A gyengélkedő vastag falairól visszaverődő beszélgetésfoszlányok hallatán Lyra elnehezült szemhéjai lustán megremegtek, majd lassan felemelkedtek, láttatni engedve ezzel bevérzett szemeit.

Nem tudta, hogy hogyan került ide és azt sem, hogy a mellette lévő Fred miért szorongatja úgy a kezét, mintha az élete múlna rajta.

Nem volt ideje arra, hogy saját maga rakja össze a kirakós darabjait, ugyanis a legilimenciához szükséges összeszedettség teljes hiányában Fred hívatlan gondolatai megrohamozták elméjét.

Olyan volt az egész, mintha sebesen váltakozó diaképeket nézett volna.

Saját rázkódó vállú, üres tekintetű alakja a kórházi ágyon ülve, a megtépázott külsejű Harry, ahogy Dumbledore oldalán besétál a gyengélkedő ajtaján, a lelátón ülő diákok elkeseredett sikoltozása és persze Cedric kifejezéstelen arcú mozdulatlan alakja mind a felvillanó képek között volt.

Lehetséges Tudjukki tényleg visszatért volna? És ha igen Harry, hogy úszhatta meg a dolgot, ha Diggorynak nem sikerült?

Fred fejében lévő ki nem mondott kérdések olyan hangosak voltak, hogy Lyra - habár tudta, hogy semmit nem ér vele - legszívesebben a füleire szorította volna a kezeit.

- Aludj vissza Lyra... - motyogta az ágya sarkához húzott széken gubbasztó George látva, hogy a fészkelődő lány kirántotta a kezét ikertestvére tenyeréből.

- Black kisasszony kérem feküdjön vissza – sietett az ágya felé Madam Pomfrey.

- Eszem ágában sincs – mormogta rekedten, miközben átlendítette a lábát az ágy peremén.

Kegyelemért könyörgő remegő térdei és a javasasszony rimánkodását figyelmen kívül hagyva ellökte magát az ágytól. Túlságosan is makacs  volt ahhoz, hogy bárkire hallgasson.

Ha George nem lett volna elég szemfüles, Lyra nem sokkal az után, hogy talpa földet ért, többi testrészével is közelebbi barátságot köthetett volna a gyengélkedő hideg kőpadlójával.

A vörös hajú fiú egy szót sem szólt, csak leszegett fejjel tartotta őt amíg a mardekáros lány végtagjaiba visszatért az élet. Lyra nem ellenkezett, tudta, hogy a padlón kúszva még a mostani állapotánál is szánalmasabb látványt nyújtott volna.

- Merlin szakállára Black, sipirc vissza az ágyba! – rivallt rá Madame Pomfrey, az asszony háta mögött felcsendülő nyugodt hang azonban másként vélekedett.

- Hagyja őt Poppy, kérem.

A gyengélkedő ablakain beragyogó holdfényben Dumbledore professzor hórihorgas alakja sejlett fel. Az idős férfi átható tekintetű kék szemei szomorúan csillogtak félhold alakú szemüvege mögött.

- Őszinte részvétem... El sem tudom képzelni, hogy min mehetsz most keresztül.

- Tényleg nem tudja – válaszolta, miközben lefejtette magáról George vigyázó kezeit.

Félt, hogy ha lehunyja a szemeit képes lenne összekeverni az érintését valakiével, akivel soha nem lenne szabad.

- Gondolom rengeteg kérdésed van, és ha készen állsz én készséggel válaszolok valamennyire, de azt is meg kell értened, hogy jelen lelkiállapotod talán nem a legalkalmasabb erre a beszélgetésre.

Lyra elengedte a füle mellett Dumbledore figyelmeztetését.

Hogyan is lehetne akár egy nyugodt másodperce is amíg nem tudja, hogy ki tartozik felelősséggel azért, ami Cedrickel történt?

Újra szúrni kezdett a szeme.

- Sokat... Sokat szenvedett?

Dumbledore professzor megrázta a fejét.

- A halálos átok egy pillanat alatt végzett vele.

Lyra hüppögve felsóhajtott. Pont, mint az édesanyám.

