Lyra térdei úgy remegtek, mint amikor jó pár évvel ezelőtt először öltötte magára háza zöld színében pompázó kviddics talárját, hogy aztán kilépjen a lelátón helyét foglaló nézők látókörébe.

Jól tudta, hogy a diákok többségét – most is, csak úgy, mint elsős korában – vajnyi keveset érdekelte, hogy ki kerül szembe a csapatukkal.

Nem az ellenfél győzelméért szurkoltak, hanem a Mardekár vereségéért.

Fölösleges lett volna tagadni, hogy mennyire kilóg a robusztus alakok közül, akik széles vállán csak úgy feszült a smaragdzöld talár. Picinek és törékenynek tűnt, ahogy társai oldalán a pálya közepén várakozó Madam Hooch felé tartott. Még a jobbján sétáló Draco is egy teljes fejjel magasabb volt nála.

Tejfölszőke unokatestvérére arcán az édesapjától tanult gőgös arckifejezés ült. Kitartóan dúdolta a Weasley-t nézni szinte fáj kezdetű indulót, de Lyra átlátott rajta. A gyerekes piszkálódással csak a saját idegességét próbálta leplezni.

Mindenki máshogy kezelte a stresszt. Volt, aki a gúnyolódást választotta, valakinek a lába remegett, Ron pedig – akinek még a szeplői is elsápadtak – olyan arcot vágott, mint aki csak testben van itt, fejben nem.

A vékonyka hang, amely minden erejével azon volt, hogy elnyomja a könnyű győzelmet jósoló kárörvendő gondolatait, együttérzésre utasította őt.

Próbált egy mosoly félét küldeni az ikertestvérei által közrefogott Ron irányába, de nem igazán jött össze neki. Inkább erőtlen grimaszolásnak tűnt, amit az ikrek – ha Madam Hooch nem állt volna hallótávolságon belül – biztos nem hagyták volna szó nélkül.

Nehezére esett úgy bátorítania valakit, hogy ő is rettegett. No nem a kviddicsmeccstől, sokkal inkább a helyszíntől, ami a sok boldog emlék mellett egy olyat is adott a számára, ami addig fogja kísérteni őt, amíg a szíve meg nem szűnik dobogni.

A csapatkapitányok kézfogása után – ami alatt a nagydarab Montague kis híján szilánkosra törte a Woodot a csapatkapitányi poszton váltó Angelina Johnson kezét – Madam Hooch belefújt a sípjába.

Lyra a Nimbusz 2001-ese hátán sebesen a magasba emelkedett, a kvaffért való ádáz versenyfutás pedig a kezdetét vette.

Kipirult arcába csapó menetszél kitisztította elméjét, hogyha csak a meccs erejéig is, de maga mögött hagyhasson minden bánatot.

Fókuszálnia kellett, különben ő és a csapata kikap.
Lyra Black pedig szívből gyűlölt veszteni.

A diadalhoz elengedhetetlen koncentráció azonban ritka adománynak bizonyult a pályán, valami olyannak ami a Griffendél karikáit őrző legfiatalabb Weasley fiúból látványosan hiányzott.

Négy beengedett gól után – amelyből hármat Lyra juttatott át a karikákon - Ron még a korábbiaknál is nyomorultabban festett. Most már nem is falfehér, hanem szabályosan zöld volt az arca. Nehéz volt eldönteni, hogy az ájuláshoz, vagy a teljes gyomortartalmának a pálya gyepére ürítéséhez áll közelebb.

A szánakozó gondolatokat elhessegetve a kvaffot tartó Katie Bell után iramodott. A griffendéles lány már lecselezte Purcey-t, Montague pedig a pálya másik végében oktatta ki csökött értelmű Crakot és Monstrót, így már csak Lyra állhatott a hajtólány és a Mardekár karikáit védelmező Bletchley közé.

Nimbusz 2001-esének köszönhetően könnyűszerrel beérte őt, egyik kezével pedig már el is engedte a seprű nyelét, hogy egy kis járulékos lökdösődés közepette kicsavarja a kezéből a labdát. Katie azonban – Lyrához hasonlóan - kitartóan tartotta magát.

Végül nem is Katie makacskodása vezetett oda, hogy feladja az offenzívát, hanem a súlyos gurkó közeledését jelző süvítő hang, amit - a zöld-ezüst színekbe öltözött tábor gúnyos éneklése és a menetszél miatt - a legutolsó pillanatban észlelt.

