A két elsőéves Mardekáros jómadár pontban tizenegy órakor lépett ki a klubhelyiség ajtaján. Piton professzor rövid reggeli levele alapján szótlanul a bejárati csarnok felé vették az irányt. Az egyetlen személy, aki igazán jókedvűnek bizonyult ebben a késői órában az érkezésükkor már az előcsarnokban várakozó általában nagyon is mogorva Friccs volt. Az iskola gondnoka ugyanis beteges élvezettel várta, hogy a házirendre fittyet hányó renitens diákok végre elnyerjék méltó büntetésüket.

- Gyertek utánam – intett neki Friccs a kapu felé indulva miután a három Griffendéles diák is csatlakozott az előcsarnokban várakozó díszes társasághoz.

Lyra megborzongott amikor a kajánul vigyorgó gondnokot követve kilépett a hideg éjszakába. A kivilágítatlan, homályba burkolódzó parkon átvágva a kis csapat nemsokára a vadőrlak előtt találta magát.

Miután az óriás termetű férfi barátságosan köszöntötte Harryt és Hermionét a megszeppent előévesek Hagridot követve az erdő széléhez sétáltak.

- Nézzetek oda! Látjátok azt fénylő micsodát a földön? - szólt Hagrid magasra emelve a kezében tartott lámpását.

A lámpa fényében Lyra furcsa ezüstőskék cseppeket pillantott meg az erdő belseje felé kanyargó ösvényt szegélyező növények levelére tapadva.

- Az egy unikornis, más néven egyszarvú vére. Azt jelenti, hogy valahol az erdőben van egy súlyosan sebesült egyszarvú. - Folytatta a vadőr mire lány szíve összeszorult.

- Egy héten belül már másodszor fordul ez elő. Múlt szerdán is találtam egy elhullott példányt. Az a dolgunk, hogy megkeressük a szerencsétlen párát, és véget vessünk a szenvedésének.

- Mi képes ilyesmire? - kérdezte szomorúan a lány szemeit még mindig az sérült állat útját jelző vércseppekre függesztve.

- Valami, aminek nem itt van a helye - válaszolta komoran a férfi.

- De mi lesz, ha nem mi találjuk meg az egyszarvút, hanem minket talál meg az a valami, ami megsebesítette? - kérdezte Draco leplezetlen rettegéssel a hangjában.

- Nincs az erdőnek olyan lakója, aki bánthatna titeket, ha velem vagy Agyarral maradtok - Mondta Hagrid majd íjpuskáját a kezébe véve határozott lépésekkel indult meg, hogy az ösvényt követve bevesse magát a homályba boruló tiltott rengetegbe.

Néhány száz méter után a szűk erdei ösvény, amit eddig szótlanul követtek kétfelé ágazott.

- Szerinted egy vérfarkas volt..?- tette fel a kérdést halkan Draco amikor a többiek már hallótávolságon kívülre kerültek, mire a szintén velük tartó Neville hangos zokogásba tört ki.

- Nem hiszem - rázta meg a fejét a lány - Hagrid azt mondta, hogy a héten ez már a második eset, de az időpontok nem illeszkedik a holdciklushoz. – tűnődött el miközben a Griffendéles fiú kövérkés arcán lecsorgó könnycseppeket figyelte.

- A vérfarkasok csak teliholdkor változnak át - folytatta Neville felé intézve szavait - Az pedig csak holnap lesz.

Pár pillanat múlva azonban furcsa neszekre lettek figyelmesek. A hangok hallatán mindnyájan megtorpantak Lyra pedig habozás nélkül előhúzta a talárja zsebébe rejtett varázspálcáját.

- Lumos - suttogta miközben sötétkék szemeivel kémlelni kezdte a pálcája fénykörébe vont erdőt.

- Biztos, hogy jó ötlet még jobban felhívni magunkra a figyelmet? - kérdezte remegve a Griffendéles fiú.

- Nos hála a folyamatos nyavalygásodnak ez már rég megtörtént - válaszolta feszülten Draco miközben Lyra példáját követve ő is cselekvésre készen előreszegezete pálcáját.

- Elég! - csattant fel türelmetlenül a lány, elcsitítva ezzel unokatestvérét - Nem tudom, hogy te, hogy vagy vele Longbottom, de én inkább látni szeretném, hogy milyen bestia veti rám magát a sötétből.

Pár percnyi lélegzetvisszafojtott várakozás után Lyra óvatosan lejjebb eresztette a pálcáját. Bármi is volt a zaj forrása úgy néz ki, hogy egyelőre továbbállt gondolta magában.

