Most, hogy Lyra elhatározta, hogy mit is akar kezdeni magával az iskola elvégzése után, teljesen más szemmel nézett a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályra.

A látogatás eleje zökkenőmentesen zajlott. Lyra magára öltötte Cedric sárga pulóverét és megpróbálta jövőbeli munkahelye minden egyes apró részletét az elméjébe vésni, a Weasley porontyok pedig örültek, hogy újra viszontláthatják a kígyótámadás után lábadozó apjukat.

A probléma ott kezdődött amikor Mrs. Weasley egy roppant nyugtalanító felfedezést tett: Férje sebeit – akibe pár napja még csak hálni járt a lélek – közönséges mugli módszereket alkalmazva megpróbálták összevarrni. Onnantól pedig nem volt kegyelem.

A fülsértő ordibálás elől mindenki jobbnak látta menekülőre fogni a dolgot, így történhetett, hogy Lyra az ikrekhez és a Harry Ron és Hermione pároshoz csapódva sebesen szelte az emeletre vezető lépcsősorokat. Sajnálatos módon egy másik, jóval fiatalabb Weasleyt is itt kezeltek, őt készültek meglátogatni.

A kis konvojuk végén baktatva Lyra hümmögve hallgatta ikrek eszmecseréjét. Feszült volt a rá váró feladat miatt, de ezt nem szándékozott a többiek orrára kötni. Meg kellett tartania az adott szavát, hiszen az ikrek számítottak rá.

Alig figyelt arra, hogy melyik emeleten vannak. Erőszakosan a Fred és George által boncolgatott témára fókuszált - miszerint, milyen hozzávalók beiktatásával lehetne tovább növelni a saját készítésű tűzijáték hatékonyságát –, hogy ideje se legyen a saját gondolataival foglalkozni. Egy kósza félmondat viszont, az előttük battyogó triótól mégis megütötte a fülét.

- Mi ez a sárga förtelem rajta? – motyogta Ron szeplős orra alatt.

Nem torpant meg, arckifejezése viszont a semlegesből rögvest a nagynénikéjétől ellesett megvetőre váltott. Mielőtt azonban válaszra nyithatta volna a száját, George megelőzte őt.

- Még jó, hogy a Szent Mungoban vagyunk és rögvest el tudnak látni téged Ron.

- Ha ő megátkoz, azt nem teszed zsebre öcsi – helyeselt Fred.

A Ron arcára kiülő döbbenettel vegyes félelem elégedettséggel töltötte el őt. Annyira nem figyelt maga elé, hogy ha a mellette sétáló Harry és Hermione nem kapja el két oldalról a fiú karját minden bizonnyal orra bukik.

- Nem mintha bármiféle magyarázattal tartoznék neked Ronald, - tudta, hogy a kimért kedvessége sokkal ijesztőbb annál, mintha szabadjára engedné a haragját - de ennek a ronda förtelemnek szentimentális értéke van a számomra.

- Jó persze – veregette meg a vállát csillogó szemmel Fred -, de költsön adjam a varázspálcám, hogy elégtételt vegyél?

- Csak egy szavadba kerül...

- Tudod, hogy élünk halunk a drámáért.

Lyra csak a szemeit forgatta. Esze ágában sem volt megszegni a kiskorúak bűbájgyakorlásának korlátozásáról szóló törvényt.

- Tisztába vagyok vele – válaszolta, miközben türelmetlenül elhessegette a felé nyújtott varázspálca markolatát.

Mielőtt azonban Lyra használhatta volna leggilimentor képességét a legfiatalabb Weasley gyerkőcön, egy másik régi ismerőssel is összefutottak.

Gilderoy Lockhart, aki a második évükben gyanútlanul magára vállalta a sötét varázslatok kivédését – a tanította túl erős kifejezés lett volna arra a gyalázatos teljesítményre, amit az óráik alatt művelt- a varázslati traumák osztályára vezető ajtó túloldaláról meredt rájuk.

Sosem volt túl jó véleménnyel róla, igy viszont, hogy bárgyún vigyorogva az ajtó aprócska ablakának nyomta az orrát, Lyra enyhe szánalmat kezdett érezni az irányába.

- Vele meg mégis mi történt?

- Amikor lementek a Titkok Kamrájába, hogy megmentsék Ginny-t inába szállt az az oroszlános bátorsága és megpróbálta kitörölni Harryék memóriáját, de Ron tropára ment pálcája – ahogyan a kviddics pályán is a csigás incidens alatt – visszafelé sült el.