Csak egy villámgyors irányváltással tudta elkerülni az ütközést. Így viszont a karikák felé suhanó Katie – és a nála lévő – kvaff kicsúszott a kezei közül.

- Ennyit a barátságról... - kiabálta oda az ütőiket lóbáló ikreknek, hogy aztán – reménykedve, hogy a cikeszért versengő Draco és Harry párosát figyelő Madam Hooch elsiklik az incidens felett – egy nem túl elegáns kézmozdulatot tegyen.

- A pályán nincs barátság... - jött a válasz, mire a lány csak a fejét rázta.

- Én is így gondoltam – válaszolta miközben lebukott, hogy a Crak által Harry irányba pofozott gurkó célt érhessen.

A súlyos fekete labda nem sokkal az után döntötte le a seprűjéről a griffendéles fiút, hogy annak ujjai összezáródtak a cikesz körül. Ez pedig csak egy dolgot jelenthetett:

Hiába minden, kikaptak.

- Gratulálok – motyogta, de a nyilvánvaló csalódottságának jeleit nem tudta lemosni az arcáról.

- Te is remekül játszottál hercegnő...

Fred és George a pálya közepén ünneplő csapattársaik felé tartva elismerően megveregették a vállát. De nem elég ügyesen gondolta keserűen a 160 – 40-et mutató eredménytáblára sandítva.

Tekintete az eredménytábláról lassan a csalódott mardekáros arcokra vándorolt, majd végül a pálya gyepén állapodott meg.

Sötétkék szemei összeszűkültek, amikor az ujjongó griffendéles csoporthoz egy zöld talárt viselő alak is csatlakozott. Hát persze, hogy nem bírja megállni, hogy ne bosszantsa őket.

Mire Lyra lábai újfent a hűvös talajt taposták, Fredet és George-ot már erőnek erejével kellett visszatartani, hogy nehogy a családjukat szapuló Malfoyra vessék magukat. Angelina Johnson megpróbált egy kis józanságot csepegtetni az ikrek elméjébe, de nem járt túl sok sikerrel.

- Ne törődjetek vele...- kérlelte őket – Hagyjátok, hadd óbégasson. Nem tud veszteni a nagyszájú kis...

- Hallgassatok a kapitányotokra – fordult az ikrek felé Lyra - Te pedig Draco, most azonnal indíts az öltözőbe!

A mardekáros fiú azonban a füle botját sem mozdította.

- ...de te imádod Weasley-ket, mi Potter? Náluk szoktál nyaralni, mint hallom. Nem is értem, hogy bírod azt a szagot. Persze akit muglik neveltek fel annak a Weasley-putri bűze meg se kottyan... Vagy talán még emlékszel rá, milyen büdös volt otthon az anyádnál, és Weasley-ék óla arra emlékeztet...?

Draco utolsó mondata után Harry kezei, amik eddig a hevesen kapálózó George-ot tartották vissza, elernyedtek. A csapattársaik döbbent kiáltásaival kísérve együttes erővel rontsanak rá a megrémült mardekárosra.

Lyra nem a dühtől eltorzult arcú Harry-t vagy George-ot nézte. Képtelen volt levenni a szemeit a pálya hideg gyepén elterülő Dracoról. Úgy érezte, mintha unokatestvére helyett őt bokszolták volna teljes erőből hasba.

A szeme előtt kibontakozó jelenet szívfacsaróan hasonló volt egy másik, szintén ehhez az átkozott pályához kötött emlékhez.

Nem agyalt túl sokat, csak előrántotta a pálcáját és kilőtte az első eszébe jutó ártást a földön fetrengő alakokra.

- Obstructo!

A hátráltató ártás nyomán a két fiú hátravetődött, Draco pedig nyöszörögve, vérző orral kúszott arrébb.

- Miféle minősíthetetlen viselkedés ez?! – Madam Hooch pont akkor futott be, amikor George és Harry feltápászkodott a földről - Mind a ketten felmentek a kastélyba, és jelentkeztek a házvezető tanárotoknál! Indulás!

Miután a griffendéles fiúk alakja eltűnt a láthatáron és a csúnyán helyben hagyott Dracot is becipelték az öltözőbe, Lyra Fred felé fordult.

- Sajnálom, ezt az egészet...

- Nem te tehetsz róla – vont vállat.

Lyra egy apró bólintással nyugtázta a dolgot. Tudta, hogy Fred voltaképpen nem is rá mérges, zaklatottan cikázó tekintete azonban borsó méretűre zsugorította gyomrát.

