Ed feje hangos loccsanással landolt a padlón,  szemei üvegesen bámulták a sötétet és mindenfele folyt a vére.. Gyorsan visszakapcsoltam a világítást majd sarkon fordultam és elrohantam, magukra hagyva a többieket. Féltem a találkozástól. Sietve berohantam a kis szentélyembe, majd összeroskadtam a padlón. Sikerült.. Legyőztük.. Ekkor ajtónyitást hallottam, a lámpák felkapcsolódtak és valaki bejött a szobába. Nem kellett megfordulnom, tudtam, hogy Foxy az..
-Köszönöm, hogy megmentettél..- mondta halkan.
-Semmiség. Annak a rohadéknak meg kellett döglenie.- válaszoltam vállrándítva.
-Ki vagy?- tette fel a kérdést, amitől eleve féltem.
-Nem ismersz meg?- kérdeztem kicsit szomorkásan. Igaz, tényleg más voltam.. De.. Mindegy...
-Nem igazán. Ismerlek?- nézett rám zavartan.
-Te vagy a mindenem..- mondtam ki a gondolataim.
-Rachel?- kerekedtek el a szemeim. Én csak bólintottam egyet.
-De.. Miért? Hisz még élhettél volna!- rohant oda hozzám, majd átölelt. Más volt ez, mint a régiek, de cseppet sem volt rosszabb. -Ez volt az egyetlen esélyünk... Sajnálok mindent amit mondtam! Csak... Nem szabadott tudnotok.. Meg akartatok volna állítani.. Így volt a legjobb.- csimpaszkodtam a nyakába és ha tehettem volna, már hullottak volna a könnyeim. De robot voltam, így csak szipogtam.
-Nem haragszom. Sose haragudtam. Csak hiányoztál.- simogatott meg. Még jobban hozzábújtam. -Gyönyörű vagy!- súgta a fülembe. Szégyenlősen lehajtottam a fejem és képzeletben pipacsvörös voltam.. Ekkor megemelte az állam, hogy a szemébe nézzek, majd lassan megcsókolt.. Azt hiszem mostmár tényleg itt lehet a happyend..