- Szerencsére különben ők ketten - itt George Harry és Ron felé biccentett - nyáladzanának itt.

Lockhart most is előszeretettel villogtatta hófehér fogait, mosolya viszont a korábbinál sokkal bambább és üresebb volt.

Időközben egy a medimágusok szokásos zöld talárját viselő alak is feltűnt az ajtó másik oldalán. A középkorú mosolygós ápolónő el volt ragadtatva, hogy Lockhartnak végre látogatói jöttek.

A szőke hajú varázsló vezetésével bevonultak az osztályra, így Lyra végre szemügyre vehette a szorgos kezek által karácsonyi díszbe öltöztetett helyiséget. A kórterem a korábban látottakkal ellentétben sokkal tágasabb volt, a polcokon pihenő személyes tárgyak mennyisége pedig egyértelműen jelezte, hogy az itt fekvők hosszabb itt-tartózkodásra rendezkedtek be.

Miközben Lockhart megszórta a vele egykorú griffendéles triót bizonytalan, kacskaringós betűkkel szignózott képekkel, az ikrek rögvest Ginny ágyához siettek. Lyrának a lábai viszont, mintha ólomból lettek volna. Az ápolónő megérezhette a bizonytalanságát, ezért egy hálás mosollyal az arcán Lyrához fordult.

- Rendes tőletek, hogy szakítotok rá időt, még ha igazából nem is hozzá jöttetek. Tudod szegényt nem látogatja soha senki...

- Van rá esély, hogy teljesen felépül?

Az ápolónő követte Lyra a tekintetét. Bizonytalanul összepréselt ajkai magukért beszéltek.

- Esély mindig van... És persze attól is függ, hogy mit tekintünk teljese felépülésnek? Az ilyen betegekkel is lehet javulást elérni, még ha az eredmény csekélynek is tűnik. Fokozatosan egyre önállóbbá válnak, viszont ahhoz, hogy a dolgok visszatérjenek az eredeti kerékvágásba valamilyen nagyon erős emlékre lenne szükségünk, ami sokkal intenzívebben hatnak rájuk, mint mondjuk az ha meglátnak magukról egy régi fényképet.

A lány egy bólintással nyugtázta a dolgot. A korábban érzett szánalom újra visszafészkelte magát a mellkasába, ezért jobbnak látta, ha hanyagolja a fölösleges rágódást és helyette az ikrek nyomába szegődik.

Mire a legfiatalabb Weasley poronty ágyához ért, Fred és George már kibontották a kishúguknak szánt karácsonyi csomagot. A Mrs. Weasley által kötött szokásos karácsonyi pulcsi ott pihent a lány ágyára terítve.

Az ikrek tekintetét magán érezve bizonytalanul előre lépett. Nem kellett megkérnie őket, hogy maradjanak csöndbe, Fred és George még a lélegzetüket is visszatartották.

Amint ujjbegyei megérintették Ginny hűvös bőrét, védtelen elméjét megrohamozták a képek.

Egy boldog, irigylésre méltó gyerekkor emlékei.

Fred és George hiányzó tejfogakkal vigyorognak rá egy régi gyakorlóseprűn egyensúlyozva... Mrs. Weasley dúdolgatva fésüli a haját miközben a kandallóban ropogó tűz hosszú árnyékokat vetít az Odú falára... Egy idősebb hosszú hajú Weasley fiú - aki Lyra szerint csak is Billy lehetett - játékosan összekócolja a lángvörös fürtjeit, miután megpillantotta az étkezőasztalon pihenő roxforti levelet...

A kontaktus megszakításával felvillanó jelenetek is rögtön köddé váltak.

- Az elméje teljesen nyugodt. - suttogta az éjjeliszekrényen lévő mindenízű drazsé csomagolását vizslatva. Hiába mondott igazat, nehezére esett az ikrek szemébe nézni - Olyan az egész, mintha álmodna...

- És mit... mit lát?

Fred máskor olyan derűs hangja megbicsaklott a mondat közepén. Lyra – aki időközben a Narcissától tanult módon újra biztonságba helyezte az elméjét mások kéretlen gondolataitól - igyekezett tapintatosan elengedni a füle mellett a dolgot.

- Boldog emlékeket.

- Mi is benne vagyunk? – kérdezte félszegen George, mire a lány bólintott egyet.

- Viccesen néztetek ki a hiányzó tejfogaitokkal...

