Már jó néhány kilométert levezettek, mire Raya végre kipukkasztotta a képzeletbeli buborékot, amivel elszigetelte magát.

– Miért autózunk?

Serra nem hitte volna, hogy örülni fog a hangjának. Valamiért idegenül hatott a dermedt némaság és a félelemszag, ami körbelengte.

– Hogy érted?

– Azt hallottam, hogy ti tudtok teleportálni. Akkor ezek szerint az csak mese?

– Nem mese, de egyik helyről egy másikra ugrani egyrészt teljesen leszív, másrészt veszélyes. Főleg, ha valakit még szállítasz is magaddal. Fogalmazzunk úgy, hogy egyetlen apró hiba, és a testrészeid nem pont úgy érkeznének át, mint ahogy kellene. Vészhelyzetre szoktuk korlátozni a használatát.

– És Rowan? Most, hogy ilyen erős...

– Ha arra gondolsz, hogy bármikor ideteleportálhat, akkor ne is rágódj ezen tovább. Ahhoz tudnia kell, hol vagyunk. Folyamatosan monitorozom a környezetünket, és úgy tűnik, egyelőre hátrahagytuk.

Raya olyan sok levegőt lélegzett be, hogy a mellkasa látványosan megemelkedett.

– Az autókölcsönzőnél sem szúrtad ki.

Serra szorosabban fogta a kormányt. Az ujjbegyei belefehéredtek.

– Nem szokásom ugyanazt a hibát elkövetni újra – felelte hűvösen. Raya lerúgta magáról a cipőjét, és felpakolta a lábát a műszerfalra. Olyan komor ábrázatot ült ki az arcára, hogy Serrának nem volt szíve ráripakodni. Inkább az útra koncentrált. A szemből jövő autók éles reflektorfényétől úgy káprázott a szeme, hogy a mellettük elsuhanó fák ágai feléjük nyújtózó karmoknak tetszettek. A boszorkánynak minden csepp önkontrolljára szüksége volt, hogy ne akarja félrerántani a kormányt előlük.

– Belemehettél volna – jegyezte meg a madár hirtelen.

– Mibe?

– Rowan tálcán kínálta neked azt az információt, amit az átkom által keresel.

– Kizárt. – Serra megrázta a fejét. – Biztos vagyok benne, hogy csapdába csalt volna.

– Miért állítana csapdát? Egyáltalán miért tartasz tőle ennyire? Mi történt köztetek?

Rémült sikolyok. Omladozó tető. Vörös hajnal. Arrogáns mosoly. Serra gerincén borzongás futott végig.

– Nem a te dolgod. Neked felesleges emiatt fájdítani a fejedet.

– De tudni akarom.

– Nem akarod.

Jó néhány kilométerkőig megint némán és feszengve ücsörögtek, de ahogy egyre nőtt a távolság köztük és Hillford között, Raya úgy virágzott ki ismét. Kényelmesen hátradőlt az ülésben, és úgy terpeszkedett, mintha legalább valami masszázsszék gyúrná az izmokat a hátán.

– Ha mesélsz magadról, akkor én is mesélek magamról – indítványozta, és Serra a szeme sarkából is tisztán látta a komisz vigyort az arcán. A kis dögvész... – Tudom, hogy érdekel a történetem. Elvégre ritka madár vagyok, nem igaz? Hülye lennél, ha azt hinnéd, lesz még egyszer ilyen lehetőséged. Hm? Naaa?

Az ujjbegyei finoman végigsimítottak Serra vállán. A boszorkány mozdulatlanul tűrt, de a kormányt már olyan szorosan markolta, hogy a bőrborítás ropogott az ujjai alatt.

– Ne érj hozzám.

– Csak oldani akarom a feszültséget. – A nyelvét csettintve Raya visszahúzta a kezét. Sértődött fintorba torzult az arca. – Neked talán nincs rá szükséged, de nekem igen. Neked talán régi ismerős a stressz, de én? Én szabadulni akarok tőle.

Serra szorítása lazult a kormányon.

– Honnan veszed, hogy a stressz régi ismerősöm? Ha ezzel arra akarsz utalni, hogy jól kezelem, azt hízelgésnek veszem.

