Másnap délután négy óra ötvenhét perckor Lyra Umbridge szobája előtt egy sóhajtás kíséretében emelte kopogásra jobbját.

Harry - akivel öt perccel korábban az egyik kihalt folyosón kóricálva futott össze – világfájdalmas arccal bólintott egyet.

- Gyertek csak be kedveskéim! – érkezett a mézesmázos válasz az ajtó túloldaláról, mire a páros egy emberként borzongott meg.

Az arckifejezéséből – amely kísértetiesen hasonlíthatott Harry szenvedő ábrázatához – a vak is láthatta, hogy bárhol máshol szívesebben lenne, mint ennek az undok túlméretezett varangynak az irodájában.

McGalagony azonban világosan tudtukra adta, hogy nem kerülhetik el a büntetést. Lyrában pedig volt annyi tartás, hogyha már így hozta az élet, nem adja meg Umbridge-nak azt az elégtételt, hogy nyilvánosan szenvedni látja.

Az olyan lett volna mintha elismerné, hogy jogosan kapta a büntetést, azt pedig sem az igazságérzete, sem pedig a makacssága nem hagyta volna.

Póker arc vagy valami ilyesmi... Ismételgette magában a mugliismereten tanult fogalmat, miközben Harryvel a nyomában benyitott a helyiségbe.

A szeme elé táruló látvány viszont annyira lesokkolta, hogy a "ne mutass érzelmeket" projekt rögvest csúfos kudarcot vallott.

A legújabb sötét varázslatok kivédése tanáruk számottevő változásokat eszközölt a szobán.

Ha a rózsaszínre mázolt falak és a masnis kismacskákat ábrázoló dísztányérok nem lettek volna elegek, minden szabad vízszintes felületet horgolt terítők és kendők fedték.

A szoba arra a csicsás roxmortsi kávézóra emlékeztette, ami elé Cedric egyszer viccből elcipelte, hogy a szívbajt hozza rá.

Az emlék nyomán megrándult az arca, ökölbe szoruló kezeit pedig gyorsan a talárja zsebébe süllyesztette.

- Jó estét Umbridge professzor! – köszönt Harry, Lyra pedig erőtlen visszhangként kezdte utánozni őt.

Leszegte a fejét és megfeszített kézfejére fókuszálva szép fokozatosan lazította el ujjait. Csak fél füllel hallgatta, amit a griffendéles fiú a pénteki kviddics válogatóval kapcsolatban próbál egyezkedni Umbridge-dzsel.

Esélytelen gondolta, miközben lassan felemelte tekintetét a padlóról. A lány által vizionált elutasító válasz pedig nem is váratott sokat magára.

- Ó nem, nem! Szó se lehet róla. Büntetést kaptál, mert feltűnési vágyadban csúnya, valótlan meséket terjesztesz. A büntetéseket pedig nem szokás a bűnös igényeihez igazítani. Nem, nem... maradunk az eredeti tervnél: szépen eljössz ide holnap, holnapután és pénteken is. Egyenesen hasznosnak tartom, hogy lemaradsz valamiről, ami fontos neked. Így még nagyobb az esély rá, hogy a büntetés eléri célját.

Umbridge válasza nyomán Harrynek a fejébe szökött a vér, de korábbi hibáiból tanulva megpróbálta visszafogni magát.

Saját jól felfogott érdekét szem előtt tartva nem akart felülni a professzor provokálásának.

- No lám... Máris fejődött egy kicsit az önuralmunk. Most pedig írni fogtok nekem – mosolyodott el negédesen tömzsi ujjaival a két – természetesen csipkés terítővel borított – asztalkára mutatva.

A pennája után kutató Lyra az asztalka és a továbbra is mosolygó professzor között járatva a tekintetét kotorászni kezdett a táskájában.

Próbált rájönni, hogy hol lehet az egészben a csapda.

Ugyan olyan naivság lett volna azt hinnie, hogy ilyen könnyen megúszhatja, mint az hogy Harry bízott benne, hogy Umbridge valami csoda folytán megkegyelmez neki, és elengedi a pénteki büntetését.

- Nem, nem a saját pennáddal Black – szólt közbe a professzor, mire Lyra egy szemforgatás kíséretében visszahajította a nagy nehézségek árán megtalált pennáját a táskájába. – Van egy különleges tollam erre a célra. Tessék.

Miközben átvette az Umbrigde által nyújtott fekete penna egyikét gondosan ügyelt rá, hogy ne érjen hozzá annak bőréhez. Véletlenül sem akarta, hogy annak a gonosz némbernek a gondolatai meggyengült okklumenciájából fakadóan az elméjébe jussanak.

- Potter te azt fogod leírni: Hazudni bűn. Te pedig Black azt, hogy kontrollálom az érzelmeimet.

Umbridge száját elhagyó mondat hallatán megfeszült az állkapcsa, jobbja pedig vasmarokkal szorult a kézében tartott szokatlanul hegyes fekete pennára.

- Hányszor írjuk le? – kérdezte Harry mialatt elfoglalták a helyüket a számukra kijelölt asztalka mögött.

- Addig írjátok amíg el nem érjük a kívánt hatást. Kezdhetitek!

- Nem kaptunk hozzá tintát.

Umbridge hideg kék szemeiben elégedettség csillant, mintha már várta volna a lány száját elhagyó kérdést.

- Nem lesz szükségetek tintára.

