Az indulásuk reggelén Lyra úgy érezte, mintha egy nyüzsgő méhkas közepébe csöppent volna. Habár a pakolást már előző nap befejezték, indulás előtt egy órával mégis mindenki fejvesztve rohangált a holmijait keresve, amihez nagyanyja portréjának folyamatos óbégatása biztosította a háttérzajt.

Lyra csukott ládája - a többiekével ellentétben - már az előtt elfoglalta helyét a gázlámpák pislákoló fényében úszó előszoba egyik sarkában, hogy a folyamatosan ásítozó Ron és Harry egyáltalán elhagyták volna második emeleti hálószobájukat.

A nehéz utazóláda lecipelése után – melyhez sokkal inkább Sipor varázserejére, mintsem a lány fizikai erejére volt szükség - csupán csak egyszer baktatott föl negyedik emeleti szobájába. Nem mintha attól tartott volna, hogy valamit itt felejt, hiszen tudta, hogy ha így is lenne Sirius egy bagolyfordulóval úgyis elküldené neki a dolgokat.

Az igazság az volt, hogy az indulása előtt még egyszer utoljára szemügyre akarta venni az ezüst keretes fotókat. Gondolkozott rajta, hogy magával viszi őket, de aztán végül elvetette az ötletet. Érezte, hogy vele ellentétben ide tartoznak.

A csípős reggeli levegő és a lány hullámos tincseit összeborzoló hideg szellő egyértelműen jelezte a macskaköves utcára kilépő társaság számára, hogy a naptár valóban nem hazudott: tényleg beköszöntött az ősz.

Az ikrek között baktatva csupán csak egy alkalommal pillantott hátra a válla fölött, hogy a teli szünet előtt még egyszer szemügyre vegye az egyre zsugorodó 12-es számú házat. Nem szívesen vallotta volna be, de titkon örült neki, hogy egy időre maga mögött hagyhatja a nyomasztó hangulatú otthont.

A hasonló gondolatok hatására mindig lelkiismeret-furdalása támadt - hiszen Sirius nagylelkű felajánlása nélkül nem lett volna hova mennie – ezért igyekezett hamar elhessegetni őket, most azonban képtelen volt uralkodni felettük. Nehezére esett boldog emléket társítania egy olyan helyhez a mi folyamatosan az őt ért veszteségekre emlékeztetik.

A pályaudvarra vezető rövidke sétát négy-öt fős csoportokba verődve tették meg, a biztonságuk érdekében pedig minden csoportot egy-egy rendtag kísért.

A kíséretüköl szegődött Lupin ugyan elég feszültnek tűnt és pálcaforgató kezét folyamatosan folt hátán folt talárjának zsebében tartotta, de ennek ellenére Lyra aggodalmas pillantási nyomán mindig megpróbált egy gyenge mosolyt erőltetni nyúzott arcára.

A pályaudvarra érve Lyra sietve elbúcsúzott a Weasley szülőktől, Tonkstól és az animágus alakjában izgatottan csaholó Siriustól. A ládáját röptető Freddel és George-dzsal a nyomában igyekezett minél gyorsabban elhagyni a peront, hogy a vonat egyik biztonságot jelentő fülkéjében leljenek menedékre.

Az ikrek édesanyjuk gyanakvó tekintete elől menekültek, Lyra viszont a tejfölszőke csemetéjüket kísérő Malfoy házaspárral nem akarta szemtől szembe találni magát.

- Hogy lehet, hogy már most minden fülke tele van? - zsörtölődött a lány.

- Egyet se félj, végzősként egy szempillantás alatt kipaterolunk néhány kis megszeppent szarost...

- Óvatosan George, ne felejtsd el, hogy egy prefektus is van a körünkben... - csitítgatta ikertestvérét a fiú, a tőle telhető legártatlanabb arccal, a szája szélén éktelenkedő komisz vigyorkezdeményt azonban nem tudta eltüntetni.

- Nem akarok hinni a fülemnek Fred... Most komolyan arra célzol, hogy a tizenhét hosszú évünk alatt most először tényleg jól kéne viselkednünk?

- Úgy néz ki...

- Bánom is én, mit csináltok... - forgatta a szemét a lány, amikor már sorban a tizedik teli kupé előtt haladtak el. - Csak szerezzetek egy üres fülkét, hogy az iskolaelsők által tartott eligazítás után legyen hol kipihennem a rám váró fejtágítást.

A kijelentése nyomán az ikrek barna szemei egyszerre csillantak fel.

- Ezt tudod írásba is kéne adnod hercegnő, hogyha bármi balul ütne, ki akkor... - magyarázta Fred, Lyra azonban egy türelmetlen legyintés kíséretében félbeszakította őt.

- ...Ohh akkor nem csak azt fogom letagadni, hogy barátok vagyunk, de azt is, hogy valaha is ismertelek titeket. Szóval a saját érdeketekben, próbáljatok meg nem feltűnést kelteni.

