielőtt meggondolom magam – csipkelődött Serra. Raya beleöklözött a felkarjába.

– Kiszúrtad egyből, hogy belenyúltak az átalakulásomba, de ha nem ismered a szövésmintákat, akkor mégis hogyan?

– Állandóan kapcsolatban vagyunk a mágiával. Ismerjük a rezgések természetét, még ha nem is látjuk be az egész szövésmintát. Egy kevésbé tanult mágus is felismeri, ha valamibe belepiszkált egy máguskéz. Meg aztán... Helen tanítványaként nem vagyok ám annyira elveszett. A sebgyógyítás is komplex manipulációt igényel. – Serra felemelte a szétvagdosott tenyerét. A bőr feszes volt és sima, egyetlen heg sem éktelenkedett rajta. – Oké, holmi felszíni vágást összeforrasztani meg komoly sérüléseket begyógyítani nem ugyanaz, utóbbira Helen sem volt képes. A lényeg, hogy van kellő alaptudásom, és immáron iránymutatásom is. Ha alapos leszek, annyira részletesen le tudom majd írni a szövésmintákat az átalakulásodban, amivel levehetem rólad az átkot.

– Szóval... akkor most már szó szerint is felfejted a rétegeimet.

Serra szelid mosolyt küldött a lány felé. Az első őszinte mosoly azóta, hogy a kezébe akadtak a jegyzetek.

Megpróbált kizárólag azokra a naplózásokra összpontosítani, amelyekben Helen az alakváltó-alanyokban munkáló mágia szövésmintáinak képleteit fejtette fel. Egyelőre el akarta kerülni, hogy jobban belebonyolódjon volt mestere undorító kísérleteibe. Még nem volt hozzá gyomra, és azt sem bírta felfogni, Helen miért akarta meglelni az örök ifjúság nyitját. Sosem élvezte úgy az életet, ahogy a többi mágus, vagy ahogy Serra szerette volna fiatalabb korában. Mindig a kötelességtudat vezérelte, és külön ügyelt rá, hogy Serra vágyait is kiszipolyozza. Fel volt adva neki a lecke ezen a téren, mert tanítványa harapott a luxusra, habár, így belegondolva, egy kiadós vacsora az Amarillióban vagy egy kiruccanás az Ponter-félszigetre nem is számított kimondottan nagy kiváltságnak. Egy munkásosztálybelinek is telt ezekre. Az inkább bökhette a csőrét a boszorkánymesternek, hogy Serrát noha hajtotta az ismeretszerzés iránti szenvedély, ez a vágy nem feltétlenül korlátozódott le a mágiaorientált szakismeretre. Tudni akarta, milyen síelni a hegyekben. Hogy milyen annyi nassolnivalót enni, hogy utána hosszas bőrápolási rutint kell beiktatnia a kipattogott arca miatt. Hogy milyen érzés a csúcsra juttatni egy másik lányt az ágyban.

Helen hiába távozott el az élők közül, mégis részben miatta kényszerült lapítani. De tényleg közreműködött abban, hogy Serra nem bízhat mágustársaiban? És egyáltalán muszáj ennyire fékeznie magát? Vezetett eredményre?

Raya rángatta ki a gondolatai fogságából.

– Kezdődik – suttogta. A boszorkány félrerakta a jegyzeteket, és a mágiáját használva letapogatta az átalakulási folyamatot. Most, hogy már képben volt azzal, mire kell összpontosítania, átütő megfigyelésekre tehetett szert, a munka pedig azonnal bekebelezte. Egész nap talpalt, aztán egész éjjel is. A szervezete szakadatlanul kívánta az alvást, de annyira magas hullámokkal sodorta a hév, hogy a kávéja is a csésze aljában felejtődött.

Fájó volt beismerni, de Rayán kívül az is erősen motiválta, hogy szabadulni akart mindentől, amin Helen otthagyta a kézjegyét. Mintha a madáron ülő átok után a jegyzeteket is megsemmisíthetné. Ne áltasd magad, ellenkezett egy degradáló belső hang. Még csak maximum derékig süllyedtél bele ebbe a káoszba.

Egészen napkeltéig dolgozott az átok feloldásának képletén, és mikor elérkezett a hajnal, ismét végigkísérte az átváltozás által kiváltott mágiarezgéseket. Aztán a rákövetkező naplementekor végbemenő alakváltásét is.

– Szexi a kitartásod, de most már aludnod kellene – incselkedett Raya, miközben a boszorkány ruhájával és hajával játszadozott. Serrát – ha egyszer elmerült valamiben, de úgy igazán – valóságos kihívás volt kizökkenteni, Raya igéző szempárja ellenben kikezdhetetlennek bizonyult.

