Minden erőmre szükségem lesz az elkövetkezendő napokban vagy hetekben.

Amint megérkeztünk az FBI épülete elé és megláttam 5 fekete kocsit, ideges lettem.

- Biztos vagy benne, hogy meg akarod őket zavarni? - vonta fel szemöldökét Olivia, hangjából pedig érződött, hogy reméli nemmel felelek.
- Zabosak lesznek, az egyszer biztos, de be kell mennünk.
- Rendben. - sóhajtott.

Belépve az ajtón, 3 morcos őr fogadott minket. Miután túlestünk a szokásos procedúrán, az az leellenőrizték a személyünket, megmotoztak és átkutattak fémdetektorral, Olivia -nak le kellett adnia a fegyverét, utána engedtek csak tovább, bár kissé húzták a szájukat.

- Miért jöhetett ide Morgan? - kérdeztem amint a lift elé értünk.
- Nem tudom, talán a tehetséges újoncok ügyében tárgyalnak megint.
- Akkor ez nem olyan hatalmas dolog, amit ne lehetne félbeszakítani.
- Ezt majd mondd el nekik is Shawn.

Amint felértünk a 3. emeletre és kiléptünk a liftből, 2 felfegyverkezett fickó fogadott minket akik a tárgyaló előtt álltak.

- Jó napot fiúk, mi most oda bemennénk. - vette elő jelvényét Olivia, őt követve pedig én is.
- Ez nem jogosítja fel Önöket arra, hogy belépjenek, ezzel megzavarva egy tárgyalást.
- Megint a tehetséges újoncokról van szó akiket felfedezett az FBI? Úgy gondolom, hogy ez az ügy kibír pár nap halasztást, a miénk viszont nem. Élet - halál a tét, úgyhogy ha nem akarják, hogy néhány információ kiszivárogjon a sajtónak miszerint az FBI és az Interpol sem hajlandó segíteni James Balmont elfogásának ügyében, akkor beengednek. Most, azonnal.

Burkolt fenyegetés volt valóban, ilyen eszközöket is bevetek ha rákényszerítenek.
A két férfi egymásra nézett, majd az egyik megköszörülte a torkát.

- Menjenek.
- Köszönjük. - vágta zsebre jelvényét a társam aki ezidő alatt végig a kezében szorongatta a tárgyat.

Amint Olivia benyitott, minden egyes tekintet ránk szegeződött és a beszéd lassan elhalkult. Teljes némaság telepedett le a tárgyalóban, az egyik szmokingban lévő férfi pedig mérgesen nézett.
A kerek asztalnál ültek, elszórtan távol a másiktól. Az egyik volt Richard Morgan, az Interpol vezetője, a másik Keith Hamilton az FBI kiképzésekért felelős embere, mellettük pedig egy fiatal nő és férfi, gondolom Ők azok, akikről ez a kisebb tárgyalás folyik.

- Maguk mégis kik? - vont kérdőre Mr. Hamilton, majd idegesen kifújta a levegőt és felállt.
- Olivia O'Donnell vagyok uram, Ő pedig a társam, Shawn Mendes.
- Shawn Mendes. - ismételte Richard, majd arcára a szomorúság jelei ültek ki.
- Igen, Morgan ügynök. Önhöz jöttem. - húztam ki magam, mire a férfi követte a példát és felállt.
- Hamilton ügynök. Tarthatnánk egy kis szünetet? - pillantott az őszülő hajú férfi felé aki csak megrázta fejét.
- Felháborító, hogy Önök hívatlanul berontanak ide, ráadásul pont egy tárgyalás közepén.
- Bocsásson meg Uram, de az ügy ami miatt jöttünk, nem tűr halasztást.
- Keith, kérlek. - ült vissza székébe Morgan.
- Még ilyet. - kapta fel idegesen az asztalon heverő aktákat és kisietett a két újonc társaságában.
- Foglaljanak helyet.

Olivia tekintetéből semmit nem lehetett leolvasni, rezzenéstelen arccal bámult az előtte ülő fekete férfira.