A válasza sikeresen csalt hajszálra megegyező mosolyt az ikrek arcára, hálálkodásra azonban nem volt idő, ugyanis kórterem másik szegletében mozgás támadt.

- Mrs. Longbottom, hát már mennek is? – a mosolygós ápolónő egy szikár, idős boszorkányt szólított meg. Lyrának és a társainak elegendő volt egyetlen pillantást hozzá, hogy felismerjék az asszony utána ballagó beesett vállú fiút.

- Neville! - Ron kiáltása az egész termet átszelte. - Láttad? Itt van Lockhart! Te kinél voltál?

Neville – ahelyett, hogy válaszolt volna - úgy húzta be a nyakát, mintha Ron a nem túl tapintatos kérdések helyett átkot zúdított volna a nyakába. A szikár boszorkány eközben - aki minden bizonnyal a fiú nagyanyja lehetett - kíváncsian felvonta a szemöldökét, még több barázdát varázsolva ezzel tulajdon homlokára.

- Ők a barátaid Neville drágám? - kérdezte, majd unokája válaszát meg se várva Harryre szegezte a tekintetét. - Á látom már. Téged természetesen megismerlek. Neville mindig rajongással emleget téged.

Mielőtt Harry -, akinek orcái lassan a Weasley gyerekek hajkoronájának színét kezdte felölteni - kinyöghetett volna egy köszönöm féleséget, Mrs. Longbottom kritikus szemei tovább is vándoroltak.

- Ti hárman Weasleyk vagytok... - Ez a mondat inkább kijelentés volt, mintsem kérdés.  - A szüleitekkel meg az egyik bátyátokkal már találkoztam. De mind olyan egyformák vagytok...

A következő kivesézendő áldozat a Ron jobbján álldogáló lány volt.

- Hermione Granger, nemde? - a bozontos hajkoronája mögé rejtőző lány bólintott egyet. – Köszönettel tartozom... Úgy tudom nem egyszer segítetted ki az én ügyetlen unokámat...

Lyra biztos volt benne, hogy megjegyzés nélkül megúszhatja a dolgot, de Mrs. Longbottom szarkalábakkal szegélyezett éles szemei keresztülhúzták a számításait.

Hosszú hatásszünet következett, ami alatt Lyra mindvégig magán érezte az asszony pillantását. Mrs. Longbottom arcán a zavar és a hitetlenség vetekedett egymással, amikor viszont megszólalt a hangjában nyoma sem volt a bizonytalanságnak.

- Te pedig bizonyára a Black lány vagy, akiről Neville mesélt. - Hasonlóan a Weasley gyerekek esetéhez, ez sem kérdésnek szánta.  - Merlin szakállára mennyire hasonlítasz rá. Kegyetlen tréfa ez a sorstól...

Most a mardekáros lányon volt a meglepődés sora.

- Kiről tetszik beszélni?

Mrs. Longbottom úgy csóválta meg a fejét, mint aki azt akarná üzenni: Ne szórakozz velem kislány.

- Ugyan arra, aki a fiammal és a menyemmel is ezt tette - itt a két elfüggönyözött ágy felé gesztikulált. Mintegy végszóra a virágmintás függöny megrezdült és egy törékeny alkatú, réveteg tekintetű nő csoszogott ki rajta. - Bellatrix Lestrangre, édesanyád gyilkosára.

***

Sirius - miután a felhangzó kopogásra többszöri ismétlés után sem érkezett válasz - óvatosan bedugta be a fejét a szalonba. Lyra – azt követően, hogy a perifériás látásában mozgás támad - egy sóhajtás kíséretében lazította statikus testtartásán. Először csak ujjait mozgatta meg kissé, majd lassan az ajtóban várakozó nagybátyja felé fordította a fejét.

Hosszú is percek óta most először kapta el a tekintetét a kárpiton szereplő névről.

- Kerestelek a szobádban... - Sirius arca majdnem annyi aggodalmat tükrözött, mint a hangja.

- Meg akartam újra nézni a kárpitot.

- El kéne égetni az egészet, úgy ahogy van. – mormogta a férfi, mire Lyra szája széle gyanúsan megvonaglott. Az égő kárpit látványa talán egy valódi mosoly féleséget is képes lett volna az arcára varázsolni.  - Minden rendben volt a kórházban?