- Minta prefektus! - kiabálta utána az egyikük, miután saját súlyos utazóládáját a fiúk gondjaira bízva megindult a prefektusi kocsi felé.

- ...És egy igaz barát!

A mosoly - amelyet az ikrek csipkelődése idézett elő - azonban hamar az arcára fagyott, ugyanis a prefektusi vagon ajtajában beleütközött egy túlságosan is jól ismert alakba.

A vele szemben álló Draco a nyár alatt majd tíz centivel magasabb lett, így most már több mint egy fejjel magasodott unokatestvére fölé.

Az egyre növekvő magasságkülönbséget még el tudta volna nézni, a fiú hegyes arcán kiülő arckifejezést azonban nem.

- Csinos jelvény...

- Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna a véleményedet Malfoy – válaszolta, miközben megpróbálta jobbról kikerülni az útját elálló fiút.

A meglepetés erejére apellálva sietve átbújt az ajtót körülbelül vele szemmagasságban támasztó keze alatt.

- Várj már... - szólt utána a sikeres manőver után Draco, a lány keze után kapva.

Az érintése nyomán emlékképek tucatjai tódultak be Lyra elméjébe. A kúria tágas, de nyomasztó termeiben töltött magányos nyári szünet pillanatai.

Narcissa csalódott arca, Lucius szokásos dühöngése, Draco egyedüli körözés a kviddics pályán és a jól ismert fülbemászó dallamok lejátszása az emeleti zeneszobában üldögélve.

Nem tudta megállapítani, hogy a fiú emlékeiből átszűrődő mérhetetlen szomorúságot a magány vagy a bűntudat váltja ki.

Kérlek hallgass meg... Draco gondolata olyan tisztán és érthetően csendült fel a fejében, hogy a vonaton lévő többi diák nyüzsgése egy röpke pillanat erejéig teljesen elhalkult mellette.

A fiú által várt hatás viszont elmaradt.

A kérleléstől és a megmutatott emlékképektől ugyanie Lyra csak végtelenül tehetetlennek érezte magát, ami pedig köztudottan a düh előszobája volt.

Gyűlölte, hogy fájdalmat okozott nekik, de közben azt is tudta, hogy erősnek kell maradnia. A feladat ugyan az volt, mint a hippogriffeknél: Nem szavad gyengeséget mutatni.

Mégis, legbelül azt kívánta bárcsak Draco is betekintést engedhetne az ő emlékeibe, hogy megmutathassa azt a végtelen nyomorúságot, amit Cedric elvesztése okozott a számára, és amiről két hónappal Draco olyan könnyedén viccelődött.

- Nem Draco inkább te hallgass meg engem... - szűrte a fogai közt, miközben kirántotta a kezét a fiú szorításából, megszakítva ezzel a kettőjük közötti mentális kapcsolatot. - Tetszik vagy sem még mindig haragszom rád azért, amit az előző vonatúton mondtál és ne igen számíts rá, hogy egyhamar meg fogok bocsájtani...

A fiú hegyes arcára kiülő csalódottságot figyelmen kívül hagyva így folytatta:

- A sors fintoraként viszont mindkettőnk talárján ott virít ez a cucc - itt a kelleténél kicsit erősebben bökött rá a ruhájára tűzött P betűvel ékesített jelvényre - szóval habár jelenleg a hátam közepére sem kívánlak, mégis tetemes mennyiségű időt leszünk kénytelenek együtt tölteni. Ezért a további konfliktusokat és a fölösleges átkozódást elkerülendően azt javasolnám, hogy szép csöndben végezzük a dolgunkat, azon túl pedig ha lehet hagyjuk egymást a francba.

***

Lyra nem gondolta volna, hogy roxfortos tanár – Trelawney és Piton kivételével – ilyen hamar, ilyen erős ellenszenvet válthat ki belőle, az új sötét varázslatok kivédése tanáruknak azonban valahogy mégis sikerült elérnie.

Umbridge professzor – akit a lány leginkább egy nagyra nőtt rózsaszínbe öltözött varangyhoz tudott volna hasonlítani – néhány eröltetett köhintés után szemrebbenés nélkül fojtotta bele a szót az évindító beszéde közepén tartó Dumbledore professzorba.

Umbridge betanultnak hangzó monoton beszédének első öt perce után a diákok figyelme vészesen lankadni kezdett. Hamarosan pedig a tele hasuktól és a teremben lévő kellemes melegtől elpilledt diákok tudatáig csupán néhány szó jutott el.

Mágiaügyi Minisztérium... Varázslótársadalom ősi öröksége... Ahol nincs haladás ott, ott pangás és hanyatlás van...

Lyra egy pillanatra sem hibáztatta őket. Umbridge negédes stílusától és kislányosan magas hangjától neki is megfájdult a feje, a lassan kényelmetlenné váló ülőhelye helyett pedig sokkal inkább ejtőzött volna már az ötödéves mardekárosok hálótermében lévő pihe-puha baldachinos ágyában.

