Lyra nehéz utazóládája hangos puffanással ért földet a Grimmauld tér tizenegyes számú ház előtti járdán.

Noha régebben elegáns környék lehetett az idő vasfoga, és a lakók igénytelensége nyomot hagyott a környezeten. Az utat borító macskakövek közül fűcsomók burjánoztak, a kihelyezett, túlcsordult kukák felől pedig a rothadó szemét orrfacsaró bűze csapta meg a lányt.

A második dolog, ami feltűnt neki, hogy a tizenegyes számot viselő épület tőszomszédságában álló háznak hibás a számozása. A tizenkettes számú lakást egyszerűen elnyelte a föld.

Biztos feltérképezhetetlenné tették, mint a Roxfortot gondolta, gyanúja pedig hamarosan beigazolását nyert, amikor a mellette álló rágógumirózsaszín hajú boszorkány egy összehajtogatott pergamendarabot nyomott a kezébe.

A Főnix Rendjének főhadiszállása a londoni Grimmauld tér 12. szám alatt található.

Mire Lyra másodszorra is végigolvasta a kezében lévő pergamenre firkantott rövid szöveget, a tizenegyes és a tizenhármas számú ház téglafalai megmozdultak, majd távolodni kezdtek egymástól, hogy helyet szorítsanak a semmiből felbukkanó, hiányzó tizenkettesnek.

A kőlépcsőn kopottas fokait kettesével szedve Tonks az ajtóhoz rohant, a ládáját vonszoló Lyra pedig megpróbálta követni a példáját. A masszív fekete ajtón lévő tekergő kígyót formázó kopogtató biztosította őket, hogy igenis jó helyen járnak.

A boszorkány varázspálcájával rákoppintott egyet az ajtóra, mire a ládájával szenvedő Lyra fülét fémes kattanások egész sora ütötte meg.

- Locomotor láda – suttogta a boszorkány, másodunokatestvére küszködését látva.

A láda Lyra oldalát elhagyva, a boszorkány mellé suhant, majd egy elegáns mozdulattal belebegett a félhomályban úszó előszobába.

A küszöböt átlépő Lyra csak abban reménykedett, hogy a szomszédban lakó muglik nem ezt a pillanatot választották arra, hogy kitekintsenek az utcafrontra néző ablakaikon.

Az előszoba hűvös levegője - ha nem lett volna olyan elviselhetetlenül dohos - talán még kellemesnek is lehetett volna mondani a kinti meleg után.

- Hát itt volnánk – suttogta Tonks, jobbjában tartott pálcájával pedig az olajlámpák felé bökött. Lyra utazóládája még mindig ott lebegett mellette.

A felvillanó gázlámpák sercegésével a fülében végignézett a helyiségen. Az ujjnyi vastagon álló port és a pókhálókat leszámítva, pontosan úgy nézett ki, mint azt ahogyan azt emlékeiben látta.

- Lyra urnőm, milyen nagy és gyönyörű lett... - szólalt meg egy sípoló hang abból az irányból, ahonnan a szalont sejtette.

Amikor az aprócska lény belépett a gázlámpák fényébe, Lyra rögtön felismerte az emlékiben látott Sipor nevezetű öreg házimanót. A manó – akinek nagyjából tizenhárom évvel korábban a gondjaira bízták – egy pillanatra sem vette le róla nagy, vizenyős szemeit.

- Külsőre szakasztott a fiatal Bella kisasszony, de mit keres itt? – morfondírozott, mire Lyra gyomra összeugrott. Nem szerette, ha az őrült nagynénjéhez hasonlítgatják. - Úrnőmnek a Malfoy-családnál kellene lennie...

- Eljöttem onnan.

- De nem lett volna szabad, hiszen Cissy kisasszony jóságos és megígérte, hogy vigyáz az úrnőmre... - ám mielőtt a manó tovább folytathatta volna a faggatózást, az alaksori konyhába vezető lépcső tetején egy magas sötét hajú alak jelent meg.

- Hagyd őt Sipor! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon Sirius.

A manó Siriusra emelte a tekintetét, motyogott valamit az orra, majd meghajolt és magukra hagyta az előszobában álldogáló három alakot.

Lyra még soha életében nem látott házimanót ilyen ellenszenvvel viselkedni a gazdája iránt. A vak is láthatta az idős manó szemeiben megcsillanó megvetést.

- Szervusz Sirius – köszönt félszegen az egyre távolodó, hajlott hátú manó után nézve.

A kastély folyosóján folytatott beszélgetésük óta - amikor a férfi jócskán ráhozta a frászt az amúgy is sokkos állapotban lévő Lyrára - most látta őt először.