A boszorkány leejtette a tollát, és ajkát a lányéra tapasztotta. Raya a derekánál fogva magához vonta, majd elvezette az egyszemélyes ágyig a bunker végébe. Lenyomta a matracra, de ahelyett, hogy a ruháját kezdte volna lehámozni róla, nyakig ráhúzta a takarót.

– Aludj – súgta, és Serra nem emlékezett többre.

Mikor kipislogta az álmot a szeméből, Raya már madáralakban szuszogott a takaró tetején. Gyengéden, hogy ne ébressze fel, megcirógatta a feje búbját, aztán felhörpintette a maradék kávét.

Egy szerényebb reggeli után – amit a hátizsákjában maradt konzervmaradékból válogatott össze –, ismét nekiesett a jegyzetelésnek. Mikor a szeme véletlenül egy másik papírra siklott, és kiderítette a négyes számú kísérleti alany sanyarú sorsát, a toll mintha ellenállt volna a kezében.

– Hogy-hogy nem vettem észre a jeleket? – sopánkodott hihetetlenkedve. – Helen magával vitt mindenhová...

Néhány sornyi képlet lekörmölése is elég volt, hogy az egész karja belesajduljon az írásba, így inkább előkotorta a tarot-paklit, és húzott belőle egyet. A kártya már úgy is vészjóslóan vibrált, hogy még fel sem fedte, mi van rajta. Végül nem fordította fel, mert elterelte a figyelmét Raya, ahogyan komótosan pislog, és csőrét kinyitva, szárnyát kitárva ásít egy nagyot.

Érte teszed. Koncentrálj!

A kártyáról megfeledkezve feltápászkodott az asztaltól. Ropogtak az ízületei közben. Talán ha végre ki is próbálná valamin a manipulációt, a tapasztalatai gyorsítanák a munkát.

Miután megreggeliztette a fülemülét, felmentek a felszínre, egyrészt hogy felmérjék a terepet, másrészt hogy Serra élőlényeken kísérletezhessen. Ettől a kifejezéstől először majdnem visszahátrált. Ne csináld ezt. Nem Helen lábnyomaiban fogsz lépdelni. Ideje kibújni a háta mögül.

Egyetlen növény manipulálása sem érhetett fel a Raya testében munkáló mágia szövésével, de arra tökéletes volt, hogy Serra elrugaszkodjon valahonnan. Persze az korábban sem okozott problémát, hogy egy méretesebb követ vízzé változtasson – ezeket az egyszerűbb bűbájokat már zsigeri szinten űzte –, de ezúttal tudatosan lekövette, a mágia szálai hogyan fonódnak új mintázatokba. Bemelegítés gyanánt tájelemek manipulálásával kezdte, erre viszont hamar ráunt, a patak aljáról felemelt kövek pedig hangosan loccsanva zuhantak vissza, nehéz víztömegként.

Raya érdeklődve követte figyelemmel a kísérletezést, mintha ő is el szerette volna sajátítani a varázslást, Serra pedig arra eszmélt, hogy ismételten imponálni akar a kis dögvésznek. Unalmát leküzdve egészen látványos trükkökbe lovallta bele magát – fák sokasága keményedett fémmé vagy szóródott szét a földön homokként. Raya még madárként is úgy forgatta a szemét, hogy húzni tudja vele a boszorkány agyát.

Ebéd után következett csak a kísérletezés neheze. Hencegő modorát lehántva magáról, Serra átvedlett azzá a fókuszált, tekintélyt parancsoló és hidegfejű boszorkánnyá, akivé Helen nevelte. Nem, akivé Helen nevelése ellenére vált. Válni szeretne.

Raya a vállára telepedett, hogy közelségével támogassa. Serra törökülésbe helyezkedett a patak partján, és behunyta a szemét. Menni fog, csak csináld. A mágiával tapogatózva vakon is megelevenedett a környezete. A zizegés kirajzolta előtte a formákat, a kapcsolódási pontokat, több részletet tárt fel előtte bármely érzékszervénél.

A fák levedlett leveleire összpontosított, és elmotyogta a segédbűbájt. A levelek megrezzentek körülötte, szövésmintáik megbomlottak. Akár az olajozásra váró fogaskerekek, a folyamat akadozva zajlott, aztán egy ponton megrekedt. Serra izmai megfeszültek, homloka ráncba szaladt, és még intenzívebben kapaszkodott a mágiába. Hiába, a szálak széthullottak, a bűbáj pedig elszállt. A manipulált levelek barna, alaktalan valamik maradtak.