A neki merőleges asztalnál ülő tanári kar feszült reakciója azonban arra intette őt, hogy a rátörő ólmos fáradtsággal dacolva mégis figyeljen oda Umbridge monológjára.

- ...mert egyes reformokat igazol az idő, míg mások helytelennek bizonyulnak. A hagyományok egy részét illő és üdvös továbbvinni, de el kell vetni az idejétmúlt szokásokat. Lépjünk hát tovább, hogy beköszönthessen a nyitottság, a hatékonyság, a felelősségteljes munka korszaka, melyben megőrződik az, ami megőrzésre méltó, tökéletesedik, ami tökéletesítést igényel, és szigorú tilalom sújtja mindazt, ami káros.

A beszéd végeztével Dumbledore udvariasan tapsolni kezdett, azonban tanárkollégai - néhány ébren lévő diákkal kiegészülve - csupán a formaság kedvéért csapták össze néhányszor a tenyerüket.

A dupla szárnyú ajtón kitóduló diáksereg olyan sietve hagyta el a lebegő gyertyák tucatjaival kivilágított nagytermet, mintha csak attól tartottak volna, hogy Umbridge netalántán újabb unalmas prédikálásba kezd.

A legtöbbjük gondolati ugyan az alvás körül keringtek, a mardekárba osztott pöttöm gólyák élén haladó Lyra viszont továbbra is az új sötét varázslatok kivédése tanáruk szavait emésztgette.

- Tartalmas egy beszéd volt... - csapódott mellé hirtelen két oldalról Fred és George.

- Nagyon rossz előérzetem van – csóválta a fejét a lány. - Bár mindig ezt érzem, amikor a tíz méteres közelemben vagytok szóval...

- De kedves a prefektus néni...

Fred Umbridge-ra hajazó elvékonyított affektáló hangjától mosolyogni támadt kedve, ikertestvére következő kijelentésétől azonban kérészéletű jókedve hamar tovaszállt.

- Jut eszembe kéne pár kísérleti nyúl a legújabb maximuláns termékünk tesztelésére... - itt ártatlan arccal a Lyra mögött sétáló megszeppent mardekáros gólyákra sandított.

- Csak a holtestemen át... - érkezett csípőből a válasz.

- Jól van, jól van - emelte fel a kezeit védekezően Fred, Lyra villámokat szóró tekintete láttán - ha nagyon ragaszkodsz hozzá, te is kaphatsz a tetszhalott tablettából.

- NEM!

- De mi nem ingyen gondoltuk, természetesen...

- ...Az én gólyáimat szépen hagyjátok ki ebből, keressetek más palimadarakat magatoknak! - zárta rövidre a dolgot, majd egy határozott mozdulattal a Griffendél klubhelyisége felé vezető lépcsősor irányába terelte a fiúkat.

Nem tudta eldönteni, hogy a megszeppent elsősök iránti együttérzése, vagy egy a számára nagyon különleges hugrabugos fiú emléke vette őt rá, hogy a gólyák védelmére keljen, de mindenesetre elhatározta, hogy a mardekáros sztereotípiákra fittyet hányva - a sor végén világfájdalmas arccal baktató másod-unokatestvérével ellentétben - prefektusi kötelezettségeinek makulátlanul eleget téve, igazán a szívén fogja viselni a gondjaira bízott nebulók sorsát.

˚ 　　　　　 　 ⊹ 　 　 　　　 　 ·　　　 　　 ✺ * ·　　　 　　　　　 ✧　　　 ⋆ 　　 · * . · . 　 　 · ·　 　　　　　.. ✷ 　 ✧ . . 　 　　　 · + 　　　 　 ·　 * ✫ 　　 * ✷ ⊹ * ˚ 　　　 　. . + 　　　 　　· 　 ⋆ 　　　　　　 * 　　 　 　 . 　　 　　 　
┌──────── -ˋˏ ∵✉︎∴ ˎˊ- ────────┐

Sajnálom,, hogy mostanában nem vagyok
túl aktív wattpadon, de ez az egyetemista lét
a vártnál több idő- és energiabefektetést
igényel a részemről...
Az viszont nagyon jól esik,
hogy mindezek ellenére nem mondtatok le
az irományaimról, lelkesen csillagoztok,
napról-napranővekszik az olvasók száma és cuki,
elképesztően sok motivációt adó kommenteket
is érkeznek hozzám!
Ui.: Időközben meglett az 50k
megtekintés a könyvön,
imádlak titeket skacok! <3

└──────── -ˋˏ ∵✉︎∴ ˎˊ- ────────┘
* . 　 　 . ·　 . 　 · 　　　 . 　 　 　 　 　 *　 · 　　　 　 . · 　 · + 　. 　 　　　　 · ** ˚ 　　　 　. . + 　　　 　　· 　 ⋆ 　　　　　　 * 　　 　 　 . 　　 　　 　　 * . 　 　 . ·　 . 　 · 　　　 .