- Nemrég hírt kaptam Harry felől. Igaz, hogy munkába állt a mai nappal bezárólag?
- Igen. - felelte Olivia.
- Még mindig nem lassít a tempón. Egyszer ez lesz a veszte. De gondolom nem azért vagytok itt, hogy a főnökötökről fecsegjünk.
- Nem, Uram. Valóban nem. Örülnék ha ezúttal valóban képes lenne betartani azt amit megígért.
- Donovan ügynök, vigyázzon arra mit és hogyan mond. - kapta fel fejét a pasas.
- Segítenie kell.
- Shawn, nagyon örülök neki, hogy végre rendbejöttél, de ez a Balmont ügy túlságosan fel van már fújva. Nem tehetek mást, innentől nektek kell megoldanotok. - dőlt hátra, majd karjait összefonta maga előtt.
- Nem tud, vagy nem akar? A kettő között nagy a különbség.
- Fiam, tisztellek ahogyan apádat is tiszteltem, de ezt a hangnemet nem engedheted meg magadnak, főleg nem velem szemben.
- Sajnálom, Uram. - ejtettem ki a szavakat némi undorral. - Tudja, azt hittem maga olyan ember, aki segít ott ahol kell. Édesanyám szerint legalábbis folyamatosan segítették egymást apámmal, egészen addig, amíg be nem jött a képbe Balmont 12 éve. Ön akkor valamiért távolságtartóbb lett és amikor apámnak szüksége lett volna a maga támogatására, teljesen behúzta a vészféket és felszívódott.

A férfi nem tudott a szemembe nézni, csak nagyot sóhajtott.

- Apám meghalt, maga pedig most itt ül a székében. Hol van ebben az igazság?
- Sajnálom fiam.
- Nem vagyok a fia. - csaptam az asztalra és felálltam.
- Nem segített neki amikor kellett volna, és Ő meghalt. Ez a maga lelkén szárad.
- Shawn. - szólt halkan Olivia.
- Ha most nem segít nekünk, akkor Kim McGregor és a még meg nem született gyerekem halála is a maga lelkén szárad. Figyelmeztetem, hogy ha ez bekövetkezik, akkor nincs az az isten, protokol vagy ember aki engem megállíthatna.

Szemében láttam, hogy tudja mire célzok. Az órájára pillantott, majd a zsebébe nyúlva elővette a telefonját.

- Meglátom mit tehetek.
- Ez nekem nem elég. Azt akarom, hogy tegyen meg azt amit csak tud, kerüljön bármibe.
- Rendben. - állt fel és az ajtó felé vette az irányt.

Olivia -val követtük a példáját, majd a tárgyaló előtt szemben találtuk magunkat Mr. Hamilton -nal és a másik 2 ügynökkel.

- Sajnálom, de attól tartok el kell halasztanunk a megbeszélést.
- Ez hallatlan. - horkant fel az FBI részlegének vezetője.
- Az ügy nem tűr halasztást, el kell mennem. A titkárnőm majd megkeresi egy új időponttal.

Ezzel lezártnak tekintve a témát útnak indult, Hamilton pedig morgolódott még magában.
Tudtam, hogy sikerülni fog észhez téríteni Morgant, hisz a történtek után ez a minimum amit tehet.
Amint beszálltunk a liftbe, 90°-os fordulatot vett, felém.

- Hol van a főhadiszállásotok?
- Jelenleg Wilsonban. - felelte Olivia.
- Akkorhát menjünk. Csak pár órára van innen.

Olivia -val egyből egymásra néztünk, majd elismerően bólintott.

- Mit tervez, ha szabad tudnunk?
- O'Donnell ügynök, ne lépje át a határt. - szólt szigorúan.
- Elnézést.

Augusztus 12 - vasárnap

- Shawn. - szólt Harry.
- Igen? - motyogtam, szemeimet dörzsölgetve.
- Megvannak.
- Mi van meg? - kérdeztem, s egyből felkeltem.

A számítógépekhez siettem, a nagy monitorra pedig Angela kivetített egy műholdképet.

- Végre megvannak. - örvendezett mindenki körülöttem.

Én szemeimet a képre tapasztottam és kémleltem a területet.

- Shawn, Shawn. Itt vannak Joinvilleben. Megtaláltuk. - veregette meg a vállamat Harry.
- Ez pedig nem ment volna anélkül, hogy ne olvastál volna be Morgan ügynöknek. Miattad volt hajlandó segíteni, megszorongatni a brazilokat.
- Nem tudom elhinni. - suttogtam.
- Pedig jó lesz ba elhiszed kölyök. - lépett mellém Raymund.
- Már csak fel kell mérnünk a területet.
- Igen, de nem innen. - néztem Harryre.
- Brazíliába kell mennünk. Onnan könnyebb dolgunk van.
- Ez igaz. Angela kérlek intézd el a magángépet.
- Rendben főnök.

