Ernie Macmillan fakó szemeiben megcsillanó félelem elég volt ahhoz, hogy Lyra telt ajkain egy rövid, de annál magabiztosabb mosoly suhanjon át.  Igaz nem valódi párbajra készültek, ellenfele szorongása azonban – akiben még valószínűleg élénken élt a másodikos korukban tartott párbajszakkör emléke - olyan elégedettséggel töltötte el, mint amit egy lecsapni készülő ragadozó érezhet a sarokba szorított prédája láttán.

- Háromra lőjétek egymásra a lefegyverző bűbájt – utasította őket a párok között járkáló Harry.

A bűbáj, amit gyakorolni készültek ugyan nem volt túl ördöngös - és ami még fontosabb komolyabb sérülés okozására alkalmas varázslat – de Lyra nem panaszkodott. Rezzenéstelen arccal elfoglalta a kezdő pozíciót és pálcáját előre szegezve figyelte ahogy a hugrabugos fiú esetlenül a talárja anyagába törli izzadó tenyerét.

- Most várd meg a hármat... - mondta Lyra egy hangyányi szemrehányással a hangjában.

Lehet, hogy egy ártalmatlan lefegyverzésre készül, de ez korántsem jelentette azt, hogy nem fokozhatná az okozott kárt egy kis pszichikai hadviseléssel.

- Egy...

Mély lélegzetet vett és újra elismételte magában a varázsigét.

- Kettő...

Élesen kifújta a levegőt. Ezüstös szikrákat szóló pálcájának hegye egyenesen a hugrabugos fiú mellkasára mutatott.

- Három!

Lyra keze olyan gyorsan lendült meg, hogy Ernienek még csak meglepődni sem volt ideje.

A bűbáj telibe találta őt, jobbjában tartott pálca pedig íves röppályát leírva szelte át a termet, hogy aztán Lyra kinyújtott kezében landoljon.

- Ezt meg hogyan...? – makogta Ernie.

- Sok gyakorlás... - vonta meg a vállát, miközben átnyújtotta gazdájának az elcsaklizott pálcát - ...és kevesebb szájtátás.

A gyakorlás további részében Lyra – minden bosszankodása ellenére - igyekezett visszafogni magát. Nem akarta már az első alkalommal egy életre elvenni a hugrabugos fiú kedvét az egésztől. Ha pedig ehhez az kell, hogy néhány kósza rontást kivédetlenül hagyjon, ám legyen.

Lyra jó szándékú próbálkozása – legalábbis Ernie szemében – nem bizonyult elegendőnek, ugyanis a hugrabugos fiú mindent megtett, hogy párcserét eszközöljön.

Így történhetett, hogy az egyik kényszerszünetük végeztével Ernie Zacharias Smith-tet magával rángatva érkezett vissza.

Lyra alig tudta elrejteni a szája sarkában megjelenő gonosz mosolyt. A fiú idegesítő lepcses szája miatt semmi jóra nem számíthatott tőle.

- Én ugyan nem akarok egy párban lenni vele... - morogta Zacharias, balszerencsére nem olyan halkan, hogy nem válhasson a tőlük jobbra gyakorló Weasley ikrek élcelődésének céltáblájává.

- Csak nem félsz egy 45 kilós kislánytól?

Fred kaján vigyorral kísért kiáltását meg a terem másik végében is tisztán lehetett hallani. Nem mintha ez a véletlen műve lett volna.

Zacharias feje - a rászegeződő kíváncsiskodó pillantásoktól - olyan vörös lett, mint egy érett paradicsom. Szólásra nyitotta a száját, de az ikrek közelében tébláboló Lee Jordan megelőzte őt.

- Az előbb látottak alapján nem is ok nélkül.

Lyra vonásai – amelyek miután Fred nemes egyszerűséggel kislánynak titulálta őt sokáig rosszallás tükröztek – egy csapásra ellágyultak.

- Ijesztő lennék?

Az ikrek felé fordult és a Mrs. Weasley-től oly gyakran látott módon sípőre tette a kezét. A szeme sarkából látta, hogy már csak a párok elhanyagolható hányada koncentrál továbbra is a gyakorlásra. A többiek inkább a kibontakozni jelenetet figyelték.