- Fred...- kiáltott utána, mire a fiú megtorpant. Nem fordult meg a tengelye körül, csak a válla fölött sandított hátra. – Tegnap este dolgoztam kicsit a kenőcsön, talán George szemén is segíthet. Az éjjeliszekrényemen maradt, szóval ha felértem a kastélyba mindenképp eljuttatom hozzátok.

A válaszképpen kapott mosoly megnyugtatta kissé pattanásig feszült idegeit. Most, hogy megbizonyosodott róla, hogy a barátai szemében nem vált közutálat tárgyává, az öltöző felé tartó lépteit is egy csapásra könnyebbnek érezte.

Közte és a jól megérdemelt pihenés között már csak egy – valamivel testhezállóbb – feladat állt. Ki kellett osztania az unokatestvérét.

Őt szempár szegeződött rá miután belépett az öltözőbe, leharcolt külsejű unokatestvére pedig a vele szemben lévő padon foglalt helyet.

Ő volt az egyetlen, aki nem akart tudomást szerezni az érkezéséről. Nem mozdult, csak makacsul leszegett fejjel bámulta a földet. Csak akkor mocorgott kissé, amikor a vérző orra elé tartott fehér anyagdarabon fordított egyet.

- Mindenki kifelé, most! - megerősítésként hüvelykujjával a háta mögött lévő kijáratra bökött.

- Ha nem látnád még öltözök...

A hozzá legközelebbi padon üldögélő Bletchley - akin történetesen tényleg nem volt póló - felháborodottan tette a csípőre a kezét.

Lyra bosszús arckifejezése mindenkit biztosított róla, hogy ez most nem alkalmas pillanat a visszabeszélésre, a mardekáros fiú azonban - tekintve, hogy a csapat többi tagja is figyelemmel kísérte a szóváltásukat - egyelőre nem tervezett meghátrálni.

Lyra a lábánál heverő, hanyagul ledobott fölsőre sandítva elmosolyodott. Még mindig a kezében volt a varázspálcája.

- Utolsó figyelmeztetés Bletchley.

- Különben mi lesz? Nekem ne ugasson egy kis...

A fiú viszont nem volt képes befejezni a meglehetősen gorombának induló mondatát, ugyanis Lyra elveszette a türelmét.

A megbűvölt ruhadarab először a levegőbe emelkedett, majd mielőtt még bárki is felfoghatta volna, hogy mi is történik, Bletchley fejére tekeredett, riadt kiabálását artikulálatlan dünnyögéssé tompítva ezzel. A póló végezetül - Lyra lusta pálcaintésére - a kijárat felé kormányozta félmeztelen tulajdonosát.

A kis bemutatójuk után a csapatuk egyik tagjának sem állt szándékában tovább akadékoskodni. Fülüket, farkukat behúzva libasorban vonultak ki az öltözőből.

Lyra csak azután szólalt meg, hogy Dracoval négy szem közt maradtak.

- Szükségtelen elmondanom, hogy mekkora idióta vagy... - ingatta a fejét, miközben átvágott a helyiségen. A pálcája továbbra is a jobbjában pihent - Most pedig maradj nyugton...

Draco a rászegezett varázspálcát vizslatva bizalmatlanul hátrább csúszott ültében.

- Mit... Mit akarsz?

- Helyrehozom a törött orrodat. - jött a válasz egy sóhajtás kíséretében - Hippokrax.

Az émelyítő reccsenés és Draco sápadt ajkait elhagyó válogatott káromkodás egyértelműen jelezte a számára, hogy a varázslata sikerrel járt.

- Elég furán betűzted a köszönömöt - csóválta a fejét, miközben letörölte a fiú frissen meggyógyított orra alatt csordogáló vért.

Válaszképpen viszont továbbra is csak néhány elmotyogott szitokszót kapott.

- Ki fogom mosni a szádat szappannal - fenyegette meg. Tekintetét eközben a baljában tartott anyagdarabra emelte. Az alvadt vérrel szemben semmire nem ment a száraz anyagdarabbal. - Aguamenti...

- Miért segítesz nekem? - bökte ki végül Draco, miután Lyra a vizes ruha segítségével megszabadult az arcát borító vörös ragacstól.

Mert a lepcses szád ellenére olyan vagy nekem, mintha a testvérem lennél, és törődök veled.

Legszívesebben a fiú arcába vágta volna, ezeket a szavakat, de rövid gondolkodás után végül egy fokkal konszolidáltabb válasz mellett döntött.