Habár még mindig magán viselte a bujkálással és koplalással töltött hosszú hónapok nyomát, határozottan jobb színben volt. Lyra nem tudta eldönteni, hogy a rendszeres étkezés tette, vagy az hogy a férfi megszabadult csimbókos fürtjeitől és kopott talárját tiszta és lényegesen elegánsabb ruhákra cserélte.

London felé robogva valamiért abban a hitben ringatta magát, hogy nagybátya fogja várni őt a peronon. Utólag belegondolva azonban nevetni akart saját naivságán. Dumbledore egy szóval sem ígért ilyet, neki pedig tudnia kellett volna, hogy Siriust - egy maroknyi ember kivételével - a varázsvilág még mindig vérszomjas tömeggyilkosnak tartja. Animágia ide vagy oda, nem flangálhat csak úgy a városban.

- Örülök, hogy itt vagy Lyra... - bólintott a férfi. Siporhoz hasonlóan ő is alaposan szemügyre vette őt, Lyra azonban állta nagybátya tekintetét.

- Elkezdődött már a tanácskozás? – szólalt meg hirtelen a háta mögött álló Tonks, akinek jelenlétéről a lány szinte teljesen megfeledkezett.

- Igen...

- A varangy rúgja meg... – szitkozódott a boszorkány, majd pálcáját a talárja zsebébe süllyesztette és megindult abba az irányba, ahonnan nem sokkal korábban Sirius is felbukkant.

- Vigyázz a ládával, Tonks! – próbálta meg figyelmeztetni őt Sirius, de addigra már késő volt.

A láda egy hatalmas puffanással landolt az előszoba padlóját borító szőnyegen, a váratlan hangzavartól pedig egy csapásra elszabadult a pokol a helyiségben.

A hámló tapétával borított falat díszítő egészalakos portré – amit egy előrelátó varázsló vagy boszorkány egy vastag sötétítőfüggönnyel takart el a látogatók szeme elől - fejvesztve üvölteni kezdett.

- Csőcselék! Hitvány korcsok, takarodjatok innen!

Az idős, kalapos boszorkány szemei vérben forogtak.

- Menj csak Tonks, majd én elintézem – ugrott a portrét korábban eltakaró függönyhöz Sirius - Még úgyis meg kell mutatnom Lyrának a szobáját.

Tonksnak nem kellett kétszer mondani a dolgot. Egy gyors bólintás után el is iszkolt az alaksor irányába, ahol minden bizonnyal a Főnix Rendjének tanácskozását tarották.

A boszorkány távozásával azonban a rosszindulatú portréval folytatott hadakozás még korántsem ért véget.

- Hogy merészelitek beszennyezni a nemes és nagy múltú Black-ház otthonát?!

A két Black együttes erejének köszönhetően végül nagy nehezen sikerült elhallgattatniuk az ordibáló képet.

- Hát túl vagy az első találkozáson a drágalátos nagymamáddal – mosolyodott el Sirius, miközben hanyagul kisöpört egy kósza sötét hajtincset a szeméből. - Elbűvölő asszony, nem igaz?

- Nem próbáltátok meg leszedni a falról?

- Eternifix ragasztóbűbáj – csóválta a fejét a férfi – Az utálatos szipirtyó nem bízta a véletlenre a dolgot...

Lyra csak bólintott egyet. Most már teljesen világos volt a számára, hogy Tonks miért váltott olyan hirtelen suttogásra, amint átlépték a küszöböt.

- Hozom a ládádat – szólalt meg Sirius, kirángatva őt a gondolataiból.

Varázspálcájával a Tonks által leejtett ládára bökött, mire az másodszorra is a levegőbe emelkedett. A boszorkánnyal ellentétben ő nonverbálisan varázsolt.

Az előtte haladó Siriust követve kitartóan szelte a nyikorgó lépcsőfokokat. Az egyetlen alkalom, amikor lemaradt kissé, akkor volt amikor bepillantott az utcafrontra néző szalon résnyire nyitva felejtett ajtaján.

Azzal az elhatározással, hogy holnap az egész házat – köztük ezt a jól ismert szobát is – felfedezi, Lyra nagy nehezen mozgásra bírta földbe gyökerezett lábait.

A negyedik emeletre vezető utolsó lépcsőfokok megmászása közben olyan szinten szúrni kezdett az oldala, hogy már alig várta, hogy talpai vízszintes talajt érjenek. A tusa miatt a kviddics meccsek is elhalasztásra kerültek, a rendszeres edzések hiányában pedig Lyra kénytelen volt búcsút mondani az állóképességének.