- Csínján kéne bánnod azzal a mániákus mosollyal – kacsintott rá George, majd fejével lesajnálóan a hugrabugos fiú felé intett - mert még a mi Zayne barátunk a nadrágjába csinál...

A körülöttük lévő bámészkodók közül csak nagyon kevéseknek sikerült köhögésnek álcázni a feltörő nevetésüket. Még Ernie is megeresztette egy gyenge mosolyt, pedig neki aztán semmi joga nem volt a nevetésre.

- Zacharias... - javította ki az ikreket fogcsikorgatva a fiú, ők azonban csak egy legyintéssel nyugtázták a dolgot.

A helyzetet végül a terem másik végéből idesiető Harry igyekezett orvosolni. Mindenkit visszaterelt a helyére, egymás mellé osztotta a két hugrabugost, így Lyrának nem maradt más, akivel párba állhatott volna, mint a gyakorlást vezénylő Harry maga.

- Készen állsz? – a fiú hangjában felcsendülő aggodalom hallatán Lyra egyik szépen ívelt sötét szemöldöke felszaladt.

- Nem úgy tűnik?

- De csak...

- Nem kell féltened Potter, képes vagyok megvédeni magamat.

Utálta, ha védelemre szoruló gyámoltalan kislányként kezelik őt.

- Én a helyedben hinnék neki Harry...

- Pici a bors, de erős...

-  Belehalnátok, ha egy pillanatra a saját dolgotokkal foglalkoznátok? – csattant fel a vörös hajú ikerpár felé fordulva.

- Valószínűleg...

Fred válasza hallatán Lyra sötétkék szemei fenyegetően megvillantak. A testvére mellett álló George érzékelhette a lányban felgyűlő haragot, ezért kezeit védekezően felemelve így szólt:

- Különben is, ez egy bók volt.

Lyra elméjén átsuhanó ötlet – noha minden a mardekáros lányra jellemző megfontoltságot nélkülözött – tökéletes megoldást jelentett a folyamatosan szájaló legjobb barátok problémájára. 

- Silencio!

Ugyan úgy ahogy a Flitwick óráján gyakorlásra használt színes papagájok, Fred és George is egy csapásra elnémult. Hiába nyitották ki a szájukat, egyetlen hang se jött ki a torkukon.

- Ügyes...

Harry dicsérete és a szeme elé táruló látvány – ahogy a Weasley ikrek teljes beleéléssel utánozzák azokat a furcsa festett arcú pantomimeseknek nevezett figurákat, akikről mugliismereten tanult – vigyorgásra késztette őt.

Egy pillanatra úgy érezte, hogy ez a hely nem csak a Cedrickel kapcsolatos lassan fakuló emlékei nyomán szolgálhat boldogsággal, de azok által is, amit az itt összeverődött tömeggel készül átélni.

Új kifogásolhatatlan emlékek, amiket nem árnyékol be a gyász fájdalma.

Ezt a kósza gondlatot azonban hamarosan a mellkasára mázsás súllyal telepedő bűntudat követte. Úgy érezte ezzel Cedric emlékét árulja el. 

- Hamarabb is eszembe juthatott volna – csóválta a fejét, hogy gyorsan elkergesse magától a gondolatot.

Ha ez egy igazi párbaj szituáció lenne már rég halott lennél figyelmeztette magát. Mit is ismételgetett folyamatosan az ál-Mordon? Lankadatlan éberség... 

A férfi reszelős hangja sokáig visszhangzott a fejében, miközben egy mazsorettet megszégyenítő ügyességgel forgatta az ujjai között a pálcáját.

Harry lépten-nyomon lopott pillantásokat küldött felé. Nem mert megszólalni, csak némán, zsebre tett kézzel várta, hogy a mardekáros lány a gondolatai háborgó tengeréből kitörve visszakormányza magát a valóságba.

- Felőlem mehet – suttogta Lyra.

- Akkor háromra... Egy... Kettő... Három! 