– Nem is tudom. – Raya suttogóra fogta a hangját. Serra fél szemmel rásandított. – Van benned valami rideg és megmagyarázhatatlan. Olyan durván árad belőled, mintha már rég beette volna magát jó mélyre. A kérdés az, hogy te emészted azt a valamit, vagy az emészt téged.

Serra majdnem felnevetett. Majdnem. Még szép, hogy valami emésztette őt. Hogy is ne emésztette volna, amikor az elmúlt néhány évet folyton behúzott nyakkal töltötte, éjenként felriadva és paranoiától vezérelten tapogatózva? Emberek megalázó kéréseit teljesítve térdepelni a pocsolyában, lenyelni mindazt, ami egy boszorkányhoz a legkevésbé sem méltó. Idétlen és értelmetlen projektekbe ölni az időt, hogy legalább a látszata meglegyen annak, hogy ő irányítja az életét.

Előtte minden más volt. A Kör felbomlása előtti Serra jobban hasonlított Raya kíváncsi és kotnyeles természetéhez, mint ahhoz a boszorkányhoz, aki még a leglágyabb érintést is visszautasította. Már arra is képtelen volt, hogy azt a gyermeki kíváncsiságot, amivel annak idején azonosították, imitálni tudja.

Serra egy pillanatra behunyta a szemét, és sóhajtott. Ha még a próbálkozást is feladja, azzal végleg elismeri, hogy legyőzték.

– Kérlek – lehelte –, mesélj akkor magadról. Bármit. Mindent. Igazad van. Nem lesz másik alkalom.

Raya úgy ragyogott fel, hogy Serrának hunyorognia kellett. Mintha a lemenő nap azért tűnne el éjszakára, mert Raya arra az időre magába zárja, hogy, mint egy elemet, feltöltse a következő virradatra.

Mesélni kezdett. Dallamos tónussal, teátrális mozdulatokat téve közben, emelve a hangerőn az izgalmasabb fordulatoknál, és motyogó, szinte félénk mesélővé szelídülve a keserű évek felidézésekor. Serra megtudta, hogy a fülemüle emberszülők gyermeke, és hogy döbbenetesen sok generációt ugrott át az alakváltó-mutáció, mire Rayánál ismét megjelent.

– Apám madarász – ecsetelte kissé bágyadtan a lány –, rengeteg madárgyűrűzésért felelős. Iskolás csoportokat is szokott fogadni, hogy madárlesre csábítsa őket. A gyerekek elvileg kedvelik az ilyet. Anyám pedig... Ő is érdeklődött a földrajz iránt, de végül nem vitte sokra. Sosem tanult tovább, ott dolgozott, ahol éppen volt munka. Ha bátrabb lett volna, biztosan kamatoztatta volna az énektudását. Kicsiként elvileg gyakran énekelt nekem lefekvés előtt. Többnyire népdalokat, de volt, hogy csak úgy hümmögött valamit, amit akkor és ott rögtönzött. Állítólag már terhesen is folyton dudorászott. Eléggé adja magát, hogy a mágia a véremben miért pont énekesmadár-alakot adott.

Serra bólintott. Még boszorkánytanoncként megtanulta, hogy az alakváltók nem maguk döntik el, milyen állatalakot ölthetnek fel. A környezet és a körülmények befolyása szövi a mágiát bennük. Helen alapos vizsgálat alá vetette ezeknek a szövésmintáknak a formáit és változatait is. Megnézte, miért van az, hogy egy rókatestű alakváltónak csak rókautódjai születnek számos generáción át, és azt is, miért történik ennek ellentéte. Serrát annak idején az alapozó tananyag elsajátítása és mágiájának manipulálása is jócskán leterhelte, így hiába könyörgött, Helen mindössze apró részleteket hintett el a kutatásaiból, arra hivatkozván, hogy fogadott növendéke foglalkozzon csak a rá vonatkozó tanulmányokkal.