Lyra hálás volt érte, hogy nagybátyja nem firtatta tovább dolgok miértjét, inkább egyszerűen csak témát váltott. Semleges vizekre eveztek, hogy a mardekáros lánynak legyen ideje összeszedni vadul csapongó gondolatait.

- Igen. Mr. Weasley sebe szépen gyógyul...

- Örülök neki.

- És ami Ginny-t illeti... - itt egy pillanatra megvonaglott az arca, tudván hogy semmi jó hírrel nem szolgálhat a kislány állapotát illetően - ...ő egy álomban ragadt. Régi emlékeket él át újra is újra.

Sirius egy kurta biccentéssel nyugtázta a dolgot, majd unokahúga vállára tette a kezét.

- Ezen a ponton túl a medimágusok szakértelmére kell bíznunk magunkat. Te mindent megtettél, ami tőled telik.

Lyra hitetlenül megcsóválta a fejét.

- Semmit sem csináltam – de Sirius letorkolta őt.

- Dehogyisnem... Reményt adtál nekik, hogy a kislányuk – ha alszik is - ott van még bent valahol. Ez olyan ajándék, amiből az elmúlt pár évben nem sok adatott meg Molly-éknak.

A lány jó pár másodpercig emésztgette magában Sirius szavait. Ilyen perspektívából még sosem nézte a dolgokat.

- Ajándékokról beszélve... Tudod a reggel nem is volt alkalmam átadni neked a sajátomat.

- Nem kellett volna...

- Badarság – legyintett Sirius. – Most pedig takard el a szemeidet!

- Minek? – kérdezte, de nagybátyja csak megrántotta a vállát.

- Meg kell adni a módját.

Lyra vonakodva bár, de végül eleget tett Sirius kérésének. Miután a férfi megbizonyosodott róla, unokahúga szemei valóban csukva vannak a szájához emelte a kezét. A felhangzó hangos füttyszót pedig heveny szárnysuhogás követte.

- Most már kinyithatod!

A szeme elé táruló látványtól egyszerre szaladt fel a szemöldöke és görbültek mosolyra az ajkai. Sirius kinyújtott balján egy bagoly illegette magát. A mellén lévő fekete fehér tollak rajzoltak szabálytalan csíkokat rajzoltak ki, nagy éj-fekete szemei pedig – a körülötte lévő sötét sávval kiegészülve – olyan hatás keltettek, mintha állandóan morcos volna.

- Tökéletes! – örvendezett, azzal átvágott a szobán, hogy alaposabban szemügyre vegye új kedvencét.

- Tetszik? – Sirius szürke szemei olyan boldogan csillogtak, hogy attól Lyra mosolya is egy csapásra szélesebbé vált.  - Az eladó szerint Dél-Amerikában őshonos fajta. És ne aggódj nem hagytam el a házat miatta. Tonks intézte a nevemben.

- Van már neve? – kinyújtotta a kezét, hogy óvatosan megcirógassa a bagoly tollait. Úgy tűnt a szimpátia kölcsönösnek bizonyult, mert a madár elégedetten csattogtatni kezdte a csőrét.

-  Úgy gondoltam, hogy ez az új gazdája kiváltsága kell, hogy legyen.

-  Nox... – suttogta gondolkozás nélkül. Ez volt az első szó, ami új kedvencére pillantva az eszébe jutott.

- Találó – helyeselt Sirius, miközben áttessékelte a baglyot újdonsült gazdája karjára.  – A kalitkáját és az eledelét utólagos engedélyeddel a szobádban hagytam. Remélem nem bánod...

- Dehogy...  És nagyon köszönöm... - A nagybátyjának szánt ölelés viszont Nox-szal a karján meglehetősen ügyetlenre sikeredett.

- Szóra se érdemes. Szeretném, ha nem lennél magányos és rögvest írhatnál nekem, ha szükséged van rám. Lehet, hogy ez idáig nem lehettem az életed része, de mostantól minden más lesz. Számíthatsz rám, történjen bármi.

Lyra hirtelen nem is tudta, hogy mit is válaszoljon erre. A torkában lévő egyre növekvő gombóccal dacolva végül azonban erőt vett magán, hogy felhozza azt a dolgot, ami a Szent Múgóba tett délelőtti látogatásuk óta nyomasztotta őt.

- Sirius... Amikor az előbb megkérdezted, hogy minden rendben volt-e a kórházban, nem mondtam teljesen igazat. Azon az osztályon, ahol Ginny feküdt összefutottunk Neville Longbottom nagyanyjával, aki mesélt néhány dolgot nekem.

