Lyra utazóládája lassan kezdett megtelni aprólékos munkával elrendezett cuccaival. Az ezt megelőző években mindig csak beszórta oda a dolgait, most viszont majdnem, hogy örömét lelte a pakolásban.

Bárminek képes volt örülni, ami huzamosabb ideig elterelte a gondolatait.

A nyakában viselt szív alakú medál mellé immár jó pár napja egy vékony bőrzsinóron lógó pecsétgyűrű is csatlakozott. A Black család címerével díszített ékszer – mely egykoron nagyapjáé volt – egyike volt azoknak a tárgyaknak, amik Sipor kitartó mentőakciója során kerülték el a kidobást.

A gyűrű – amiben Lyra azonnal felismerte a takarítás alatt a szalonban talált ékszert – az egyik reggel tűnt fel az éjjeliszekrényen.

Először nem akarta viselni, mert félt, hogy akaratlanul is megbántja vele Siriust, de eszmei értéke miatt kidobni sem akarta.

A második probléma az volt, hogy a gyűrűt nem az ő méreteire tervezték, de ezt – legalábbis a roxfort biztonságot jelentő falai közt – könnyen orvosolhatta egy egyszerű zsugorító bűbáj segítségével. Addig is pedig – hogy rejtve maradjon nagybátya előtt - egy hosszú bőrzsinóron viselte a ruhái alatt.

Az ikrek hopponálásával járó jól ismert pukkanás immáron az ajtó túloldaláról hangzott fel. Azt már megtanulták, hogy az ő szobájában nincsen kéretlen hopponálgatás, a kopogásra viszont továbbra sem sikerült rászoktatnia őket.

- Végre megjöttek a roxforti levelek... - rontott be a szobába Fred, nyomában ikertestvérével.

- ...Már azt hittük, hogy eltévedtek azok a fránya baglyok.

Lyra már rég feladta, hogy megpróbálja kioktatni őket a kopogásról, ezért egy sóhajtás kíséretében átvette a levelét és lerogyott az ágyára.

A boríték felnyitása után a megszokott tankönyvlista mellett egy kisebb, picivel súlyosabb tárgy esett ki belőle.

Az ölébe pottyanó apró p betűvel fémjelzett jelvényre pillantva elkerekedtek a szemei.

Pontosan tudta, hogy mi ez, hisz rengetegszer látta már azt Cedric talárjára tűzve. Az egyetlen különbség az volt, hogy a kitűző nem a Hugrabug sárga fekete színeiben, hanem a Mardekárra jellemző zöld-ezüstben pompázott.

Nem tudta eldönteni, hogy a szemei sarkában összegyűlt könnyek az öröme vagy a szomorúsága miatt vannak jelen, ezért inkább sietve ki is pislogta őket, mielőtt Fred és George észrevehettek volna bármit is.

Meg akarta kímélni magát egy kínos magyarázkodástól.

- Muti mit kaptál? – huppant le mellé kíváncsian George.

- Csak nem az, amire gondolunk...?

Lyra egy gyenge mosoly kíséretében átnyújtotta nekik a kitűzőt, arra azonban nem számított, hogy az ikrek reakciója ilyen hangos és színpadias lesz.

- MI MOST KOMOLYAN EGY PREFEKTUSSAL BARÁTKOZUNK?

- EZT NEM HISZEM EL...

- Halkabban már... - kacagott fel a lány az ikrek viselkedése láttán. Mindketten úgy kezdtek el hátrálni tőle, mintha sárkányhimlős lenne.

- Különben büntibe küldesz minket? – George komiszul felcsillanó szemei láttán mosolya még szélesebbé vált.

- Meglehet... - vonta meg a vállát. – Szóval mostantól viselkedjetek rendesen.

- Mindig azt szoktuk – válaszolta Fred, kaján vigyorát pedig, hacsak egy fél perc erejére is, de a tőle telhető legártatlanabb arckifejezésre cserélte.

Az ikrek – néhány prefektus poén elsütése után - hamar megunták az ugratását, ezért úgy döntöttek, hogy kivételesen valaki más idegein lejtenek táncot. 

Amikor végre valahára újra egyedül találta magát a szobájában, az első gondolata az volt, hogy pergament és pennát ragadva, megírja Draconak a jó hírt.