Serra reménykedett, hogy talál ezekből a kutatásokból valamit a rejtekhelyen. Hogy Helen nem égetett fel minden veszélyes tudásnak ítélt hordozót azután, hogy a puccs első jelei – ami elől önérzetből és hiú módon a többség félrefordította a fejét –, megmutatkoztak.

– Amikor megszülettem... – Raya a távolba meredt. A boszorkányt irritálta a hirtelen beállt csend. Valamiért nem akarta, hogy a kis fülemülét is bekebelezze az a keserűség, ami őt marcangolta. Serra cipelt abból bőven eleget kettejük helyett is. – Rögtön kiderült, hogy én... más vagyok. A szüleim jó emberek, de... de fogalmuk sem volt, mit kezdjenek ezzel a mássággal. Kicsiként az alakváltás impulzívan jött, nem igazán tudtam uralni. Nem csak járni és beszélni kellett megtanítaniuk, hanem többek között repülni is. Madárként létezni. Ódzkodtak attól, hogy közük legyen a mágiához, de ne értsd félre, nem azért, mert képtelenek lettek volna idővel kezelni. Nem akarták.

– Miért?

– Mert korábban szemtanúi lehettek egy boszorkány erejének.

Serra felkapta a fejét.

– Mi történt?

– Hoewen. Kábé négy évvel a születésem előtt.

– Manna Evantee – suttogta Serra.

– Ismered? Hát persze, hogy ismered.

– Gyenge idegzetű boszorkány volt, rosszul viselte a kritikát. Ő is hasonló ambíciókat érlelt, mint Rowan. Be akarta bizonyítani, hogy képes uralni a természetet. Hatalmas vihart fakasztott Hoewen fölött, de a természet persze felülkerekedett rajta. Elveszítette a kontrollt, a vihar pedig kíméletlenül csapott le a városra. Ugyan a hét halálos áldozat szinte kevésnek is hangzik egy ekkora pusztítás után, azért hatalmas botrányt kavart az eset. Nem csak törmelékeket meg kicsavart fákat kellett eltakarítani, a jó hírünk romjait is. Az emberekhez való viszonyunk javult azóta, de már talán sosem lesz a régi.

– És a boszorkánnyal mi lett?

– A Máguskör őrizetbe vette, persze. Hogy hány év letöltendőt kapott a Kamrában, azt pontosan nem tudom, csak azt, hogy nem bírt együtt élni a bűntudattal. Öngyilkosságba menekült. – Raya hümmögött egyet. Serra folytatta. – Az egész viharincidens a születésem évében történt. A Körön belül akadt néhány babonás kolléga. Sokszor megkaptam tőlük, hogy rossz ómen.

– És igazuk lett?

Raya oldalra billentette a fejét. A boszorkány ereiben meghűlt a vér. Miért is mondta el mindezt? Mit tud ez a kis dögvész, hogy így megered a nyelve miatta?

– Látom ám, miben mesterkedsz. Kanyarodj csak szépen vissza a saját mesédre.

A madár gyengéd tekintetében egy róka ravaszsága villant meg.

– Nem is csináltam semmit – hőkölt hátra ártatlanságot színlelve. – Te szakítottál félbe.

– A szüleid kapcsolata a hoeweni eseményekkel? – tudakolta Serra már-már parancsolóan. Raya széles mosolyra húzta a száját, és úgy tűnt, valami gúnyos megjegyzésre készül. Végül csak visszatért a felnövéstörténetéhez, Serra pedig kiderítette, hogy a lány szülei Hoewenben tartózkodtak Manna Evantee erőpróbája idején, így máris megalapozottá, ha nem teljesen jogossá vált a reakciójuk lányuk különlegességére. Rayát látszólag nem sújtotta le az, hogy elhajították maguktól. Talán éppen azért, mert sokra úgysem emlékezhetett róluk, és még vezetéknév sem kötötte hozzájuk. Amit megosztott, azt is nevelőjétől tudta, aki alakváltó lévén természetesen magához vette a fiókát, hogy sajátjaként nevelje.

– Kicsit megromlott a kapcsolatunk – ráncolta a homlokát Raya –, Klio ugyanis többnyire rókaként éli az életét. Megveti az emberek életformáját, a fogyasztáskultúrát, az óriási tömegeket, kábé mindent. Ő az, aki gondolkodás nélkül feláldozza a javakat a szabadság oltárán. Én meg...

