A Dracoval folytatott beszélgetése után nem jött álom a szemére. Csak forgolódott az ágyában és gondolkodott egészen addig, amíg a hálótermük falára szerelt óra mutatói elhagyták a hat harmincat.

Azzal az elhatározással, hogy majd alszik a vonaton, kikelt ki az ágyból és nekilátott az öltözködésnek. Kivételesen lement reggelizni, és a Mardekár hosszú asztalánál üldögélve ráérősen elnyammogott egy pirítóst. Nem volt kifejezetten éhes, de legalább azzal is ment a Roxfort Expressz indulása előtti idő.

Amikor a nagyterem már kezdett zsúfolttá válni az elemózsiára vadászó, ásítozó diákokkal, Lyra gyorsan lelécelt.

Súlyos utazóládáját maga után lebegtetve kisétált az udvarra. Leült a ládája tetejére és az arcát simogató gyenge reggeli napfényt élvezve lehunyta a szemét. Az első fiákerrel le akart menni a Roxmorts-i állomásra, hogy elkerülje a tömeget.

A körülötte lévő hangokból ítélve a Beauxbatons és a Durmstrang tanulói is az induláshoz készülődtek. A napfényben fürdőzve fél füllel a mellette elhaladó bauxbatons-os diákok párbeszédét hallgatta.

Néhányan alig várták, hogy végre valahára hazatérhessenek a szülőföldjükre, mások azonban a honvágyukra fittyet hányva, szívesen élvezték volna tovább a Roxfort vendégszeretetét.

A következő pillanatban Lyra azt vette észre, hogy valaki elállja előle a napfényt.

- Salut...(Szia...) – köszönt rá egy kellemes hang, mire a lány szemei felpattantak.

Az a francia srác állt előtte, akivel a világkupa estéjén találkozott az erdőben, és aki majdnem Cedric előtt hívta el őt a bálba.

- Salut Adrien. (Szia Adrien.)

- Quelle belle journée, n'est-ce pas? (Gyönyörű napunk van ma, nem igaz?)

Lyra csak bólintott egyet. Nem volt túl sok kedve fölösleges fecsegésbe bonyolódni bárkivel is, de bunkónak sem akart tűnni a szótlanságával, szóval kisvártatva így folytatta:

- Ouais, c'est dommage qu'on doive la passer en voyageant en train... Ou en carrosse volant. (Igen, kár, hogy egy vonaton... Vagy egy repülő hintón utazva kell töltenünk az egészet.)

Most Adrienen volt a bólintás sora. Sötét mandulavágású szemeit a száztornyú kastélyra függesztette és sóhajtott egyet.

- Cet endroit va me manquer. (Hiányozni fog ez a hely.)

- Vous avez entendu ce que Dumbledore a dit hier, vous serez toujours les bienvenus chaque fois que vous voudrons revenir ici. (Hallottad, hogy mit mondott Dumbledore tegnap, mindig szívesen látunk titeket, ha vissza akartok térni ide.)

A beszélgetésükben beálló csönd alatt Lyra lélekben felkészítette magát a francia fiú száját elhagyni akaró szavakra. Az elmúlt napokban kevesen mertek a közelébe menni, akik azonban megpróbálták pontosan ugyan azzal az esetlen és szánakozó arckifejezéssel álltak elé, ami most Adrien hosszúkás arcára is kiült.

- Je... Je voudrais exprimer mes plus sincères condoléances. Je n'ai pas eu la chance de le connaître mais votre copain semblait être un gars vraiment sympa... (Fogadd... Fogadd őszinte részvétemet. Nem volt alkalmam megismerni, de a barátod igazán rendes srácnak tűnt...)

- Merci, j'apprécie... (Köszi, ez sokat jelent...)

Ennél többet nem bírt kinyögni, ezért leszegte a fejét és az ölében pihenő összefűzőt ujjaira fókuszált.

- Prends bien soin de vous! (Nagyon vigyázz magadra!) – kezdett búcsúzkodni a fiú, a felszállásra kész hintójukra bámulva. Vékony ajkain elterülő megnyugtatónak szánt mosolytól apró gödröcskék jelentek meg az orcáján.