Le is ült az íróasztalához, de alig, hogy megmártotta pennáját eszébe jutott a vonatút alatti utolsó szóváltásuk.

Szabad keze egyből ökölbe szorult, az író alkalmatosságot tartó párja pedig annyira remegett az elfojtott dühtől, hogy hatalmas tintapacák tucatját ejtett az előtte lévő friss pergamenlapra.

Hiába telt el több mint két hónap, továbbra is haragudott rá a Cedrickel kapcsolatos megjegyzése miatt.

Az összepingált lapot az asztal alatti szemetesbe hajítva felsóhajtott. Tartott tőle, hogy prefektusi teendőit végezve akaratlanul is össze fog futni a hasonló szerepben tetszelgő unokatestvérével, akit jelenleg a háta közepére sem kívánt.

Gondolataiból egy halk kopogás zökkentette ki. Mivel az ikrek – akik amúgy sem értették a kopogás fogalmát – nem sokkal korábban hagyták el a szobáját, a hang pedig túlzottan türelmes volt ahhoz, hogy Mrs. Weasley-é legyen, a Lyra fejében csupán egy potenciális jelölt maradt.

- Gyere be... - válaszolta miközben még egyszer ellenőrizte, hogy rejtve van-e a nyakában viselt gyűrű.

- A többiek szóltak, hogy megérkeztek a roxforti levelek, szóval gondoltam megkérdezem... - kezdett bele bizonytalanul a szobába belépő Sirius, a lány kezében megcsillanó kitűző láttán azonban földbe gyökerezett a lába. A kezdeti sokk után azonban egy olyan bátortalan mosoly terült szét az arcán, amit ha választania kellett volna, Lyra leginkább a büszkeséghez tudott volna hasonlítani.

- Gratulálok – szólalt meg, miközben ügyetlenül megveregette unokahúga vállát.

Nagybátya a nyár folyamán sok ilyen kedves apró gesztust tett az irányába, amire – a mostani helyzethez hasonlóan - általában nem igazán tudta, hogy hogyan is kéne reagálnia.

Végül úgy döntött, hogy az alegjobb, amit tehet, hogy egy szerény mosollyal nyugtázza a dolgot és tovább folytatja az értelmetlen pakolgatást.

- Nem tudom, hogy tudod-e, de az édesapád is prefektus volt – csendült fel Sirius hangja a háta mögül, mire Lyra, aki éppen az egyik frissen mosott talárját hajtogatta bele – immáron negyedjére – az utazóládájába, felkapta a fejét.

- Komolyan?

- Bizony ám... A bekeretezett képekről pedig azt is láthattad, hogy a házatok kvidicscsapatának is oszlopos tagja volt. Már nem emlékszem rá, hogy mindezek tetejébe az iskolaelsőség összejött-e neki, de nem lepődnék meg rajta, ha igen.

Lyrának fogalma sem volt róla, hogy a nagybátya mégis hova akar kilyukadni a váratlan nosztalgiázással, de mindenestre figyelmesen hallgatta őt tovább.

- Az igazság az, hogy én egyik alkalomnál sem voltam ott mellette, hogy gratuláljak neki, mint most neked – az egyetlen, amit válaszként ki tudott csikarni magából egy gyors bólintás volt. - Nagyon különböző utakon jártunk, de azt bánom, hogy nem voltam ott neki, amikor szüksége lett volna rám. Akkor talán még most is...

- A múlton már egyikünk sem változtathat – vágott közbe Lyra, miközben a csuklóját körbeölelő pillangós karkötőre szegezte tekintetét. – Ha lenne rá mód, már rég megtettem volna.

***

Lyra felvont szemöldökkel vizslatta a Mrs. Weasley által a roskadozó étkezőasztal fölé kifeszített piros szalagot, amin Ron és Hermione neve mellett az övé is ott szerepelt harmadikként.

Nem igazán értette, hogy miért szükséges ez a nagy felhajtást, de esze ágában sem volt elrontani a többiek kedvét, ezért megpróbált jó képet vágni a dologhoz.

Számos rendtag – köztük Lupin, Tonks, Mordon és Kingsley Shacklebolt is – csatlakozott hozzájuk a prefektusi kinevezésük megünneplésére rittyentett ünnepségen.