Morbid dolog lett volna jó hírnek nevezni a dolgot, mégis egy picit megkönnyebbült, hogy a felé suhanó zöld fénycsóva gyors és fájdalommentes véget adott neki.

Ez persze egy pillanatig sem jelentette azt, hogy a felelős is ilyen irgalmas elbánásban részesül majd.

Letörölt egy kósza könnycseppet és felkészült a következő kérdése feltevésére, ám Dumbledore – mint aki csak olvasott volna a gondolataiban – megelőzte őt.

- Harry elmondása szerint egy szerint Voldemort nagyúr utasítására – itt Lyra gerincén borzongás futott végig – egy Peter Pettigrew nevű varázsló követte el ezt a rémséges tettet.

A professzor itt szünetet tartott, időt hagyva a lánynak, hogy egy röpke pillanat erejéig ízlelgesse az idős varázsló száját elhagyó nevet. Nem kellett túl sokat erőlködnie, az ismerősen csengő név ugyanis beleégett az elméjébe.

Lehunyta a szemeit és úgy hallgatta tovább Dumbledore magyarázatát.

- A Trimágus Kupa zsupszkulcs volt, ami egy Little Hangleton nevű mugli település temetőjébe repítette őket. A csapdát Voldemort és a csatlósai Harrynek állították, arra azonban nem számítottak, hogy a holtverseny miatt két győztes is lesz.

Rossz helyen volt rossz időben? Ez okozta volna a vesztét?

- A csatlósok alatt a halálfalókat érti? – kérd leszegett fejjel, mire Dumbledore bólintott egyet.

- Úgy értesültem, hogy miután a Sötét Nagyúr visszanyerte erejét magához szólította őket.

- Draco apja... Lucius is ott volt?

A kérdés után feszült csönd ereszkedett a gyengélkedőre. Úgy tűnt, hogy a teremben lévő összes boszorkány és varázsló a professzor válaszára vár.

- Ezt sajnos nem tudom.

- Persze hogy nem.

Ahhoz képest, hogy nem sokkal korábban még George segítségére szorult, hogy ne essen össze, most meglepően fürge tempóra váltva masírozott a terem másik vége felé, ahol Harry betegágyát sejtette.

- Lyra! – szólt utána figyelmeztetően az igazgató - Harrynek pihenésre van szüksége.

- Neki lesz rá ideje – motyogta keserűen. - A világ összes ideje az övé, amíg Cedric teste már rég kihűlt.

A Harry ágyának végében összekuporodott kutya – amely minden kétséget kizárólag megegyezett a Roxmorts utcáján látott állattal - közeledő léptei hallatán felkapta a fejét majd torkát egy mély figyelmeztető morgás hagyta el.

- Nem kéne őt Harryt vádolnod Lyra... - rázta a fejét elkeseredetten a fiú betegágya mellett rostokló Hermione.

- Tudom – válaszolta a lány sírástól bedagadt szemeibe nézve.

A lassan elviselhetetlenné váló morgás és az alvó Harry gyöngyöző homlokát törölgető Mrs. Weasley sápítozása felbosszantotta őt.

- Egy pillanat az egész – fordult türelmetlenül a kutya felé, aki időközben feltápászkodott és felborzolta sötét bundáját.

Már biztos, hogy elment az eszem, hogy egy kóbor korcshoz beszélek. De azért csak folytatta a magyarázatot.

- Legilimenciát használok, még csak fel sem kell hozzá ébrednie – motyogta, azzal Harry kézfejére helyezte nyirkos tenyerét.

A szemüveges fiú emlékei olyan intenzitással suhantak keresztül elméjén, hogy szabad kezével kénytelen volt megragadni az ágy szélét.

A gyengélkedő képe egy csapásra eltűnt, helyette pedig egy sokkal szívszorítóbb látvány sejlett fel a szemei előtt.

Cedric hús-vér eleven alakja nézett vissza rá Harry emlékein keresztül. A Trimágus Kupa csak egy karnyújtásnyira volt tőle, a fiú mégis Harryre szegezte a tekintetét.

- Menj – mondta eltökélten, Lyra pedig bármit megadott volna érte, hogy a griffendéles fiú elfogadja a nagylelkű ajánlatot.

