-SHAWN.-kiáltottam hisztérikus állapotban, amint a fiú lábai összecsuklottak és elterült a földön.

-Kim.-kapott kezem után Harry és elrántott az ajtótól.

Újabb lövöldözés kerekedett, az utolsó emlékem pedig az, hogy Harry karjaiba véve rohan velem az autóhoz.

***

Lágy szellő simította meg arcomat és hallottam a fák lombjának susogását.

-Kimberly.-csengett fülemben egy ismerős hang.
-Kimy. Ébredj.-

A hang arra késztetett, hogy kinyissam a szemem.
Megpillantottam a gyönyörű kék eget, a napot, mely vakítóan ragyogott az égen.

-Hol vagyok?!-ültem fel.
-Szia baba.-ölelt át szorosan Shawn.
-Te hogy kerülsz ide? Istenem, mi ez az egész?-pislogtam értetlenül.
-Ez a tudatalattid.-ült le mellém.

Körbenéztem és rájöttem, hogy egy hatalmas réten vagyunk, amit erdő vesz körül. Többször láttam már ehhez hasonlót az álmaimban.

-Kim.-szólított anya.

Oly' rég hallottam már hangját, hogy szemembe könnyek gyűltek.

-Te is hallottad, igaz?-kaptam tekintetem Shawnra.

A fiú kezén elmélkedett, ami lassan szertefoszlott.

-Shawn.-
-Ne aggódj baba. Minden rendben lesz.-
-Semmi sem lesz rendben. Lelőttek téged.-kezdtek hullani könnyeim.
-Szerelmem, ne sírj.-simította meg arcomat.-Ismersz, nem adom fel ilyen könnyen.-
-Ajánlom is Mendes. Ajánlom is.-ragadtam meg felsőjét és magamhoz rántottam.

Mézédes ajkai az enyémet érintették.
Ám egy pillanat sem telt bele, Shawn egész teste szertefoszlott.

-Nee.-kaptam a levegőbe.

-Mentsék meg őt.-szállt a széllel Harry remegő hangja.

Hatalmas fájdalom tört rám, ami a hasam aljából sugárzott szét az egész testemben.
A ragyogó kék ég pillanatokon belül feketévé változott és nem volt más körülöttem, csak a sötétség.
Mozdulni nem tudtam a fájdalomtól.

Ilyen a halál? Tettem fel magamban a kérdést.

-Legyen már végee.-ordítottam ahogy torkomon kifért.

A fájdalom lassan alább hagyott, szemeim pedig elnehezedtek, míg végül csukott szemmel ott feküdtem a hideg földön, egyedül a zord sötétben.

Egy idő után megelégeltem, hogy nem érzek, látok és hallok semmit, így felkeltem a földről.

Előttem messzire egy kis fény jelent meg, majd hangokat hallottam.

Valami érthetetlen módon arra késztetett, hogy induljak. Lassú, de biztos léptekkel haladtam előre.
A fehér massza egyre fényesebb és hangosabb lett, bár a hangokból nem értettem semmit. Összefüggő beszéd volt, amit nem tudtam értelmezni.

Már csak 1 lépés választott el az ember nagyságú fehérségtől és úgy éreztem, egyre jobban visszatér belém az élet. Szívem hevesebben kezdett dobogni, s bőröm visszanyerte eredeti színét.

A testem minden porcikája hirtelen fájni kezdett, mire megtorpantam.
A legrosszabb mégis az, amikor a szíved fáj.

Kezemet mellkasomra vezettem és nagyot sóhajtottam. Újult erővel, a fájdalmat félretéve eggyé váltam a vakító fehérséggel.

***

Mintha most léptem volna ki egy hangszigetelt szobából a New York-i nyüzsgésbe.

Minden amit eddig nem hallottam, most zúdult rám egyből. Hallottam, hogy emberek rohangálnak a folyosókon, hogy elhúzzák a betegeket elválasztó függönyt, a gépek csipogását, hol sípolását.

Kellett egy kis idő mire megszoktam ezt a rengeteg hangot, amit eddig egyáltalán nem hallottam.

Becsukott szemmel is érzékeltem, a vakító fehér fényt, így a szememet igyekeztem csukva tartani.

-Hívd az orvost, egy betegünk magához tért.-mondta lágy hangon egy nő.
-Megyek.-

Egyre közelebb sétált az ágyamhoz, majd megfogta a kezemet.

-Reméltük, hogy nem adod fel Kimberly.-suttogta.
-Istenem, Kim.-hallottam meg édesanyám aggódó hangját.-Hol a lányom??-
-Itt van hölgyem.-szólt oda neki a nővér.
-Kicsikém. Köszönöm Istenem. Köszönöm.-szorította meg a kezem.