Ha ez igaz, hogy tényleg Joinvilleben vannak, akkor már csak napok kérdése és karjaim között tarthatom a szerelmemet.
Morgan kitett magáért, ugyanis valóban bevetett minden tőle telhetőt, a brazil kollégák pedig 5 napja meg is kezdték a nyomozást Balmont után. Ez pedig az eredménye a közös munkának, hisz végre megvannak.
Az igazság az, hogy félek.
Félek beleélni magam, mert érzem, hogy a sors közbe fog szólni. Nem lesz ez olyan egyszerű menet, de ha sikerül, én leszek a világon a legboldogabb ember.

Augusztus 16 - csütörtök

Hamilton Mourao alelnök bázist biztosított nekünk Curitiba-ban, ami csupán 2 órára van a célállomástól, Joinvilletől, emellett katonai támogatást is kaptunk.
Harry és az itteni főnök, Jose Dunga napok óta folyamatosan a terven dolgoznak, néha pedig minket is beavatnak egy - egy kis részletbe.
Joinvilleben van pár ügynök akik Balmontékát figyelik, így szinte naponta kapunk új információt, de addig nem sokat tudok, amíg Harry be nem avat minket végre teljesen. Azért nem mondott még szinte semmit, mert Josenak mániája az utolsó pillanatban tudatni a tervet az emberekkel. Sosem elégszik meg a munkával és mindig biztosra akar menni.
De akkor is idegörlő ez a tudatlanság, főleg így, hogy már csak vajmi kevés távolság van Kim és köztem.
Éppen elég időm volt arra, hogy átgondoljam, mi lesz akkor ha szembe kerülök Balmonttal. Arra jutottam, hogy már nem érdekel a bosszú.
Tudom, hogy Balmont egy gyilkos aki több száz embert ölt, öletett meg, de ha a fejébe eresztek egy golyót, az a tett már engem minősít.
Az embernek tudni kell elfogadni a múltat, hisz azt már nem változtathatja meg. Nem élhetünk úgy, hogy mi lett volna ha.
Apám nem halt meg hiába és nem akarná, hogy a fia lesüllyedjen egy gyilkos szintjére.
Én nem fogom meghúzni a ravaszt, nem fogom megölni James Balmontot. A sors elvégzi a szükséges simításokat majd az Ő ügyében, hisz előbb vagy utóbb, de a rák végez vele.
Számomra az a fő, hogy Kimet biztonságban tudjam a gyerekkel, mert Ők számomra fontosabbak bármilyen bosszúnál.
A szeretet legyőz minden mást, erre pedig akkor döbben rá az ember, ha a sors nehéz helyzetbe kényszeríti.
Tudni kell nem feladni, harcolni a szeretteinkért.
Engem a szüleim erre tanítottak, most pedig itt vagyok Brazíliában és alig 130 km van Kim és köztem.
Nem hagyom, hogy az érzelmeim irányítsanak, mert tudom, hogy ha nem a terv szerint cselekszem, az Ő életükkel játszom. Márpedig ha nekik bármi bajuk esik, azt soha nem fogom megbocsájtani magamnak.

Az utóbbi időben újra formába hoztam magam Raymund és Bob segítségével, mind lelkileg, mind fizikailag. Úgy érzem képes lennék elbánni egy tankkal is, mégis ott van bennem a félelem. Nagy a tét, ezt pedig mindenki érzi.

- Emberek. - lépett be a szobába Jose.

Fejemet felemeltem a pisztolyról amit éppen tisztogattam Bob társaságában.

- Figyelmet kérnék, ugyanis itt az ideje, hogy megismerjétek az évtized legjobb tervét.
- Na végre, ideje volt. - foglalt helyet az egyik közelemben lévő széken Raymund.

Kim szemszög:

Augusztus 18 - szombat

- Kimberly, nézz rám. - utasított James.

Tettem amit kért, márcsak az kéne, hogy immár 37 hetesen veressen meg, pláne úgy, hogy már 3 órája egyre erősödő fájdalmaim vannak.

- Nem szeretem amikor így viselkedsz. Az én házamban vagy, az én ételemet eszed és azt csinálod amit mondok. - fújta ki mérgesen a levegőt.
- Nem én akartam idejönni. - kiabáltam vissza. - Fogoly vagyok, ne várja azt, hogy megköszönöm. Csupán annyit mertem mondani, hogy fogja vissza Kevin -t, mert ha mégegszer hozzám ér, összetöröm a golyóit.
- Nem mondtad, hanem követelted és a stílusod sem volt megfelelő.
- Nem érdekel. Elegem van abból, hogy az a rohadék kénye - kedve szerint fogdos.
- Fogadd el, hogy ez van. - vont vállat Balmont.
- Maga egy undorító alak, ahogyan itt mindenki más.