- Bon voyage Adrien... (Jó utat Adrien...)

Megpróbálta viszonozni a gesztust, de csupán egy gyönge grimaszra futotta tőle. Adrien kedves mosolya – amely túlságosan is emlékeztette őt egy bizonyos hugrabugos fiú mosolyára – úgy hatott rá, mintha egy gurkó hasba találta volna.

Össze akart görnyedni, de ennyi kíváncsi szempár körbevéve nem tehetett ilyet. A murván csikorgó kerekek hangja erőt adott neki, így szép lassan feltápászkodott a ládájáról és a nehéz tárgyat maga után röptetve megindult előre.

Félúton azonban földbe gyökerezett a lába, ugyanis a sövény mögül feltűnő oszlopban közeledő fiákereket korábban sosem látott csontsovány fekete lovakra emlékeztető szárnyas teremtmények húzták. A legközelebbi állat merev tekintetű hófehér szemébe bámulva olyannyira megfeledkezett a környezetéről, hogy a levegőben reptetett ládája egy hangos puffanással földet ért mögötte.

A korábban sosem látott lények megjelenése olyan sokkolóan hatottak rá, hogy még szitkozódni is lefelejtett.

- Hadd segítsek – szólat meg mögötte egy hang, mire Lyra összerezzent.

Nagy nehezen elfordította a fejét a szárnyas lovakról és összepréselt ajkakkal megfordult a tengelye körül.

A végzetes kimenetelű harmadik próba óta Lyra nem véletlenül került el nagy ívben a hugrabugos társaságot. Hiába osztoztak vele a gyászban, Ryan és a baráti társaság többi részének közelsége hasonló hatást gyakorolt rá, mint Adrien mosolya.

A fiúra bámulva megállapította, hogy saját magához hasonlóan ő is elég rossz bőrben van. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, fakó arcán pedig nyoma sem volt a névjegyének számító mosolyának.

Miután Ryan szótlanul az egyik közeli fiákerhez cipelte, majd annak tartójára tette ládáját, Lyra elmormogott egy köszit. A fiú ideges testbeszédéből és szófukarságából kiindulva attól félt, hogy megint egy a korábbihoz hasonló fájdalmas beszélgetésre kell számítania.

Az igazság az volt, hogy nem akart erről beszélni, még akkor is, ha tudta, hogy a fiú hasonló dolgokon meg keresztül mint ő.

- Elég furcsák ezek a szárnyas lovak, nem igaz?

A kérdés még azelőtt szaladt ki a száján, hogy végiggondolhatta volna, hogy mit is mond. A fiákere előtt lévő állat ezt hallva egy ideges prüszkölés után felágaskodott, de mégis Ryan arckifejezése volt az, ami ráhozta Lyrára a frászt.

- Miről beszélsz...?

- A fiákerek előtt lévő állatokról... Nagy fekete színű lószerű lények denevérszárnyakkal! Ott vannak minden fogat előtt és...

Ryan arcára a hitetlenség és a szánalom sajátos keveréke ült ki, ami csak tovább fokozta Lyra tehetetlen dühét. Lehetetlen, hogy ő nem látja... Hiszen, ha kinyújtanám a jobb kezem, talán még meg is tudnám érinteni őket.

- A fiákerek saját maguktól gurulnak Lyra – jött a lesújtó válasz. - Ugyan úgy, mint ahogyan eddig is...

Egy mély lélegzetet véve végignézett a közelükben lévő diákok tengerén. Egyikük sem bámulta a fiákerek előtt lévő fura lószerű állatokat.

Talán mégis velem van a baj. Talán tényleg kezd elmenni az eszem.

A beszélgetésükbe beálló feszült csöndet végül a hugrabugos fiú törte meg. Egyik lábáról a másikra helyezve egyensúlyát így szólt:

- Igazából csak annyit akartam mondani, hogy a mi kupénkban mindig van egy üres hely a számodra. Szóval, ha gondolod...

- Köszönöm, de már megígértem másoknak, hogy oda ülök hozzájuk – hazudta gyorsan.