Az előkerülő vajsörös üvegek és Mrs. Weasley ínycsiklandozó főztje valamicskét javított a kedvén, de még így sem volt az igazi. Zavarta a hangzavar és képtelen volt kiverni a fejéből Sirius korábbi bűntudattal teli szavait. 

Tonks és Hermione megpróbáltak beszélgetése elegyedni vele, de jelen helyzetében az asztal közepén álló ezüst gyertyatartót is hamarabb szóra tudták volna bírni, mint őt. Az üres tekintetű bólogatáson kívül, azzal szórakoztatta magát, hogy a szobában lévő többi embert vizslatta.

Az ikrek Mrs. Weasley pillanatnyi jókedvéből fakadó figyelmetlenségét kihasználva épp Mundungusszal üzleteltek. A közös kísérletezésükhöz szükség volt néhány nehezen beszerezhető – értsd. illegális – hozzávalóra.

A Weasley család jelenlévő többi tagja Lyrától néhány méterre álldogált. Mr. Weasley és Bill példamutató türelemmel hallgatta végig Ron végtelennek tűnő kiselőadást vadiúj Jólsep-R seprűjének paramétereiről. A legfiatalabb Weasley fiú arcáról egész este képtelenség volt levakarni a mosolyt, látszott rajta, hogy élvezi, hogy végre rá is irányul egy kis figyelem és hogy ez által - ha csak egy rövid időre is de - kiléphet bátyai árnyékából.

Az asztal túloldalán Rémszem és Harry párosát találta. Az idős auror éppen egy fényképről magyarázott valamit Potternek, aki láthatóan nem volt a helyzet magaslatán. Valamiért nyugodtsággal töltötte el őt, hogy nem ő az egyetlen, aki ennyire nem találja a helyét a körülöttük lévő forgatagban.

- Kicsit elfáradtam – szólalt meg hirtelen, mire a házimanók jogairól vitatkozó Tonks és Hermione, akik egy idő után nemes egyszerűséggel beletörődtek, hogy lehetetlenség bevonni őt a beszélgetésükbe összerezzentek - És még vár rám odafent egy nagy kupacnyi tiszta talár, amit el kéne pakolnom...

A kicsit sem átlátszó kifogásának elhadarása után meg sem várta a lányok válaszát. Csak sarkon fordult és még azelőtt elhagyta a helyiséget, hogy bárki megállíthatta volna. Már a folyosó közepén járt, amikor a sietve maga mögött hagyott konyha ajtaja újfent kinyílt.

A válla fölött hátrapillantva viszont az aggodalmaskodó Hermione helyett Harryt találta. Lelassította hát lépteit, hogy a fiú beérhesse őt.

- Gratulálok a jelvényhez... - motyogta a fiú, megpróbálva mosolyt erőltetni az arcára, de nem járt túl sok sikerrel.

- Kösz... Harry figyelj... - kezdett bele zavartan, amikor már feltűnt előttük a szalon résnyire nyitva hagyott ajtaja. Nem volt igazán ínyére a felhozni akart téma, de valahogy túl kellett esnie rajta. - Nekem még nem volt alkalmam – vagy inkább lelki erőm tette hozzá magában – , hogy megköszönjem neked, hogy aznap este visszahoztad őt arról a szörnyű helyről...

- Ő kért meg rá – feltűnt neki, hogy Harry tapintatosan elkerülte a hugrabugos fiú nevének kiejtését - én csak...

A fiú azonban nem tudta befejezni a mondatát ugyanis a szalon nyitva felejtett ajtaján furcsa szipogó hangok szűrődtek ki. Valaki sírt odabent.

- Ki van itt? – kérdezte fennhangon Harry, de odabentről nem érkezett válasz.

Harryvel összenézve – miután az elővigyázatosság kedvéért kitapintotta a pálcáját a ruhája zsebében – a kilincsre tette a kezét, majd a fiúval a sarkában belépett a holdfényben úszó helyiségbe.

A lány döbbenettől kitágult szemei először a földön kuporgó Mrs. Weasley-n állapodtak meg, majd tovább haladva azon a mozdulatlan testen, aminek láttán az asszony arcán megállíthatatlanul patakoztak a könnyek.

Ron néhány méterre tőle kicsavarodott tagokkal feküdt a földön.

- Mrs. Weasley?

