Éreztem-e ennél valaha is önzőbbnek magamat? Nem. Nem hinném. Bárhogy is erőlködtem nem találtam rá választ.

Levi vajon mennyire utálhat most? Talán soha többet nem akar majd látni? Mi lesz ha elhagy ? Képtelen voltam a szemébe nézni ezek után. Az eső egyre hevesebb lett s még jobban összehúztam magamat a padon. A fejemet a térdeimre hajtottam és hangos szipogások közepette próbáltam megnyugodni.

- (Név) ? Nem emeltem fel a fejemet. Nem mertem féltem, a látványtól. Csalódott lesz vagy dühös...esetleg szomorú?

- Legközelebb ne kóborolj így el vagy 10 perce kereslek! Mondta szemrehányóan. Lassan rá emeltem (e/c) íriszeimet s egy megenyhült szempár nézett vissza rám. Gyere be szeretnék mutatni neked valakit. Nyújtotta ki felém egyik kezét, amit félve de elfogadtam. Néhány perccel később ismét egy sír előtt álltunk meg. Ő itt Isabel. Levi hangja halk volt és fájdalmas.

- A rokonod volt talán? Az évszámokat elnézve fiatalon halt meg talán egy baleset ?

- Nem. De akkoriban ő  a családomnak számított akár egy kis testvér. Keserű mosoly jelent meg ajkain. Sokszor eszembe juttatod ugyanolyan nagyszájú és önfejű volt mint te.

- Ha szabad kérdeznem...

- Hogy hogyan halt meg ? Vágott a szavamba. Némán bólintottam. Megölték. Bal kezét erősen ökölbe szorította s fejét a sáros földre szegte. Szinte az egész teste megremegett. Még csak egy gyerek volt. Suttogta a dühvel teli szavakat. Szorosan köré fontam a karjaimat támogatás képen.

- Annyira sajnálom. A könnyektől ázott arc belőlem is ki csalta a könnycseppeket.

- Én..én..nem tudtam megmenteni. Hagytam meghalni. Levi hangja reszketett. Teljesen megnyílt előttem a mindig komor és hideg tekintet helyet az acélszürke íriszek ijedséget megbánást s főként szomorúságot tükröztek, a kezei szüntelenül remegtek a fejét pedig a nyakam és a vállam közé fúrta.

- Nem a te hibád. Bár a körülményekről semmit nem tudtam biztos voltam benne, hogy Levi sosem hagyna bárkit is meghalni pláne nem olyan embert, akire testvéreként tekint. Óvatosan kivettem remegő kezéből a rózsacsokrot s a sírra helyeztem.

~***~

15 éves volt. Akkor én 17 voltam és egy barátommal laktam együtt őt Furlannak hívták. A nagybátyám le passzolt amikor betöltöttem a 17-t mondván, hogy egyedül is meg leszek. Általában alkalmi munkákat végeztem az iskolát meg egyre jobban hanyagoltam. Végül az egyik ilyen munkánál ismertem meg Furlant ő addigra már a 19-t is betöltötte és akkoriban bérelt egy lakást, amibe be is költöztem mert nem igen tudta egyedül fizetni a lakbért. Ahogy telt az idő egyre zűrösebbek lettünk bolti lopások utcai verekedések még egyszer egy bandaháborúban is részt vettünk. Bármit megtettünk azért, hogy életben maradhassunk ki akartunk törni a nyomorból, de ezt csak pénzzel tehettük meg. Amikor egyik éjszaka haza fele mentünk, egy lány futott velünk szembe már messziről látszott, hogy valami nem stimmel vele. Az arcát vér borította a ruhája szakadt volt és jó néhány helyen vöröslött.

Flashback.:
- Kérlek segítsetek! A fiatal lány térdre borult a két fiú előtt noha nem alázatból nem az egyáltalán nem rá vallana inkább a megterhelő menekülés miatt. Egy sötét ruhás alak száguldott feléjük. A fekete és szőke hajú egymásra sandítottak majd a földön lévő lányra.
- Kövess minket! Szólalt meg végül a magasabbik férfi. A lány erőt véve magán a két fiú között futott a kis utcákon keresztül. A vörös hajú lány egyre jobban zilált míg végül ismét összerogyott.
- Oi kelj fel! Parancsolt rá a fel nyírt hajú.
- Nem...megy. Szaporán kapkodta a levegőt jobb kezével erősen szorította a bal karján tátongó sebet. A szőke hajú gondolkodás nélkül a hátára kapta s újra sietős tempóban haladtak tovább.