Harry volt az egyetlen, aki még nála is gyorsabban képes volt magához ragadni a kezdeményezést. Olyan sebesen járt a keze, hogy a gyakorlás kezdete óta először Lyra nem csak hárításra, de lassú hátrálásra kényszerült.

Ugyan egyetlen rontás se találta el őt, de a közte és a terem fala között lévő - egyre csak csökkenő - távolság igencsak nyomasztani kezdte. A teremben összeverődött diákok többsége – csak úgy, mint korábban Zachariás cukkolása közben – abbahagyta a gyakorlást, hogy Lyra és éppen aktuális ellenfele ügyködését kövesse figyelemmel.

Amikor Harry egyik bűbája olyan közel suhant el a fejéhez, hogy a menetszél összekócolta Lyra sötét fürtjeit, Fred kedélyesen felkiáltott:

- Most kihívódra akadtál hercegnő!

- Vettem észre... - szűrte a fogai közt, miközben kisöpörte a szeméből az izzadságtó gyöngyöző homlokához tapadt tincseit.

Úgy tippelte, hogy már csak néhány lépés választja el a terem hűvös kőfalától, ezért két felé suhanó bűbáj között sietve hatra lesett a válla fölött, hogy megbizonyosodjon az igazáról.

Már akkor tisztában volt vele, hogy mekkorát hibázott, amikor visszafordulva meghallotta a kiszórt lefegyverző bűbájjal járó süvítő hangot.

Csupán csak arra volt ideje, hogy előre szegezze pálcáját és lehunyja a szemét. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Egy pillanatra sem akarta látni a nézőközönsége kaján vigyorát, amit csúfos vereségének látványa váltott ki belőlük.

A várt gúnyos kacaj helyett azonban csupán egy meglepett sóhajtás és egy a kemény kőpadlóval találkozó pálca halk koppanása ütötte meg a fülét. Amikor viszont résnyire nyitott szemhéjain keresztül jobbjára pillantott, saját pálcája továbbra is izzadt tenyere közepén feküdt.

- Nonverbális pajzsbűbáj? – Hermione hangja döbbenettel vegyes csodálattal csengett. Nagy barna szemeit csupán csak egy pillanatra emelte fel Lyra remegő lábaitól néhány méterre pihenő elejtett pálcáról.

- Azt hiszem...

- Baró! – csendült fel kórusban az ikrek jól ismert hangja.

Lyra – akit hirtelen roppantul zavarni kezdte, hogy ennyien figyelik – megeresztett feléjük egy ideges mosolyt, majd egy halkan elmormogott begyűjtőbűbájjal magához röptette Harry pálcáját, hogy aztán a termet átszelve átnyújthassa azt a gazdájának. 

- Bocsi...

- Ne szabadkozz... - csóválta a fejét ellentmondást nem tűrő stílusban a fiú - Lenyűgöző voltál Lyra.

Mivel nem igazán tudta hova tenni a Harry orcáin váratlanul megjelenő pírfoltokat, egy gyors hálás mosoly után sietve vissza is tért az eseményeket biztonságos távolságról figyelő ikrekhez.

A fiúk persze nem hagyhatták kommentár nélkül a dolgot.

- Nem csak hogy lefegyverezted a kis túlélőt, de még el is pirult miattad... Nem vagy semmi! – azzal Fred pacsira emelte a kezét, de Lyra inkább fejcsóválva kihagyta a dolgot.

- Jobban tetszett amikor nem tudtatok beszélni...

Az edzés végeztével három-négy fős csoportokba verődve hagyták el a termet, hogy csökkentsék a lebukás veszélyét. A Weasley ikrek vezette, valamint Lee Jordannal és Lyrával kiegészült csoport végül utolsó előttiként lépett ki a kovácsolt vas kapun.

Az elöl haladó Fred a „fő az óvatosság!" jelszóra hivatkozva a legkülönbözőbb titkos utakra kalauzolta végig őket, ami Lyra szemében egy bizonyos pont után sokkal inkább időhúzásnak tűnt, mintsem valódi elővigyázatosságnak. 