Lehet, hogy önzőség volt a részéről, de inkább utazott volna a vonat tetején, mintsem olyan emberek között, akiknek közelében folyamatosan egy másik, hiányzó alak után kutatna.

- Vigyázz magadra, rendben? – motyogta a fiú, miközben kinyitotta neki a fiáker ajtaját, hogy Lyra bemászhasson. Továbbra is ugyanaz az aggodalmas arckifejezés ült az arcán, amit a lószerű lények említése hallatán öltött fel.

- Úgy lesz.

Ryan távolodó alakja után nézve felsóhajtott. A kastély bejárata mellett várakozó hugrabugos társaság felé tartott, aminek közepén Darcy kisírt szemű alakját is megpillantotta. A lány fejét a mellette álló Lucas vállára hajtva csöndesen zokogott. Remek zsörtölődött magában, miközben elkapta a tekintetét a megtört hugrabugos társaságról.

Egy újabb dolog, ami kísérthet engem álmomban.

A fiáker falának támasztva a fejét lehunyta a szemét. Talán aludhatok néhány percet az állomás felé zötykölődve...

Ezen reményei azonban szerte foszlani látszottak, amikor is a fiáker ajtaja hirtelen kivágódott, felfedve ezzel a ládáikkal a kezükben várakozó Weasley ikreket.

Az elalvás szélén álló Lyra nagyot ugrott ijedtében, hogy aztán egy álmos és nem kevésbé megvető pillantással jutalmazza a fiúkat.

- Mennyit aludtál az éjszaka?

- Nektek is jó reggelt - köszönt zsémbesen, egy nagy ásítás kíséretében, az ikrek szeplős arcába bámulva.

- Ne térj ki a kérdés elől – ütötte tovább a vasat George, miközben a testvére hátra ment, hogy Lyra ládájának tetejére helyezze a sajátjaikat.

- Néhány órát – füllentette, majd arrébb csúszott, hogy helyet engedjen a mellé huppanó fiúnak. – Majd alszom a vonaton.

- Rendben de magadra vess, ha összefirkált arccal ébredsz.

Fred szavait hallva, hosszú idő után most először, egy rövid de őszinte mosoly terült szét az ajkain. Hiába, ők voltak az egyetlenek, akik még ilyen lelkiállapotban is valahogy képesek voltak egy picit jobb kedvre deríteni őt.

***

A vonatút nagy részét George vállára bukott fejjel töltötte. Kivételesen elkerülték a rémálmok, amiért a lány végtelenül hálás volt.  

A Lee Jordannal kiegészült griffendéles trió, a mellettük alvó lányra tekintettel csöndes beszélgetéssel ütötték el az időt.

Szerencsére az ikrek nem tartották meg a fiákerben tett ígéretüket, így Lyra az útazásuk negyedik órájában firkamentes arccal nyithatta ki a szemeit.

- Jó reggelt álomszuszék! – köszönt rá vigyorogva Fred.

- Inkább jó délutánt... - javította ki az ölében lévő könyvből fel sem pillantva Lee Jordan.

Az ablakuk előtt elsuhanó tájból és Lee kijelentéséből ítélve közeledhettek Londonhoz.

Lyra szemeiből egy csapásra kiment az álom, amikor a fülkéjük előtt három alak sétált el. Draco szőke üstökét ezer közül is megismerte volna, és mivel homályosan emlékezett rá, hogy a Harry, Ron és Hermione trió is valahol arrafelé foglalhatott helyet, elszánta magát a cselekvésre.

Részben azért, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait, részben pedig azért, hogy biztosra menjen, hogy  unokatestvére ne keverhesse magát bajba, felpattant a helyéről és a fülke ajtajának kilincsére tette a kezét.

Fred és George - akik valószínűleg szintén kiszúrták Dracot és a nyomában loholó Crackot és Monstrot - követté a példáját, a könyvébe merülő Lee pedig egy biccentéssel útjukra engedte őket.