- Miről? – Inkább kiről... Javította ki őt magában Lyra.

- Bellatrix Lestrangról. – Olyannyira rettegett a választól, hogy még a kérdést is nehezére esett feltennie. - Szerinted... Szerinted valóban hasonlítok rá?

Sirius elkomorodott, aminek köszönhetően arca, mintha egy csapásra éveket öregedett volna.

- Talán külsőre egy kicsit, de ezzel ki is merül a hasonlóságok sora – itt unokahúga vállára helyezte mindkét kezét. Nox a hitelen mozdulatot szemrehányó huhogással és riadt szárnycsapásokkal díjazta. A gazdája karja helyett pedig inkább az egyik közeli karosszék karfáját választotta új pihenőhelyéül. - Lyra, már ez az aggodalom is, amit most érzel megmutatja, hogy mennyivel különb vagy nála.

- Ő végzett az édesanyámmal...

- Ezt honnan veszed? – Sirius arca, ha lehetséges, még a korábbiaknál is gondterheltebbé vált.

- Mrs. Longbottom szerint mindent beismert a tárgyaláson, azt mondta csak úgy dagadt a büszkeségtől a rémtetteit sorolva.

Sirius elvette a kezeit az unokahúga válláról, hogy aztán gondterhelt arccal fel alá sétálgasson a szalonban.

- Ez valóban Bellára vallana... – bökte ki hosszú óráknak tűnő másodpercek után, mire Lyra kezei önkéntelenül is ökölbe szorultak.

- Nem érdemi meg hogy életben legyen. Ugyan úgy ahogyan az összes többi halálfalónak nevezett gyáva férgen sem, aki valaha Voldemort előtt hajbókolt...

-  Hidd el nagyobb büntetés nekik elsorvadni Azkaban falai közt, mint az, ha... – Sirius csitítása azonban süket fülekre talált.

Lyra már rég maga mögött hagyta azt a pontot, ahol érvek még számítottak valamit. A bosszú tervezésén kívül egy gondolat sem tudott gyökeret verni a fejében,

- De az ő szívük még mindig kalapál, miközben az anyám, meg Cedric már rég a föld alatt vannak!

Lyra dühe nem csak Nox-ot rémítette meg, de Siriust is megtorpanásra késztette. Nagybátyja úgy bámult rá, mintha szellemet látott volna. Döbbenetét végül a felismerés váltotta fel, amit aztán egy apró nosztalgikus mosoly követett.

A váratlan gesztus józanítóbban hatott Lyrára, minta Sirius felemelte volna a hangját. Csak állt ott a múló haragtól és növekvő szégyentől vörös orcával, mint akit nyakon öntöttek egy lavór jeges vízzel.

- Nem hagyhatod, hogy felemésszen a bosszúvágy Lyra, mert akkor egy csapásra saját magadat is elveszíted.

- Neked mégis ez segített megőrizni az épp eszedet az Azkabanban... – suttogta. Igyekezett kerülni a szemkontaktust, ezért inkább Noxhoz sétált és bocsánatkérően megsimogatta a madár tollait.

- Az teljesen más tészta Lyra - rázta meg a fejét Sirius. - Nem várom el, hogy megérts, hiszen nem voltál, és szívből kívánom, hogy soha ne is legyél a helyemben. – A varázslók börtönére gondolva mindketten egyszerre borzongtak meg. - Fogadd meg a tanácsomat és kérlek, ne indulj el ezen az úton. Már épp elég családtagot vesztettem el akarva akaratlanul is, amiatt a vak gyűlölet, ami a szívük helyén dobogott.

Lyra hosszasan boncolgatta Sirius szavait.

- Defektes egy családunk van – bökte ki végül.

- A számból vetted ki a szót – bólintott a férfi, majd ő is a karosszékhez sétált, hogy megsimogassa Lyra új kedvencét. - Szóval mi fekete bárányok legalább tartsunk össze.

* . 　 　 . ·　 . 　 · 　　　 . 　 　 　 　 　 *　 · 　　　 　 . · 　 · + 　. 　 　　　　 · ** ˚ 　　　 　. . + 　　　 　　· 　 ⋆ 　　　　　　 * 　　 　 　 . 　　 　　 　　 * . 　 　 . ·　 . 　 · 　　　 .

!Hosszú kihagyás után hosszú rész, remélem tetszett!
Ps.:
ha tehetitek ne felejtsetek el komizni<3