- Együtt...

- Mi...?

- Egyszerre fogjuk meg. Roxfortos győzelem lesz. Holtversenyben nyerünk.

- Ez... Komoly? – hitetlenkedett Cedric, mire a lány legszívesebben ráordított volna, hogy menjen onnan. Nem mintha ez egy emlékben sokat ért volna, de mégis...

Amikor a páros háromra megragadta a zsupszkulcsá változtatott kupa fülét, kiröppent a talpuk alól a talaj.

Lyrával szemei előtt forogni kezdett a világ, de nem tudta eldönteni, hogy az emlékben látott dolgok miatt, vagy esetleg azért, mert most készül elájulni.

A kihalt temető egyik végében feltűnő feléjük közeledő alacsony csuklyás alak láttán ökölbe szorult a keze. Ez a kis patkány lenne Pettigrew?

Cedric feszült arcára meredve eszeveszett tehetetlenség lett rajta úrrá. Figyelmeztetni akarta őt, amíg még nem késő. Amíg még van remény.

- Öld meg a másikat – adta ki a parancsot egy fagyos hang.

A temetőt bevilágító zöld villanás láttán úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Balját a könnyező szemeire szorítva csak állt ott és várta, hogy vége legyen az egésznek.

Talán mégsem volt olyan jó ötlet belemászni Harry emlékeibe.

Amikor óvatosan kilesett az ujjai között látta, hogy megváltozott a szín. A régi hatalmát visszanyerő Sötét Nagyúr körül csuklyát és álarcot viselő varázslók várakoztak.

Voldemort szép sorjában megnevezte mindnyájukat, egyenként lerántva róluk az arcukat takaró maszkjukat. Férgek gondolta mérgesen a hajbókoló-szabadkozó halálfalókra bámulva.

Az utolsó maszkos alak maradék méltóságát megőrizve kitartóan állta a nagyúr tekintetét. Csak akkor borult le a földre, amikor Voldemort lerántotta róla a Dracoéhoz hasonló hegyes arcát eltakaró maszkot.

- Lucius, agyafúrt barátom – szólította meg a férfit Voldemort. – Úgy hallom, nem fordítottál hátat a régi eszméknek, bár a világnak törvénytisztelő polgár arcát mutatod.

A jól ismert sunyi ábrázatot bámulva szinte felforrt a vére. Úgy érezte eleget látott, Harry emlékei azonban tovább folytatódtak.

A fénykupola, aminek közepén a két párbajozó alak állt gyöngyházfényű derengésbe vonta a temetőt. Harry és Voldemort pálcája egy arany fonálhoz hasonló fénycsóva kapcsolta össze, így a kupolán kívül rekedt halálfalók nem merték és valószínűleg nem is tudták megközelíteni urukat.

A halálfalókon és az összekapcsolódott varázspálcáikba kapaszkodó Harryn és Voldemorton kívül azonban mások is voltak a temetőben.

A kupola belső határa körül öt kísértetszerű árnyalak keringett, akik elhaladva mellette bátorító szavakkal biztatták a griffendéles fiút.

Cedric halovány alakján kívül ott volt egy mugli ruhákat viselő bicegő öregember, egy harminc év körüli boszorkány, akivel mintha már egyszer találkozott volna, amikor Lucius Dracoval együtt elrángatta őt a minisztériumba és egy fiatal házaspár is, akiket Lyra Harry szüleiként azonosított.

Voldemort korábbi áldozatai.

- Harry... - szólította meg a fiút Cedric. - Kérlek vidd vissza a testemet. Vidd vissza a szüleimnek... És Lyrának. - folytatta szomorúsággal vegyes bűntudattal a hangjában, a fénykupolán kívül fekvő testére sandítva. - Remélem egy nap majd meg tud nekem bocsájtani, amiért megszegtem az ígéretemet.

Csak akkor vette észre, hogy milyen erősen szorítja az ágy szélét miután elemelte a tenyerét Harry kézfejéről. Meg kellett mozgatnia az ujjait, hogy elfehéredett ujjperceibe visszatérjen az élet.

Meg kell neki köszönöm, hogy visszahozta őt gondolta Harry megviselt ábrázatára nézve.