Lyra következő szemforgatását részben eltakarta a szemébe hulló hosszú sötét hajtincsei. Az üres pergamenre meredve megmarkolta pennáját és gömbölyded betűivel lefirkantotta az Umbridge által diktált szavakat.

A kézfejébe nyilalló éles fájdalom hatására felszisszent. A döbbenettől kitágult sötétkék szemeivel addig bámulta a bőrén megjelenő három szót amíg azok be nem hegedtek. Sajgó kezéről egyenesen az íróasztala mögött ülő mosolygó Umbridge-re emelte tekintetét.

- Mondani akarsz valamit, kedvesem?

Lyrának számos otrombábbnál-otrombább dolog átfutott az elméjén, amit szívesen mondott volna, de végül úgy döntött jobban teszi, ha fékezi a nyelvét.

Megrázta a fejét és összepréselt ajkakkal folytatta tovább az írást.

Ugyan úgy, mint ahogy az érkezésükkor, most sem akarta megadni ennek a szadista varangynak az örömöt, hogy kimutatja a gyötrődését.

Harry is hasonlóképpen vélekedhetett, ugyanis sérült kezét ökölbe szorítva fáradhatatlanul körmölt.

Írás közben Lyra azzal szórakoztatta magát, hogy megpróbálta felsorolni az összes valaha megtanult átkot és azok nem túl szívderítő hatásait, amit egy szép napon majd örömmel kipróbált volna Umbrigde-on.

Kontrollálom az érzelmeimet.
Kontrollálom az érzelmeimet.
Kontrollálom az érzelmeimet.

Az elképzelt átkok azonban egy idő után nem bizonyultak elégségesnek. Folyamatosan felsértett, majd behegedő keze elképesztően sajgott, de nem mert és nem is akart megállni.

Szüksége volt valami másra. Egy olyan gondolatra, ami a kezébe nyilalló fájdalom ellenére sem zökkenti őt ki.

Harry pennájának folyamatos sercegésével a fülében csak egyetlenegy dolog jutott az eszébe.

Azok a Cedrichez köthető szép emlékek, amelyek visszatekintve olyan fájdalmasak voltak, hogy a kézfeje finom bőrét ért újabb és újabb vágások meg sem kottyantak mellette.

A harmadik próba előtti napokra gondolt, és arra a boldog délutánra, amit a roxforti partján töltöttek kettesben az öreg fűzfa árnyékában.

Ha lehunyta a szemét Cedric lágy érintése mellett akár még a fürtjeit összekócoló könnyű nyári szellőt is érezte sápadt bőrén.

Gépiesen írt, hiszen fejben már rég nem a csicsás rózsaszín szobában volt. A kiterített pergamen felületét pedig lassan beborították a tinta helyett saját tulajdon vérével lejegyzett skarlátvörös szavak.

***

A csütörtöki büntetés a vártnál hamarabb ért véget. Umbridge csupán két röpke órán keresztül szadizta őket, aztán amikor látta, hogy a kézfejükön lévő felirat már nem gyógyul be úgy, mint korábban, egy elégedett mosollyal az arcán elküldte őket.

- Szadista némber – morogta Lyra, amikor már kellő távolságra kerültek Umbridge szobájától.

Harry nem volt túl beszédes kedvében. Csak egy hümmögéssel konstatálta a lány szavait és tovább bámulta sérült kézfejét.

- Add a kezed Potter... - azzal jobbjával előhúzta a pálcáját a talárja zsebéből, balját pedig várakozóan kitartotta, hogy a griffendéles fiú a tenyerébe fektethesse a kezét.

Előbbi kijelentése ugyan nem bírta szóra a fiút, orcáit azonban sec-perc alatt a háza karmazsin árnyalatára színezte.

- Nem kell... - szólalt meg végül, Lyra azonban ellentmondást nem tűrő stílusban torkolta le.

- Ne gyerekeskedj...

Amikor Harry nyirkos tenyere a bőréhez ért, elégedetten konstatálta, hogy megerősített okklumenciája bizony állja a sarat. Az elméje védve maradt a fiú gondolatai előtt. 

Egy magabiztos grimasszal az arcán a sérülés felé fordította pálcáját, és megköszörülte a torkát:

- Benda Appareo!

A pálca hegyéből kilövellő hófehér kötszer többször körbecsavarodott Harry sérült kézfején, hogy aztán Lyra apró intésére egy csinos masnival kösse meg saját magát.

- Ez egyelőre csak arra elég, hogy ne vérezd össze a talárod ujját... Viszont egy kis futkárlobonc oldat segíthet a fájdalmon.

- Köszönöm.

Harry – habár a szemkontaktust mindvégig gondosan elkerülte – megeresztett egy aprócska mosolyt a tornacipője felé.

- Természetes – bólintott Lyra, miközben óvatosan elhúzta a kezét, hogy pálcája egy lusta mozdulatával saját kezét is elláthassa.

Umbridge megbűvölt pennája által a bőrébe vésett betűk túlságosan véreztek ahhoz, hogy a sérült kézfejére tekeredő kötszer túl sokáig patyolat fehér maradjon.

A legközelebbi lépcsősornál búcsút intett a griffendéles fiúnak, hogy aztán saját klubhelyisége felé vegye az irányt. Az egyre növekvő vörös pacára meredve megszaporázta lépteit. Nem csak Harrynek, de neki is sürgős szüksége volt arra a pácolt futkárlobonc oldatra.