A rövid hajú lány órákkal később tért magához. Látása homályos volt a zöld szempár ide-oda cikázott az ismeretlen szobában. Megpróbált felülni ámde azonnal megbánta. Halk sikoly szaladt ki a száján az éles fájdalomtól, ami a bal karját emésztette. Az ajtó nyílására lett figyelmes, az alacsonyabb férfi lépett be a kicsiny szobába.

- Hogy érzed magadat? Ült le az ágy melletti székre.

- Jól, fogjuk rá. Szisszent fel a vörös hajú ahogy megpróbált megint felülni.

- Ne erőlködj kölyök! A végén még átázik a kötés. Figyelmeztette a fekete hajú fiú.

- Nem vagyok kölyök! Vágott vissza indulatosan a lány.

- Tch. Dehogynem. Dőlt hátra a széktámlának.

Csend honolt a szobában mindketten a másikat méregették majd végül ismét a fiú szólalt meg.

- Mi a neved?

- Isabel. Isabel Magnolia.

- Hány éves vagy?

- 15

- Miért menekültél ?

- Oi mi ez valami vallatás? Préselte egy vonalba a száját a hirtelen haragú lány.

- Ha már megmentettünk legalább válaszokat akarok kapni kölyök. Bámult rá hideg szemeivel a pár évvel idősebb.

- Hnh. Fordította a el a fejét a fiútól.

- Szóval? Türelmetlenkedett a fekete hajú.

- A nevelő szüleim nem a legkedvesebb emberek. Ezúttal sokkal halkabb volt, majdhogynem suttogott.

- Ők csinálták ezt veled? Máskor is megvertek már?

- És ha igen ? Most már úgysem számít elszöktem és többé nem megyek vissza! A takarót a fejére húzta s hangosan szipogott.

- És mihez fogsz kezdeni kölyök?

- Még nem tudom. Egy kopogás zavarta meg a kis csevejt.

- Hoztam egy kis levest, jót fog tenni edd meg...

- Isabel. Segítette ki a szőkét a széken ülő fiú. Isabel rögtön lerántotta magáról a takarót s neki esett a gőzölgő ételnek.

- Egyébként..mi a nevetek? Nézett fel evés közben a vörös hajú lány.

- Az enyém Furlan, ő pedig Levi. Mosolygott finoman a szőke hajú fiú.

- Arigatou Furlan, Levi! Az ajkai most először mosolyra húzódtak méghozzá nem is akármilyenre.

~**~

- Levi-aniki most jó ? Isabel egy kockás füzetet tolt a fekete hajú orra alá miközben vacsoráztak.

- Nem. Számold újra.

- Ahh én ezt nem értem. Könyökölt rá kétségbeesetten az asztalra a lány.

- Muszáj lesz, hogy fel tudj zárkózni az iskolában. Kacsintott rá Furlan.

- Neked könnyű te már végeztél. Söpörte hátra a szemeibe lógó vörös tincseket.

- Húzz bele kölyök. Borzolta össze a vörös tincseket Levi.

~**~

Hanogsan csapódott ki a bejárati ajtó, egy apró törékeny ember lépte át sebesen a küszöböt.

- Isabel mi történt? Pattant fel a helyéről Furlan. A lány nem válaszolt könnyes arccal rohant a fürdőbe. A haja megtépázott volt csakúgy mint a ruhái, apró karcolások borították a karjait. Levi szó nélkül benyitott a fürdőbe.

- Ki tette ezt veled?

- Egyszer..egyszer...még..vi-vissza..kapják. Isabel a kád mellett felhúzott térdekkel sírt.

- Abban biztos lehetsz. Mormogta Levi az orra alatt majd sarkon fordult és elment.

- Hol voltál? Furlan türelmetlenül dobolt kezével az asztalon.

- Volt egy kis elintézni valóm. Válaszolt ridegen a fekete hajú. Hogy van? Akasztotta fel a kabátját a fogasra.