Valaki megpróbálta a vállára tenni a kezét, de Lyra lendületből lerázta magáról és egy hátraarc után a gyengélkedő dupla szárnyú ajtaja felé sietett. Túlságosan szűkösnek érezte a helyiséget.

Feltépte az ajtót és még azelőtt kirohant rajta, hogy bárki megállíthatta volna. Nem mintha lett volna egy pontos úti cél a fejében, de abban biztos volt, hogy bárhol jobban fogja érezni magát, mint azon a helyen, ahol egy tucatnyi aggódó szempár vizslatja őt és várja, hogy vajon mikor fog teljesen összeroppanni.

Habár sápadt bőrén egyetlen karcolás sem látszott, az igazság az volt, hogy ez már megtörtént.

Végérvényesen és rendbehozhatatlanul összetört.

Nem is figyelte, hogy merre tart, csak ment amerre a lába vitte, egészen addig amíg az egyik folyosó sarkán össze nem csuklott.

- Ez nem lehet a valóság... - rázta a fejét a tenyerébe temetve könnyektől maszatos arcát. - Csak egy rossz álom, amiből nem vagyok képes felébredni.  

A felé közeledő lépések hallatán összerezzent és felemelte a fejét. Összekuszálódott sötét tincsei mögül az igazgató feléje nyújtott jobbjára meredt.

Nem merte megérinteni az idős varázsló kezét, ezért lesütött szemmel megrázta a fejét és segítség nélkül tápászkodott fel a hideg kőpadlóról.

A saját mardosó gondolatain kívül semmi másnak nem volt helye a fejében.

- A világért sem akarok tiszteletlennek tűnni igazgató úr, - motyogta miközben talárja ujjával megtörölgette nedvesen csillogó szemeit. Csak ekkor tűnt fel neki, hogy az igazgató nem egyedül jött, ugyanis a korábban Harry álmát védelmező nagytestű fekete kutya is elkísérte őt.  - de nem napolhatnánk el a rám váró fejmosást egy későbbi időpontra?   

Dumbledore ezután hosszan fürkészte őt vesébe, látó átható tekintetű világoskék szemeivel.

- Eszem ágában sem volt leszidni téged Lyra. 

- Nem?

- Nem. De meg kell kérdeznem tőled, megérte kitenni magadat annak a fájdalomnak, amit Harry emlékei okoztak?

Lyrának nem kellett sokáig gondolkodnia a válaszon.

- Nem, de muszáj volt. Tudnom kellett az igazat. Nem csak Cedrickel kapcsolatban - a fiú nevének kiejtése után kénytelen volt egy kis szünetet tartani, mivel úgy érezte, hogy minden levegő kiszorult a tüdejéből - de Luciusszal kapcsolatban is.   

Dumbledore bólintott egyet, a lány pedig - bármennyire is nehezére esett a beszéd - folytatta a magyarázatot.

- Nem fogok visszamenni a Malfoy kúriába. Senki sem kényszeríthet rá, hogy betegyem oda a lábamat azok után, hogy...

- Mi lesz a nénikéddel és az unokatestvéreddel?

- Meg kell szokniuk a hiányomat. - Ugyan úgy ahogy nekem Cedricét. - Kérem professzor úr, hadd maradjak a Roxfortban... Nekem nincs hová mennem.

- Mi lenne, ha egy másik rokonodnál helyeznénk el?

A professzor kérdése olyan abszurdnak tűnt, hogy egy apró, valódi vidámságot teljességgel nélkülöző, kissé hisztérikus kuncogás hagyta el a száját.

- Nos, hacsak nem akar az Azkabanba küldeni, akkor ez sem opció... - válaszolta az izgatottan csaholó kutyára szegezve sötétkék szemeit. Bár a gondolatot, hogy a mellkasában lévő ürességgel halálra éheztethet néhány dementort furcsán szórakoztatónak találta. - Belőlük nem túl nagy a választék.

- Talán mégis - válaszolta sokat sejtetően az idős varázsló, majd a válla mögött hátrapillantva a kutya értelemtől csillogó sötét szemeibe nézett és így szólt:

- Sirius, ha kérhetném.