- Csak én verhetlek laposra, világos?

Unokatestvére felhasadt ajkain egy mosoly árnyéka suhant át, amit aztán rögvest egy fájdalmas szisszenés követett.

- Fent kastélyban megpróbálhatom összeforrasztani, de előtte azért, ha nem bánod biztos, ami biztos fertőtlenítenem... - megpróbálta felsegíteni őt, de Draco egy türelmetlen mozdulattal elhessegette a kezét.

- Miért zavartad ki a többieket?

- Van egy renomém, amit fenn kell tartanom, máskülönben oda a tisztelet. Kemény munkával értem el, hogy féljenek tőlem és nem akarom az egyik pillanatról a másikra gallyra vágni az egészet azzal, hogy gyengének tűnök.

Draco pár másodpercnyi töprengés után törte meg a beálló csendet.

- A gondoskodás nem gyengeség. Erre pont te tanítottál meg.

Unokatestvére mondandóját emésztgetve ráncba szaladt a homloka. Nem hitte volna ilyen szavak bármikor is elhagyhatják Draco Malfoy száját, de a pillanatnyi döbbenete ellenére nagyon is örült a dolognak. Hiába is próbálta volna meg rejtegetni, most rajta volt a mosolygás sora.

- Szóval szoktál néha figyelni arra, amit mondok?

- Elvétve megesik... Szépen rendbe hoztad az orrom. - merengett el Draco, az öltöző egyik sarkában álló tükörbe sandítva. - Ha nem figyelsz még a végén medimágus lesz belőled.

A fiú hanyagul elejtett szavai gyökeret vertek a fejébe. Kezében a seprűjével a szélfútta domboldalon baktatva szinte már látta pár évvel idősebb képmását a medimágusok lime zöld színű talárjában feszíteni.

A képzeletében azonban nem egyedül rótta a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály folyosóit. Egy magas jóképű alak is mellette volt, akinek szürke szemei most is olyan önfeledten csillogtak, mint az utolsó találkozásuk alkalmával.

A kép olyan valódinak tűnt, hogy Lyra szíve majd' bele szakadt. Olyan érzés volt, mintha a hűvös novemberi szellő utat talált volna magának összehúzott köpenyén át és kifújta volna a mellkasából nehezen összekuporgatott törékeny boldogsága utolsó morzsáját is.

Ahelyett azonban, hogy hagyta volna, hogy a mellkasába nyilalló fájdalom megbénítsa őt, megpróbált erőt merített belőle. A roxforti birtok közepén, izzadságtól csatakos hajjal egy új cél lebegett a szeme előtt. Úgy érezte, hogy bizonyítania kell, teljes erőbedobással küzdenie.

Az odalett lehetőségekért. Az elvesztett boldogságért. És a kámforrá lett közös jövőjükért.

Egyszóval Cedricért.

-ˋˏ ∵ ✉︎ ∴ ˎˊ-

Ngl mostanában elég insecure vagyok az irományaimmal kapcsolatban. Valahogy minden egyes lepötyögött mondat erőltetettnek és nevetségesnek vagy csak szimplán elcsépeltnek tűnt. Saját magammal vagyok a legkritikusabb, többek között ez is az oka annak, hogy ennyi időt kell(ett) várnatok az új részekre.

Önmagamat kellett meggyőznöm róla, hogy ez a kis iromány - ami az elmúlt másfél évben igencsak a szívemhez nőtt – talán nem is olyan olvashatatlan, mint ahogyan azt én néha gondolom.

A további fölösleges vinnyogást berekesztve köszönöm azoknak, akik sikeresen átrágták magukat a kissé hosszúra nyúlt magyarázkodásomon és mindenkinek pihiben gazdag hétvégét kívánok ezután a teperős félévzárós őrület után... <3

Sok puszi Zs.

˚ 　　　　　 　 ⊹ 　 　 　　　 　 ·　　　 　　  * ·　　　 　　　　　 ✧　　　 ⋆ 　　 · * . · . 　 　 · ·　 　　　　　.. ✷ 　 ✧ . . 　 　　　 · + 　　　 　 ·　 * ✫ 　　 *     ⊹ * ˚ 　　　 　. . + 　　　 　　· 　 ⋆ 　　　* . 　 　 . ·　 . 　 · 　　　 . 　 　 　 　 　 *　 · 　　　 　 . · 　 · + 　. 　 　　　　 · ** ˚ 　　　 　. . +