- Com... Comikulissimus!

Az asszony zokogását egy futó pillanat erejéig egy hangos csattanás nyomta el, a földön fekvő Ron helyét pedig hamarosan két hasonlóan lángoló vörös hajú alak vette át.

A halott ikrek láttán megfagyott az ereiben a vér. Nem, nem, nem az ikrek lent vannak a konyhában és Mundungusszal seftelnek emlékeztette magát megpróbálva lenyugtatni eszelősen kalapáló szívét. Ez csak egy mumus, a legnagyobb félelmeinket használja fel ellenünk.

- Tessék megnyugodni Mrs. Weasley... - sietett az asszony mellé, majd Harryvel az oldalán több kevesebb sikerrel megpróbálta felsegíteni őt a földről.

A szobát eközben egy második csattanás rázta meg, jelezve hogy a mumus új alakot öltött.

Ha Fred és George mozdulatlan testének látványa sokkolta őt, a következő olyan érzést keltett benne, mintha valaki lendületből gyomorszájon vágta volna őt.

Ugyan az a ruha, zúzódások és a semmibe meredő kifejezéstelen tekintet... 

Mrs. Weasley karja kicsúszott a kezéből, ahogy földbe gyökerezett lábai lassan kezdték felmondani alatta a szolgálatot. Nem tudta eldönteni, hogy a világ forog, vagy az elméje szórakozik vele, de gyanította, hogy az utóbbiról van szó.

A szalon padlóját borító szőnyeg nem sokat tompított, ugyanis a földetérése után azonnal éles fájdalom nyilalt a térdeibe. Nem mintha a mellkasát majd' szétvető ürességen mellett bármi igazi kárt tudott volna tenni benne.

- Ced, kérlek...

A fiú hideg kezei után kapva erőt vett rajta a zokogás. A szalon ajtaja eközben kivágódott és a felhangzó lábdobogásból legalább fél tucat varázsló érkezett a szobába. Valaki felsegítette a földről - és hiába kapálózott- azzal a lendülettel elrángatta őt a fiútól.

- Lyra, nyugodj meg... - szólalt meg az őt tartó Sirius - Ez csak egy mumus! Nem igazi!

- De attól még a valóságot mutatta – vágta rá, miközben nagy nehezen sikerült kitépnie magát a nagybátya szorításából.

A könnyektől maszatos arcát törölgetve – a szobába érkező megdöbbent Lupint kis híján fellökve - kivágtatott az ajtón és meg sem állt egészen addig, amíg el nem érte a szobáját.

Az íróasztalánál lévő széket a kilincs alá csúsztatta, majd a ládájához futott. 

A szeme sarkában összegyűlt könnyektől alig látott valamit, ezért válogatás nélkül rángatta ki a dolgait a ládájából és repítette át azokat a szoba másik végébe.

A padlót hamarosan talárok könyvek és személyes tárgyainak tucatjai borították be, de Lyra még mindig nem találta meg azt amit keresett.

Emlékezett rá, hogy a szünidő kezdete előtt az éjjeliszekrénye fiókjának mélyéről egy régi fél pár zokniba csomagolta azt, és a láda egyik sarkába rejtette. A rémálokkal és álmatlan forgolódással teli éjszakák után sokszor elgondolkodott rajta, hogy elővegye-e, de mindannyiszor elvetette az ötletet. 

Most viszont, hogy néhány perccel korábban a szeme láttára elevenedett meg az őt kísértő lidérces álomképek egyike, nem volt más választása.

Nem így akart emlékezni rá. Nem ezt a képet akarta maga előtt látni akárhányszor csak lehunyja a szemét.

A törött tükördarabot a remegő kezei közé véve egy diadalittas mosoly futott végig ajkain. A tükördarab felületén még most is látszódott a sérült kezéből kisarjadó rászáradt, elmaszatolódott vércseppek nyoma, de a lány vajnyi keveset törődött velük.

Szemeit inkább a tükör túloldaláról visszanéző szürke szempárba fúrta, amely egyszerre tűnt fájdalmasan elevennek, de mégis végtelenül távolinak.

Cedric képmását bámulva furcsán boldognak érezte magát, még akkor is, ha a tükördarabon landoló, majd annak felületén végigfutó könnycseppek egészen másról árulkodtak.