George kínosan ügyelt rá, hogy lépéseit Lyráéhoz igazítsa, a lány pedig többször is észrevette, hogy alkalomadtán sokat sejtető pillantásokat vált az élen haladó ikertestvérével.

Ha beszélni akar hát beszéljünk gondolta a lány, majd egy színpadias sóhajtás kíséretében leguggolt, hogy újra kösse tökéletes állapotban lévő cipőfűzőjét.

Várakozásának megfelelően George mellette maradt. A fiú viszont – annak ellenére, hogy az elöl haladó páros lépteinek zaja lassan a távolba veszett – továbbra sem szólalt meg.

- Elmondod végre, hogy mit szeretnél, vagy nyomjam le a torkodon Piton magán készletéből elcsaklizott veritaserumot?

George szeplős homloka egy csapásra ráncba szaladt.

- Komolyan képes voltál lopni a jó öreg Piton pajtástól?

- Komolyan tesztelni szeretnéd, hogy igazat mondok? – suttogta, miközben egy féloldalas mosollyal az arcán megütögette a talárja zsebét. – Mert akkor már alkalom adtán egész sok dologra rákérdeznék...

- Jól van, jól van... Csak annyit akartam, hogy jó volt téged egy picit újra boldognak látni. Visszatért az élet a szemeidbe Lyra és ebben - hiába rázod a fejedet - semmi rossz nincs. Azt is tudom, hogy bűntudatod van miatta...

- Nem tudsz te semmit!

- Hadd fejezzem be... - csitította őt George a lány felkarjára csúsztatva kezét – A folyamatos bűntudat, amit érzel ugyan úgy a gyász része, mint a tagadás és a harag. El kell fogadnod, hogy aztán szépen tovább léphess, mert ő is ezt akarná...

- Hogy ő is ezt akarná?! – csattant fel, miközben lerázta magáról a fiú kezét – Sose fogjuk megtudni, hogy mit akart mert meghalt, George! – Már egy pillanatra sem érdekelte, hogy ki hallja őket. Magasról tett rá, hogy a kiabálásával akár az egész kastélyt felveri, idevonzva ezzel a folyosókon járőröző Friccs, Mrs.Norris és Umbridge triót. - Meghalt, meghalt, meghalt! És engem itt hagyott teljesen egyedül...

Csak akkor vette észre a szeme sarkában összegyűlő könnycseppeket, amikor azok egyesével legördültek a haragtól felforrósodott orcáján.

- Lyra... - George hangja higgadtan csengett. – Te félsz meggyógyulni és még annál is jobban félsz újra boldog lenni, mert az egész lényed több mint fél éve nem szól másról, mint a folytonos szomorúságról... Enélkül már azt se tudod, hogy ki is vagy te pontosan.

A fiú szavai olyan érzést hagytak benne, mintha teljes erővel mellkason vágták volna. Egy vékonyka hang a tudata legmélyéről figyelmeztette őt, hogy George csak jót akar, de ez nem könnyített a fiú ajkait elhagyó szavak súlyán.

- Te hogy éreznéd magad, – itt gyorsan megköszörülte a torkát, hogy hangja egy fokkal erősebbnek tűnjön – ha elveszítenéd a jobbik feledet?

- Nincs jobb vagy rosszabb fél Lyra. Csak te vagy egészben. De az a belevaló lány, akit megismerünk lassan eltűnni látszik a gyász miatt és ezt mi Freddel nem akarjuk végignézni.

- Akkor ne tegyétek! – szavaiból csak úgy csöpögött a keserűség. – Ha ennyire zavar a dolog akkor hagyjatok magamra ti is úgy, mint mindenki más, aki valaha fontos volt nekem! Már megszoktam...

- Arról ne is álmodj hercegnő.

Ez már Fred hangja volt. Biztos meghallották a kiabálást és Lee-t előre küldve visszafordult, hogy felmérje a helyzetet.  

- Ez csak figyelmeztetés volt Lyra, nem búcsú... - ragadta újra magához a szót George, miközben ikertestvére hüvelykujjával lágyan letörölte a lány arcát felszántó könnycseppeket. – Azért mondtuk el neked mert borzasztóan fontos vagy nekünk és törődünk veled...