- Induljunk - suttogta határozottan miközben leguggolt, hogy megsimogassa a lábához kuporodott nyöszörgő vadkanfogó kopó fejét - Minél hamarabb találjuk meg az unikornist annál hamarabb tűnhetünk el ebből az átkozott erdőből... De azért legyünk résen.

Nem sokkal később azonban egy az ösvényt merőlegesen eltorlaszoló hatalmas kidőlt tölgyfa újra megtorpanásra késztette őket. Miközben Agyar csaholva nekilátott, hogy mancsival alagutat ásson a kidőlt fatörzs alatt a három elsőeves is az átjutáson kezdte törni a fejét.

- Meg is kerülhetnénk... - vettette fel az ötletet Neville.

- Hogy letérjünk az ösvényről?!- kérdezte megbotránkozva Draco miközben szürke szemeivel bizalmatlanul fürkészni kezdte az ösvényt szegélyező bokrokat - Azt biztos nem...

- Akkor átmászunk...- vont vállat Lyra – De az is lehet, hogy ha tovább nyivákolsz Draco esküszöm áttuszkollak azon a lyukon - fejével pedig az Agyar által ásott mélyedés felé biccentett.

Mivel a kidőlt fa törzse még széltében is magasabb volt mindannyiunknál Draconak kénytelen-kelletlen bakot kellett tartania az elsőként átmászó lánynak.

- Te jössz Neville – kiáltotta miután egy gyors mozdulattal átlendült a korhadó fatörzsön és egy szempillantás alatt földet is ért annak túloldalán.

A kövérkés fiú számára azonban az átjutás nem várt nehézségeket okozott.

- Ha tovább kalimpálsz el fogod szakítani a taláromat te ostoba mamlasz! – fakadt ki dühösen a fatörzs túloldalán álldogáló tejfölszőke fiú Neville harmadik sikertelen próbálkozása után. 

- Sajnálom de ez nekem nem AAAAAAAAAH!!

Neville rémült ordítása visszhangozva zengett a sötétségbe burkolódzó erdő fái között, igy Lyra számára nem maradt vesztegetni való idő.

- Bombarda – rikkantotta pár lépést hátrálva az útját álló fatörzsre szegezve pálcáját.

A varázspálcából kirobbanó fénycsóva hatalmas robajjal robbantotta darabokra az útjába kerülő fadarabot, miután azonban a lány átverekedte magát a füstölgő fa romjain valódi veszélyforrás helyett csak a nevetéstől földön fetrengő unokatestvérével és a félelemtől megnémult Nevillelel találta szembe magát.

- Te idióta – kiáltotta szikrákat szóró szemeivel Malfoyra meredve – Azt hittem, hogy valami bajotok esett...

- Ugyan már csak egy kicsit móresre tanítottam Longbottomot – vont vállat nevetve mire az előbb említett Griffendéles fiú csak egy erőtlen nyögéssel felelt – Látnod kellett volna az arcát..

- A többiek most azt hiszik, hogy bajban vagyunk! – tajtékzott tovább a lány szabad kezével a fejük fölött világító piros szikrákra mutatva melyek ahelyett, hogy elhalványodtak volna kitartóan mutatták a csoport helyzetét.

- És biztos halálra aggódják magukat értünk...- forgatta a szemét unottan a fiú.

- Sajnálom - suttogta megtörten Neville, látszott rajta, hogy a sírás szélén áll – Túlságosan megijedtem és...

- Ez nem a te hibád volt Longb... Neville – szakította félbe a szabadkozását Lyra – Hanem ezé a fajankóé itt.. – mondta miközben felsegítette a földről unokatestvérét – ...Ne gondold azt, hogy megúsztad, ha végre kijutunk ebből az nyamvadt erdőből ezért még számolunk..

Draco már épp nyitotta volna a száját, hogy valami kellőképpen pimasz válasszal feleljen Lyra fenyegetésére, amikor váratlanul trappoló lépések zaja ütötte meg a fülüket.

- Itt meg mégis mi a ménkű történt?! – rontott ki a bokrok közül Hagrid kezében szorongatva lövésre kész íjpuskáját.

- Téves riasztás... – válaszolta gondterhelten Lyra majd egy sóhajtás kíséretében belekezdett, hogy töviről-hegyire elmesélje, hogy mi is történt velük valójában.

- Olyan hangzavart csináltatok, hogy csoda lenne, ha ezek után még találnánk valamit! – dühöngött tovább az óriás termetű vadőr miután Lyra Harryéknek is elismételte azt, amit korábban Hagridnak elmondott - Na jó, új csapatokat alkotunk...

Így történhetett meg, hogy a két Mardekáros gólya Neville helyett a híres-neves Harry Potterrel kiegészülve tért vissza a már jól ismert ösvényükre.