Szememből kicsordult egy könnycsepp és igaz nehezemre esett, de próbáltam megbírkózni a fénnyel, hogy anyukám szemébe nézhessek.
Látásom homályos volt, majd amikor pillanatok múlva kitisztult, megláttam Őt.
Szemei vörösek voltak a sírástól, és látszott rajta, hogy már egy ideje nem aludt rendesen.

-Kincsem. Végre itt vagy és minden rendben.-simította meg az arcom, még mindig sírva.

A torkomban hatalmas gombóc volt, egyszerűen semmit sem tudtam neki mondani. Legszivesebben a nyakába ugranék és percekig nem engedném el, de ez sajnos jelen esetben nem lehetséges.
Szemeimet annyira bántotta a fény, hogy kénytelen voltam őket behunyni.

-Mrs. McGregor. A lányát megvizsgálom, utána átvisszük a kórterembe. A nővér majd odakíséri Önt, de most kérem fáradjon ki.-
-Rendben.-szipogott Anyu.

Hallottam léptei távolodását.
Majd elhúzták a függönyt és valaki lekapcsolta a felettem lévő vakító fehér fényű lámpát.

-Szia Kim. A nevem Josh Anderson.-lépett az ágyam mellé.-Hallod amit mondok?-

Szemeimet kinyitottam és az orvos szemébe nézve pislantottam egyet.

-Rendben. Tudom, hogy fáradt vagy még az altató miatt, ezért gyorsan elvégzek pár vizsgálatot, utána pedig átviszünk az intenzív osztályról egy kórterembe, ahol a többi családtag is meglátogathat.-

Beleegyezésem kifejezése véget még egyet pislogtam, majd becsuktam a szemem.
Talán tényleg csak az altató miatt, de nagyon nehezemre esik nyitva tartani a szemeimet, nem hogy beszéljek.
De ha intenzív osztályon vagyok, az megmagyarázza a fájdalmamat. Istenem. A kórteremben remélem Harry is ott lesz és elmondja, hogy Shawn jól van.

-Emelkedik a pulzus.-lépett az ágyam mellé egy nővér.
-Kim, Kim nyugalom. Semmi baj.-szólalt meg a férfi.
-Ez, a legrosszabb...-mondtam lassan, mivel nehezemre esett a beszéd.-Amit ilyenkor mondhat.-
-Nem szeretnék nyugtatót adni neked, így is már elég gyógyszer van a szervezetedben. Szerintem te sem szeretnéd. Kérlek, próbáld meg.-

Bólintottam, majd igyekeztem azzal nyugtatni magam, hogy Shawn jól van. Hisz azt mondta, hogy az édesanyja tökéletesen felkészítette minden helyzetre. Túl kellett élnie, Harry pedig majd megerősít. Csak tartanánk már ott.

Az idő érzékem teljesen elveszett, így nem tudom, hogy mennyi idő kellett míg végeztek azokkal a bizonyos vizsgálatokkal.
De amikor végre megmozdult a hordágy és tolni kezdtek a folyosón megkönnyebbültem. Pillanatokon belül láthatom a családomat, akiket már 2 és fél hete nem láttam.

-Megérkeztünk.-
-Kim. Elég erősnek érzed magad ahhoz, hogy találkozz a családoddal?-
-Igen.-feleltem rekedt hangon.
-Rendben. Akkor, Wendy megtennéd, hogy szólsz a rokonoknak?-
-Persze Dr. Úr.-

Itt nem volt olyan erős a fény, így nyugodtan kinyithattam a szemem. Jobb kezembe infúzió volt kötve, míg a balba vér. Nem értettem miért volt szükség vérre.

-Elfogom mondani, amint itt lesznek a szüleid.-sétált az ágyam mellé a doki.
-Rendben.-hajtottam vissza fejem a párnára.

Nyílt az ajtó, majd megláttam Anyut, Aput és Lukeot.
Anya távolabbról még rosszabbul nézett ki. Hatalmas karikák voltak szeme alatt és teljesen kimerültnek tűnt.
Apa szint úgy, annyi különbséggel, hogy valamennyivel jobban tartotta magát mint Anya.
Luke hajtövénél egy nagy sebtapasz díszelgett, a keze pedig gipszben volt.

Hatalmas megkönnyebbülés, hogy Ő megúszta ennyivel, mert ha történt volna vele valami, azt nem bocsájtom meg magamnak.

Ám akire mégis a leginkább számítottam, nem jelent meg. Nem értem, hogy Harry miért nincs itt.

-Kislányom.-érzékenyült el apa.

Mind a hárman az ágyan mellé siettek és óvatosan megöleltek. El sem tudom mondani mennyit jelent számomra, hogy újra láthatom őket. Hogy mind jól vannak. A család a legfontosabb az egész világon. Ezt a leckét örökre megtanultam.