Elhallgatott.

– Két világ polgára vagy – suttogta Serra, mire a fülemüle tekintete felcsillant.

– Hát figyelsz – biccentett megilletődve. – Mármint... oké, talán nem teljesen úgy vonz az emberi lét, ahogy az kínálkozik. Próbálom belevinni a fantáziámat, tudod?

– Például gonosz mágusokat provokálsz – bökte oda Serra, mire Raya aurája még intenzívebben vibrált.

– Mondja a boszorkány, aki szintén egy mágus elől menekül.

– A drága kliensem miatt.

– Hogyne. Én meg palimadár vagyok.

– Az vagy – rántott vállat Serra, mintha mi sem lenne nyilvánvalóbb. Raya hihetetlenkedve csóválta a fejét. – Kliónál tartottál – emlékezette gunyorosan a boszorkány. – Miért hidegültetek el egymástól?

– Még hátba foglak szúrni ezért – figyelmeztette a fülemüle.

– Az egyetlen segítségedet?

Raya felhorkant, de végül visszakanyarodott a meséléshez.

– Klio rengeteg áldozatot hozott értem, de amikor tizenhat lettem, választás elé állított. Könnyű döntés volt. Kliót sajnos nem láttam azóta, pedig sokat mozgok azokon a vonalakon, amiket bejártunk együtt. Szerintem kerül, de kétlem, hogy azért, mert túlzottan megharagudott volna rám. Nem szögezhetlek a földhöz, ha egyszer szárnyakat adott az élet, ezt mondta.

Valami megsajdult Serra mellkasában ettől. Vajon mit szólna Helen a jelenlegi helyzetét látván? Biztos nem azt javasolta volna, hogy lapítson. Te magad nyested le a szárnyaidat! – rikácsolná, és teljesen jogosan. De ha egyszerűen a gravitáció ilyen nagy erővel húz a földhöz? Akkor mit érnek Serra ritkás tollazatú szárnyai? Még mutatóba sem valók.

Raya szárnyai ellenben? Kicsik voltak, de bármivel megbirkóztak. Útra kelt volna Windfall legnagyobb szélviharjainak egyikében, ha úgy adódik. A boszorkány megrázta a fejét. Nem is ismerem eléggé, hogy ilyeneket feltételezzek róla. Miért feltételezek ilyeneket róla?

– Szereted az édességet, dögvész? – kérdezte hirtelen tőle. Raya értetlenül pislogott rá.

– Ez meg honnan jött?

– Onnan, hogy már második éjszaka nem alszok semmit. Kell egy kávé. A következő benzinkútnál lehúzódok. Ehetnénk valamit.

Raya elmerengett egy darabig.

– Hagyd a kávét – mondta Serrához illő komolysággal. – Aludj inkább. Én ráérek nappal madáralakomban, akkor úgyis nehezebb kommunikálni. Vezetni nem tudok, de majd őrködöm, amíg pihensz, és felkeltelek, ha van valami. – Serra sóhajtott. – Ki se mondd! – emelte fel a hangját a madár. – Mihez kezdek egy hullafáradt boszorkánnyal, ha Rowan mégis utánunk ered? A kuncsaftodként felelsz értem ám!

– Ch. Kolonc.

– Nem kolonc. És igen. Szeretem az édességet. A gyümölcsös csokik a kedvenceim.

Serra összeráncolta az orrát.

– Uh. Van, aki szereti azokat?

– Fülemüle vagyok. Férgeket és pondrókat eszem. Pont a gyümölcsös csokin akadsz fenn?

– Touché.

– Na és te? A te kedvenc édességed? Válaszoltam, úgy fair, ha te is válaszolsz.

Serra megint felsóhajtott. Sejthette volna, hogy ez lesz. Ennyit a kedvességről. De ilyen információt megosztani csak nem árthat, igaz?

– Karamella – suttogta. Raya felhorkantott.

– Hát ez... kiábrándító.

– Hallgass, dögvész.