- Ezt te csináltad? – kérdezte elámulva a szemüveges fiú miután maguk mögött hagyták a Lyra varázslata által apró darabokra felrobbantott fatörzset.

- Igen – nevetett fel halkan a lány – Igazán ráfért már a helyre egy kis tereprendezés...

A kis csoport ezután hosszú ideig menetelt némán, egészen addig amíg az egyre sűrűsödő ezüstös vérfoltokat követve egy apró tisztás szélére nem értek.

- Odanézzetek! – suttogta Harry és felemelt karjával megállásra késztette társait.

A rét közepén mozdulatlanul fekvő állat testét kísérteties fénybe borította a holdvilág. Lyra már épp a magasba emelte volna a pálcáját, hogy zöld szikrákat küldve az égre jelezzen a társainak, amikor a tisztás másik végén álló bokorból egy görnyedt csuklyás alak lépett elő. A csuklyás idegen az egyszarvú teteméhez érve megállt, majd az állat oldalán tátongó seb fölé hajolva inni kezdett annak véréből.

- AAAAAAAAAAH – ordította Draco és nyomában a nyúlszívű Agyarral menekülőre fogta.

Lyra is követte volna unokatestvére példáját, amikor azonban pár lépés után hátranézett meghökkenve konstatálta, hogy a kis túlélő minden maradék életösztönét elveszítve a félelemtől megdermedve áll a tisztás szélén egy pillanatra sem véve le a szemét az egyre fenyegetőbben közeledő csuklyás alakról.

- A francba Potter... – suttogta idegesen miközben Harry mellé sprintelve igyekezett az ellenkező irányba vonszolva menekülésre bírni a földbe gyökerezett lábú fiút.

Néhány lépés megtétele után azonban Harry a homlokához kapva hátratántorodott egyenesen Lyra karjai közé zuhanva.

- Ez nem a legalkalmasabb pillanat egy drámai ájuláshoz...- sziszegte miközben megpróbálta újra talpra állítani a Griffendéles fiút.

Ekkor paták ütemes dobogása hangzott fel a hátuk mögül, kisvártatva pedig egy aranysárga szőrű kentaur rontott ki a bokrok közül majd habozás nélkül a csuklyás idegenre támadt. Lyra megbabonázva figyelte ahogy a megmentésükre siető teremtmény a támadójukra ront, majd visszakergeti azt az erdő sötétjébe. A szőkehajú kentaur ezután hosszú ideig pásztázta a környéket, patáival idegesen kaparva a hideg földet mintha csak a csuklyás visszatérésére várt volna; amikor azonban úgy ítélte, hogy a veszély elhárult a két fiatal mellé ügetve nézett le rájuk gyönyörű zafírkék szemeivel.

- Nem esett bajotok? – kérdezte miközben fölsegítette őket a földről.

- Nem... Köszönjük – válaszolta a lány miután sikerült megnyugtatnia szaporán kalapáló szívverését.

- Mi volt azt? – faggatózott Harry de a kentaur nem felelt.

- Te vagy a Potter fiú – jelentette ki miután tekintete elidőzött Harry villám alakú sebhelyén - Rólad viszont nem beszéltek a csillagok... – fordult kíváncsian a Mardekáros lány felé.

- Lyra Black vagyok... –mutatkozott be zavartan mivel nem tudta hova tenni a kentaur előbbi mondatát.

- Jobb lesz, ha visszamentek Hagridhoz – folytatta zafírkék szemeinek sugarát még mindig a lány arcán nyugtatva - Veszélyes hely most az erdő, különösen a te számodra Harry Potter. Tudtok lovagolni? Úgy gyorsabban haladnánk.

- A nevem Firenze – mutatkozott be miközben térdre ereszkedett, hogy a két Roxfortos diák felmászhasson a hátára.

A tisztás túl oldala felől felhangzó patadobogás újabb kentaurok érkezését jövendölték. 

- Firenze! Mit művelsz!? Embereket veszel a hátadra! Nem szégyelled magad? Mi vagy te közönséges öszvér?! – tajtékzott a fák közül megjelenő két kentaur egyike.

- Nem látod, hogy ki ez Goron? – válaszolta Firenze – A Potter fiú! El kell tűnnie az erdőből amilyen gyorsan csak lehet.

- Mit mondtál nekik? – dühöngött tovább a fekete szőrű kentaur – Ne feledd, Firenze, megesküdtünk, hogy nem szállunk szembe az ég akaratával. Kiolvassuk a bolygók járásából, hogy mit hoz a jövő, nem emlékszel?