- Már jobban, most alszik. Rövid szünet után ismét megszólalt a szőke hajú. Ugye nem ölted meg őket?

- És ha igen ? Vonta fel szemöldökét az alacsonyabb.

- Levi!

- Csak kaptak egy kis leckét. Ezután már nem fogják soha többet bántani a kölyköt. Huppant le az egyik székre.

~**~

- Furlan jobb lesz,ha kiszállunk ebből az egészből nem tetszik ez nekem. Ráncolta erőteljesen a homlokát a fiú.

- Ugyan ez lesz az utolsó munkánk aztán kiszállhatunk végre. Gondolj arra, hogy ezzel ki törhetünk ebből a nyomorból. Bökte oldalba a másikat.

- Tch. Remélem a kölyök már kész a takarítással.

Némán baktattak fel a lépcsőházban a harmadik emeletre. Az ajtójuk tárva nyitva állt mintha be rúgták volna. A két fiú aggódó pillantást vetett egymásra és ha ők aggódnak az jót nem jelenthet. A konyha és a fürdő is fel volt dúlva törött tükör darabok és szék maradványok hevertek a sáros véres csempén. Vér. Hogy kerül ide vér? Levi berontott a kis szobába , ami Isabelé volt s ugyan úgy romokban hevert mint a másik kettő helyiség.

- Levi! Furlan kiáltott a nagy szobából, egymás után két lövés is hallatszott. A fekete hajú fiú gondolkozás nélkül rohant a hang irányába s amit akkor látott örökre nyomot hagyott benne. Isabel az ágynak dőlve ült körülötte vörös tócsa keletkezett. A mindig csillogó zöld szempár, most üveges volt és rémisztő. A lány megrémült arckifejezése mintha csak ráfagyott volna.

- Levi adj egy ruhát gyorsan! Térdelt le a szőke hajú a haldokló mellé. A sokkolt fiú botladozva eljutott a ruhásszekrényig s kikapva az első ruhadarabot ami a kezébe akadt Furlannak adta majd szorosan megragadta a vörös hajú lány kezét.

- Nem lesz semmi baj kölyök. Csak tarst ki érted tarts ki!

- Levi...aniki. Isabel még egyszer utoljára látni akarta hőn szeretett "bátyját" még ha nem is voltak vér szerinti testvérek ő mindig is úgy tekintett a fiúra mindennél jobban szerette a két fiút akik megmentették.

- Ma..megkaptam...a dolgozatomat..és ké-képzeld...sikerült. A zöld szempárból csakúgy áradt az a sok könnycsepp. Az a mindig vidám cserfes életre való kislány, akit Levi annyira szeretett, aki tartotta benne a reményt most megszűnik. A célja, hogy jobb életet biztosítson neki most csakúgy semmivé foszlik. Mégis miért? Mégis mi a fészkes fenét vétett Isabel a világ ellen? Miért kell meghalnia? Miért így? Anélkül, hogy beteljesítette volna az álmait. Hisz oly keményen dolgozott s mindez egy pillanat alatt szertefoszlik? Miért kell ilyen kegyetlennek lennie az életnek? Levi szürkéskék szemei könnyel megtelve tehetetlenül figyelte a törékeny lány legeslegutolsó csatáját s tudta hiába küzd ez a csata már régen eldöntetett.

- Levi-aniki...félek. A hangja szinte földöntúli volt a fiú számára sosem hallott még ilyennek senkit sem pedig számtalanszor látott már embereket meghalni. Utoljára akkor érzett így amikor édesanyja holttestével találta szembe magát sok-sok évvel ezelőtt.

- Nem lesz baj kölyök, Furlan megoldja. Lassan végig simította vékony ujjait a vörös hajkoronán, maga sem hitte el amit mond. Csak még egyszer látni akarta azt a ragyogó mosolyt ami nap mint nap jókedvre derítette...bármit megadott volna érte. Isabel hófehér ajkain vékony mélyvörös csík jelent meg.

- Én..nagyon..sze-szeretlek..titeket! Isabel világos zöld szemei utoljára felcsillantak s szája sarkában parányi mosoly tűnt fel majd lassan kihunyt a maradéknyi fény is az egykor oly vadul szikrázó zöld szemekből.