Ekkor Vinci hirtelen mintha teljesen összezavarodott volna.
-Te eddig nem rettegtél a sötétben?- tette fel a kérdést.
-De. De ez megváltozott. Mostmár jobb nekem a sötét asszem.- nevettem fel.
-Jó ezt még szoknom kell.- röhögött. Közben a szemem borzasztó lassan elkezdte szokni a fényt. Nem volt olyan jó, mintha sötét lenne, de legalább már nem kínzott.
-Lekapcsoljam a lámpát?- szánt meg végül a bátyusom. Én hevesen bólogatni kezdtem, mire hálistennek újra sötét lett (na ezt sem gondoltam volna, hogy bármikor is ki fogom mondani). Láttam, ahogy a bátyám vakon tapogatózik. Hmm. Lehet, hogy nem ártana, ha a többiek is legalább valamennyire látnának a vaksötétben. Az előnyt jelentene.. Ekkor hirtelen kicsapódott az ajtó és benyitott rajta... FOXY.. Teljesen elhűltem. Próbáltam továbbra is a sötétben maradni, hogy ne lásson, de végül még valami doboz mögé is bebújtam.
-Gyere, nemsokára harc van és még meg kell beszélni pár dolgot előtte.- mondta a bátyámnak. Bár próbálta leplezni, a hangjában ott csengett valami mérhetetlen szomorúság.. A (már nem létező) szívem teljesen összefacsarodott, hogy így látom.. Legszívesebben odamentem volna hozzá és a nyakába borultam volna, de nem lehetett.. Még.
-Mindjárt megyek csak.... Ki kellett szellőztetnem a fejem..- talált ki valamkt gyorsan Vincent.
-Rachel?- kérdezte a szerelmem ha lehet ilyet mondani, még szomorúbban, mint az előbb.
-Aham. Na menjünk.- végülis itt igazat mondott. Hisz miattam volt itt. -Miért van sötét? Te nem a fényt szereted?- tudakolózott tovább Foxy.
-Menjünk már!- rángatta ki a bátyám a rókát, mire fellélegezhettem végre...