-Most viszont, dr. Úr.-nézett az orvosra anya.-Tudni szeretném, hogy a lányom miért volt majdnem 3 óráig a műtőben.-

3 óra, istenem. Szemeim kikerekedtek és válaszra várva az orvosra néztem.

-Kimnek belső vérzése volt. A kórházba érkezése előtt fél órával már kész műtővel és vérrel vártuk a lányát. Ám rosszabb állapotban volt mint vártuk. Nem tudom, hogy mi történt hajnalban, ami miatt ilyen súlyos sérülést szerzett, de majdnem hogy az életéért kellett küzdenünk a műtőben. Egy nagy erőbehatás miatt megsérült a gyomor. Az idézte elő a belső vérzést. De ne aggódjanak, mindenki remek munkát végzett a műtőben. Kim maradandó károsodás nélkül felépül.-
-Rettentően hálásak vagyunk.-szólalt meg apa, majd nyomott egy puszit homlokomra.
-Nem szükséges Uram, ez a dolgom. A belső vérzés mellett számos zúdódás van a lány testén, főleg a végtagokon. Fenáll az agyrázkódás veszélye és a jobb térdkalácsa kiugrott a helyéről. Rögzítő kötést alkalmaztunk. 1 hónap múlva lehet majd terhelni, tornáztatni. A műtét utáni heg miatt nem kell aggódni, alig észrevehető lesz az idő múlásával.-
-Köszönjük.-szorongatta a kezemet anya.
-Nagyon hálás vagyok Önnek. Megmentette a lányomat.-fogott kezet apa az orvossal.
-Kérem. Hagyom Önöket beszélgetni és Boldog Karácsonyt.-
-Önnek is.-

Anya sírt, ahogyan én sem tudtam könnyeimet visszatartani.

-Nagyon sajnálom. Ne haragudjatok rám.-
-Kim. Ne sírj, kérlek.-
-Idővel mindent megbeszélünk, de most az a fő, hogy pihenj és jól legyél.-
-Apád jól mondja kincsem.-
-Istenem hugi, úgy aggódtunk érted.-ölelt át Luke.
-Hát még én miattad.-

Láttam a szüleimen, hogy rettentően örülnek annak, hogy újra együtt a család. Én is így érzek, az egyik szemem mosolyog, a másik pedig sír.

Mind még vagy ötször megöleltek, ez pedig hihetetlenül jól esett.

-Kincsem, most megyünk. Pihenned kell.-simogatta meg kézfejemet anya, szemei pedig még mindig könnyesek voltak.
-Holnap magunkkal hozzuk Dereket. Hiszed vagy nem, de Ő is rettentően aggódott érted.-mosolygott apu.
-Már alig várom.-
-Menjetek, egy pillanat és megyek utánatok.-fordult felém Luke.

Anyuék elhagyták a kórtermet és éreztem, hogy Luke a történtekről fog beszélni.

-Engem már meglátogatott Harry. Arra vár, hogy magadra maradj és tudjatok nyugodtan beszélni. Ő mindent eltervelt, csak alkalmazkodnunk kell hozzá.-
-Rendben. Tudsz Shawnról valamit?-
-Sajnos Őt nem említette. De hugi, Shawn szívós srác.-puszilta meg a homlokom.
-Tudom. Luke úgy sajnálom, hogy te is belekeveredtél ebbe az egészbe.-csuklott el a hangom.
-Ne sajnáld, nem te tehetsz róla. Igazából szerintem senki sem. A sors keze volt.-
-De..hogy vagy? Mármint, megvertek és kínoztak.-
-Csak eltört a kezem, felszakadt a fejbőröm és megvágták az oldalam. Nem estem túl életmentő műtéten mint te. Nekem kell aggódnom érted, nem fordítva.-
-De igen. Na jó, ezen nem veszünk össze. Én csak, örülök, hogy ennyivel megúsztad bátyus.-
-Szeretlek Kim.-simogatta meg a kezem.-Készülj fel. Holnap hatalmas családi karácsonyt tartunk itt a kórházban.-
-Alig várom.-mosolyogtam.

Luke is tudta, hogy a mosolyom nem őszinte. Miután elköszönt résnyire nyitva hagyta az ajtót. Vártam, hogy Harry megjelenik, de nem jött. A hasam iszonyatosan fájt, így aludni sem tudtam. Talán 2 óra is eltelt már azóta, hogy a szüleim elmentek. Tekintetem az ablakra irányult, s láttam, hogy hull a hó.

-Istenem Shawn, remélem jól vagy.-suttogtam a sötétben.

Hirtelen nyílni kezdett az ajtó, az én pulzusom pedig az egekbe ugrott. Nagyon megijedtem, de az ablakon bejutó fény megcsillant Harry arcán.

Abban a pillanatban vagy ezer minden futott át az agyamon, s ezek mind Shawnnal kapcsolatosak voltak.

Az ágyam mellé sétált, majd szóra nyitotta a száját.