- Biztos vagyok benne, hogy Firenze jót akart – próbálta csitítani társát a másik.

- Jót akart! Mi közünk nekünk a jóhoz és a rosszhoz! Mi kentaurok csak azzal törődünk, ami a csillagokban áll! Nem az a dolgunk, hogy szamarak módjára rohangáljunk az erdőben kószáló emberek után!

- Nézd meg azt az egyszarvút! – csattant fel Firenze megelégelve Goron tombolását – Hát nem érted, miért kellett elpusztulnia? Vagy a csillagok nem avattak be ebbe a titokba?

-  A csillagok elküldték hozzánk a követüket ma este, te viszont túl vak vagy hozzá, hogy meglásd... – mondta kimérten az aranysárga szőrű kentaur, mialatt Lyra mindvégig magán érezte a tisztás szélén álló két teremtmény átható tekintetét – Én bizony szembeszállok az erdőben ólálkodó gonosszal, és ha kell, akár az emberekkel is szövetkezem! – azzal megfordult és faképnél hagyta őket.

*****

- Itt elválnak útjaink – mondta Firenze miután Harryvel együtt biztonságban visszaértek az ösvényen veszteglő aggódó társaikhoz.

- Még egyszer köszönöm... - suttogta hálásan a lány miután lekászálódott a kentaur hátáról.

- Tudod te miről kaptad a keresztneved Lyra Black? – tette fel a kérdést váratlanul Firenze szemeivel áthatóan vizslatva az előtte álldogáló Lyra arcát.

- Egy csillagképről azt hiszem – vont vállat – Ez ilyen furcsa hagyomány féleség a családomban, mindenkit egy csillagképről vagy égitestről neveznek el...

- Fogadj el tőlem egy utolsó jó tanácsot... Ha bármikor úgy érzed, hogy letértél a kijelölt utadról, nézz fel az égre és hagyd, hogy a csillagok mutassanak utat neked - mondta ködösen majd se szó se beszéd magára hagyta a meghökkent lányt.   

Az este baljóslatú eseményei után Lyra igyekezett volna olyan hamar elfelejteni a tiltott rengetegben töltött éjszakai kiruccanásukat, amilyen gyorsan csak lehet, ezt azonban az érkezésükkor már a vadőrlaknál várakozó Friccs igencsak megnehezítette.

- Reméljük ez egy életre elvette a kedveteket a házirend megszegésétől – vigyorgott kárörvendően végignézve az erdőből kikászálódó megviselt arcú gólyákon.

A lány csak akkor könnyebbült meg amikor már társaival együtt a kastély előcsarnokának fáklyákkal kivilágított ódon falai között tudhatta magát.

- Lyra, várj egy kicsit... – szólt utána egy halk hang, nehogy az egyre távolodó Friccs meghallja őket.

- Hmmmm? – fordult hátra álmosan a lány egyenesen szembetalálva magát egy rendezetlen fekete hajkoronával keretezett sovány szemüveges arccal.

- Köszönöm.

- Mégis mit?

- Azt, hogy nem hagytál magamra pedig megtehetted volna – mondta Harry miközben elmélyülten tanulmányozta a edzőcipője orrát.

- Későre jár, menj aludni Potter... – forgatta a szemeit nevetve a lány, hogy leplezze vele zavarát – ...Mert még a végén a Griffendél új üdvöskéje elbóbiskol a holnapi Hollóhát-Griffendél találkozó alatt – mondta majd egy apró mosollyal az ajkain elindult a pincébe vezető lépcsősor felé.

Csak a klubhelység bejárata előtt érte utol unokatestvérét.

- Hóhérlepel – suttogta mire az ajtó kitárult, a két Mardekáros diák pedig belépett a klubhelységbe.

- Ez meg mégis mi volt? – csattant fel hirtelen a tejfölszőke fiú olyan hangerővel, hogy Lyra attól félt az egész házat felveri vele.

- Ehhez most nagyon nincs kedvem Draco – kezdte őt csitítani a lány - Fáradt vagyok, szóval akadj le rólam.

- Egy feltétellel...

- Mégpedig?

- Ne játszd többet a hőst oké? – mondta komoran mire válaszul Lyra hangosan felnevetett.

- Ohh ne aggódj nekem erre a tanévre bőven elég volt az izgalmakból – válaszolta fáradtan majd egy erőtlen legyintés kíséretében eltűnt a lányok hálótermének ajtaja mögött.

Háát ennyi lett volna Lyra első éve a Roxfortban, nemsokára hozom nektek a folytatást addig is mindenkinek békés, boldog, bejglizabálós, halászlében pancsolós karácsonyt kívánok!🎄👼🏼❤️

~Sophie~