Balmont keze pillanatokon belül az arcomon csattant, én pedig kezemet az ütés helyéhez kaptam.

- Na akkor most figyelj ide rám. - markolta meg a hajamat és közelebb rántott magához.
- Türelmes ember vagyok Kimberly, de te folyton - folyvást kihozol a sodromból. Nem hiszem, hogy a szüleid ilyen viselkedésre tanítottak. A tisztelet az ablakban lóg nálatok odahaza?
- Hagyja ki ebből a családomat. Ha bármelyikőjüknek is baja esik, én esküszöm, hogy..
- Esküszöl, hogy? Tán csak nem megölsz? - nevetett fel jó hangosan.
- Utolsó figyelmeztetés te kis kurva. - lökött rajtam egyet, de az egyensúlyomat szerencsére meg tudtam tartani. - Ha mégegyszer ehhez hasonló hangnemet engedsz meg magadnak, kinyírom apucit, anyucit, a bátyádat és az öcsédet is a szemed láttára kicsilány. Megértetted? - arcára öntelt vigyor került és felvonta szemöldökét.
- Meg. - felelten tele gyűlölettel.
- Okos kislány. Most pedig vonszold fel magad a szobádba. Holnap reggelig nem is akarlak látni. Világos? - kérdezte ezennel már ismét lágy hangon amitől felállt hátamon a szőr.
- Igen.
- Remek.

Felballagtam a szobámba, az egyetlen helyre ahol általában nyugtom van.
Gyorsan elmentem tusolni, hátha a meleg víz enyhíti kissé a fájdalmat.
A tükör előtt állva megvizsgáltam az arcomat, ami még mindig magán viselte Kevin verésének nyomait. A bal monoklim még mindig sárga és nem úgy néz ki mint ami egyhamar el akar tűnni, a szám széle pedig még egy helyen sebes, ott szakadt fel a legcsúnyábban. Fájni már nem fájnak, de ha belenézek a tükörbe, eszembe jut az a pár perc és újraélek minden fájdalmat.
Jobbnak láttam nem sokat rágódni ezen, és mivel még mindig fájdogál a derekam, felvettem a pizsamámat és éreztem, hogy a baba erősen rugdosódni kezd.
Legalább Ő jól érzi magát. Remélem egy ideig még bent is akar maradni és ezek csak jóslófájások, mert ott biztonságban van. Nem tudom még, hogy kislány vagy kisfiú, de ez igazából nem is érdekes. A fő, hogy egészségesen jöjjön majd a világra, de ne itt és ne most.

- Bejöhetek? - nyitott ajtót Marc.
- Gyere.
- Hogy érzed magad? - lépett beljebb.
- Pazarul. - húztam magamra a takarót és felvettem a lehető legkényelmesebb pozíciót.
- Az igazat akarom hallani. - állt meg az ágy előtt karba tett kézzel.
- Jól, csak félek egy kicsit. Nem akarom, hogy a családom szívja meg ezt az egészet.
- Amíg engem látsz, nem kell félned. Ne aggódj miattuk, Balmont csak fenyegetőzik. Rendben?
- Rendben.

Arca lágy volt, hangja nyugalmat sugárzott.

- Pihand ki magad. Jó éjt.
- Neked is.

Amint kiment, az oldalamra fordulva bámultam ki az ablakon, néztem a csillagos eget és nagyokat sóhajtottam, az időnként újra és újra rámtörő deréktáji fájdalom miatt.
Van még remény, tudom, hogy van még.
Ki fogok jutni innen valahogyan.
Kezemet a pocakomra csúsztattam és hirtelen különös érzés kerített hatalmába ami arra késztetett, hogy menjek ki a levegőre.
Lassan kikeltem az ágyból és kisétáltam az erkélyre.
Tüdőm megtelt friss oxigénnel ami nagyon jól esett, majd megtámaszkodva a korláton kémleltem a távolt, a sötétséget. Éppen őrségváltás volt, amikor a birtokot körbevévő falon kívül megláttam valamit fényleni a bokrok között.
A fájdalom váratlanul felerősödött és éreztem, hogy valami meleg folyik végig a lábaimon.

- Uram isten. - szökött ki ajkaimon.
- Ne kérlek kicsim, ez nem lehet igaz. Ne most. Ne most.

Egyik kezemet a hasamra vezettem, a másikkal a korlátot szorítottam a fájdalom miatt.
Lövések dördültek, az én lábaim pedig remegni kezdtek.

- Megtámadtak. - üvöltötte el magát Oliver.