Sirius – aki a tőle telhető legnagyobb tapintatossággal megpróbálta nem észrevenni, hogy a mellette görnyedező unokahúga lassan kiköpi a tüdejét – a hozzá közelebb eső ajtóhoz lépett és gyorsan kinyitotta azt.

A légszomjjal küzdő Lyra azonban még így is el tudta olvasni az ajtóra akasztott táblán szereplő gyöngybetűkkel írt feliratot.

Regulus Arcturus Black
kifejezett engedélye nélkül
BELÉPNI TILOS!

Nagybátya ezután félreállt az ajtóból, hogy utat engedjen a zöld és ezüst színekben pompázó szoba újdonsült tulajdonosának.

Néhai édesapja szobája – a ház többi részével ellentétben – makulátlanul tiszta volt. A küszöbön toporgó Lyra sötétkék szemei, keresve sem találtak volna kivetnivalót a helyiségben.

- Nem hittem volna, hogy Sipor kitakarít. – mormogta Sirius, tekintetét a frissen megvetett ágy és a fényesre polírozott teljességgel porszemmentesített bútorok között járatta. - Amióta drága anyám meghalt teljesen megkergült és nem tartotta rendben a házat. Téged viszont láthatóan a szívébe zárt...

Lyra nem tudta, hogy mit feleljen. Fogalma sem volt, hogy mivel vívhatta ki a nagybátyával kifejezetten barátságtalan viszonyt ápoló manó rokonszenvét.

- Tudod te még rajtam is túltettél – váltott témát hirtelen, Lyra zavarodott arckifejezését látva pedig így folytatta: - Én tizenhat voltam amikor elszöktem otthonról.

- Nem szöktem el, csak nem mentem vissza – vonta meg a vállát a lány - És különben is, sohasem tartottam azt a helyet az otthonomnak.

A beszélgetésükben beálló csöndben Lyra a kilincsre tette a kezét és elképzelte az édesapját, ahogy kitekint negyedik emeleti szobájának utcára néző ablakán, vagy hogy az íróasztalán pihenő gázlámpa fényében egy kitekert pergamenlap fölé görnyedve levelet körmöl...

Bambulását a mögötte várakozó nagybátya minden bizonnyal rossz jelnek vehette, ugyanis gyorsan magyarázkodni kezdett.

- Ha nem tetszik a szoba, akkor keríthetünk neked másikat, csak gondoltam, hogy mivel ez az édesapádé volt talán...

- Tökéletes lesz, köszönöm – vágott a szavába Lyra, mielőtt a férfi túlságosan is beleloholhatta magát a dologba.

Egy aprócska megnyugtatónak szánt mosolyt erőltetve az arcára, belépett a szobában.

- Hagylak berendezkedni... - szólalt meg, egyik lábáról a másikra helyezve egyensúlyát, miután a hatalmas franciaágy lábához röptette Lyra utazóládáját.

A mardekáros lány - mivel tőle szokatlan módon semmilyen szellemes válasz nem jutott az eszébe -csupán bólintott egyet.

Miután Sirius magára hagyta őt, hogy csatlakozzon az alagsori konyhában diskuráló többi rendtaghoz, Lyra alaposabban is szemügyre vehette édesapja volt szobáját.

Az elegáns tapéta, az antik bútorok és a falra mázolt címer mind a Black-ház néhai nagyságát és kifinomult ízlését hirdette.

Lyra kedvenc részlete azonban ennek ellenére mégis az édesapja íróasztalára kihelyezett képek voltak.

A legelső kezébe kerülő mágikus fotón a mardekár kviddicscsapata volt látható. Egy pillanat alatt kiszúrta az első sor közepén helyet foglaló édesapját.

Tehát fogó volt.

A következő fénykép annak a fotónak volt az eredeti méretű változata, ami a nyakában viselt szív alakú medál belsejét díszítette. Szülei képmása – most is mint mindig – mosolyogva üdvözölték lányukat.

A harmadik és egyben utolsó képkeretben egy gondosan beállított családi kép foglalt helyet. Walburga Black szoknyájába kapaszkodó édesapja alig lehetett több hat-hét évesnél. A dísztalárja ujjával szórakozó bátya mellett állva, le sem volt tagadható, hogy a két fivér mennyire hasonlított egymásra.

A képek után Lyra tekintete a Black család címere alatt lévő kivágott újságcikkekre vándorolt, a látvány pedig valóságos hideg zuhanyként érte.

A szalagcímeket végigfutva keserűen konstatálta, hogy egytől-egyik Voldemortról szólnak.

Mégiscsak sikerült valami kivetnivalót találnom a szobában gondolta miközben dühösen lerángatta a falról a Sötét nagyúrról szóló megsárgult újságcikkeket.

Szerencsére azok nem voltak Eternifix bűbájjal odarögzítve.