A boszorkány mélyen letüdőzte a levegőt. A fagypont körüli hőmérséklet ellenére verejték cuppantotta a bőréhez a ruháját. Raya aggodalmasan csipogott a vállán, de Serra leintette, és amint összekapart némi lélekjelenlétet, újrapróbálkozott. Aztán újra és újra és újra. Egészen addig nyűglődött, míg a látása el nem homályosult.

Előregörnyedve próbált oxigént juttatni összeroppanni akaró tüdejébe. A fülemüle vészjóslóan sivított, és meghúzogatta Serra haját is, de mivel erre sem reagált, a szárnyával csapdosta a boszorkány arcát.

– Minden oké, dögvész – csitította el a madarat. – Csak... ez nehezebb, mint hittem. Húú... – Raya a lábával kapirgálta a boszorkány ruháját. – Igen, igen, értettem. Lepihenek, rendben? Te konok kis madár...

Másnap megint elfoglalta a helyét az avaron. Aztán harmadnap is. A fülemüle folyamatosan az igényeit leste, hamar idegesítő tényezővé vált az állhatatossága.

A kísérletezés negyedik napján aztán megváltozott a dolgok sodrása. A levelek ugyanúgy rezzentek meg Serra mágiakezének érintésére, mint eddig, ám a folyamat ezúttal olajozott fogaskerekekkel zajlott... és ment végbe. A levelek felemelkedtek a földről, és fülemülealakban röppentek tova. Raya ijedten megugrott, a lába kis híján beleakadt Serra hajkoronájába.

A hang, ami a boszorkány torkából szakadt fel, egyszerre volt kielégült sóhaj és megkönnyebbült nevetés. A madarak szerteszét repültek, szárnycsapásaik suhogása idegen zajként törte át az erdőre telepedett néma csendet. Igazi madarak voltak, nem illúziók.

Megcsinálta. Megcsinálta!

Az örömtánccal várnia kellett, mert mire sikerült lecsillapítania az izgalomtól zakatoló szívét, belé vágott a felismerés. Novemberben nincsenek fülemülék, pláne nem egy egész seregnyi. Azonnal talpra szökkent – Raya döbbenetében lerepült a válláról –, és karját kitárva bekebelezte a madarakat a mágiával. Levélként hullottak vissza az avarra.

Serra térdre rogyott. Az örömteli mosoly szinte fájóan húzta az arcát, de képtelen volt levakarni magáról. Úgy, ahogy aznap éjjel Rayát és mohó csókjait sem bírta levakarni.

Olyan erővel ölelkeztek, hogy az ujjaik belemartak a másik bőrébe. A kipirosodott bőr sajgott, de ez az érzés csak még kapkodóbb, még éhesebb mozdulatokra ösztökélte a testüket. Csatakos nőiességük egymáson siklott, az elméjüket elborító kéj minduntalan kilökte őket a ritmusból. Ha lehet, még eltökéltebben csimpaszkodtak a másikba, hogy domborulataik a legtökéletesebben simuljanak össze, úgy érjenek egymásba, mint két különböző állagú folyadék, amit egy pohárba öntenek. Az ágy ropogott alattuk, a matrac egyenlőtlenül süppedt be a súlyuktól. Ahogy a nyálfonál elpattant a szájuk között, úgy veszítették el a ritmust megint. Serra végül elengedte a bizonyítási vágyat, amibe annyira elszántan kapaszkodott – átadta a teljes irányítást Rayának, aki úgy illesztette össze a testüket, mint ahogyan egy szobrász domborít a formátlanba formát.

Serra olyan váratlanul gyulladt fel, hogy a törzse megemelkedett az ágyról, és összekoccant a foga a lányéval. Közvetlenül ezután Raya is mélyet sóhajtott, majd egész testében megremegve ernyedt el Serra mellkasán. A boszorkány átkarolta, és a kilélegzett levegőjét beszívva lovagolta a mámort.

– És most mi lesz? – tudakolta a fülemüle, amint szavak jöttek a nyelvére. Serra szaporán lihegett alatta. Még mindig a gyönyör utolsó hullámaival sodródott.

– Kitapogatom az átok szálait a szövésmintádban – felelt nagy sokára. – Most már biztos, hogy le tudom választani őket, de egyelőre várok az eltávolítással. Ha valamit benézek, megsérthetem a szövésmintádat, és az ki tudja, milyen károkhoz vezetne.

– Visszaszőnéd – mormolta Serra nyakába Raya.

– Egyszer talán képes leszek rá, de most még nem.

– Vagyis nem fejtettél meg teljesen?

A boszorkány hümmögött egyet.

– Még nem. És tüntesd el azt az önelégült vigyort, te is távol állsz attól, hogy megfejts engem.

Raya hirtelen lovaglóülésbe pozícionálta magát Serra csupasz combján.

– Akkor segíts.