Nyomában a Weasley ikrekkel hangtalanul követte az unokatestvérét, majd a Harryék fülkéjének ajtajában álló triótól biztonságos távolsága megtorpant, hogy karba tett kézzel hallgathassa végig Draco szavait.

- A vesztesek oldalára álltál, Potter! Én figyelmeztettelek. Mondtam, hogy válogasd meg, kivel barátkozol. Emlékszel? Mikor először utaztunk ezen a vonaton. Megmondtam, hogy ne állj szóba az ilyen söpredékkel! - itt a megvetéstől csöpögő hangsúlyából ítélve valószínűleg Hermione felé bökött. - Most már késő a bánat, Potter! A Sötét Nagyúr visszajött, és el fogja intézni a barátaidat! A sárvérűek és a mugliimádók tűnnek el először. Na jó, az első hely már foglalt – nevetett fel hidegen Draco, mire Lyra dühtől remegő keze ökölbe szorult - Diggory volt az e...

Lyra gondolkodás nélkül rántotta elő a pálcáját a talárja zsebéből, a vonat folyosóját megrázó hangos robbanásból pedig - ami olyan erős volt, hogy beremegett tőle a közeli kupék ajtaja - úgy tűnt nem ő volt az egyetlen, aki így cselekedett.

Nem ez volt az első alkalom, hogy rontást küldött Dracora, de ez volt az első alkalom, hogy komolyan is gondolta a dolgot. Elöntötte az agyát a vörös köd, így még jóval azután is remegett a dühtől, amikor a kilőtt ártásokat kísérő vakító villanások már rég a múlté voltak.

- Gondoltuk, megnézzük, miben sántikálnak - szólt csevegő hangon Fred, és a füstölgő Lyrát maga előtt terelve belépett a fülkébe.

A pálca még ott volt a kezében, csakúgy, mint George-nak, aki ikertestvérét követve nem mulasztott el rálépni Malfoyra.

- Érdekes hatás - szólt George, szemügyre véve Crak rontásoktól elcsúfolt ábrázatát.

- Ki használta a Carbunculus-átkot?

- Én – mondta Harry.

- Fura... - folytatta derűsen George. - Tőlem a gumilábrontást kapta. Úgy tűnik, a kettő üti egymást. Polipkarszerűségek nőttek az arcán. Na jó, tüntessük el ezeket. Rontják az összképet.

Azzal fogta magát, behúzta a folyosó közepén fekvő elalélt mardekárosok előtt az ajtót, és Lyrát maga mellé ültetve lehuppant a fülke egyik szabad ülésére.

A Lyráéval szembeni ülésen helyet foglaló Fred a lány feldúlt arcát vizsgálgatva elővett a zsebéből egy pakli kártyát és így szólt:

- Kinek van kedve robbantós snapszlit játszani?

***

Amikor a vonat végre valahára begördült a King Cross állomásra, Lyra a ládáját maga után vonszolva igyekezett a vagon elejében lévő, a peronra vezető ajtó felé masírozni.

A dühe még mindig nem akart alább hagyni ezért, egy pillantásra sem méltatta a Harryék fülkéje előtt hagyott eszméletlen unokatestvérét. Narcissa és Lucius előbb utóbb úgyis észreveszik, hogy a szemük fénye nem szállt le a vonatról.

Fred és George - most is mint mindig – a nyomában loholt. Habár korábban zavarta a túlzott babusgatás, most mégis végtelenül hálás volt a fiúk közelségéért.

- Köszönöm, hogy mellettem vagytok skacok... – motyogta a cipője orrát fixírozva. - Még akkor is, ha néha tényleg nem vagyok egy egyszerű eset.

- Tudod hízelgés nélkül is segítettünk levenni a ládádat – kacsintott rá Fred.

- Nagykorúak vagyunk, ott varázsolunk, ahol és amikor csak akarunk – kontrázott rá George.

- Én most komolyan beszélek!

- Tudjuk – felelték kórusban, miközben a fékező Roxfort Expressz egy utolsó rándulással megállt. - Számíthatsz ránk pukkancs.

- Pukkancs?

- Az új beceneved – bólintott Fred a vonat ajtajával bíbelődve.

- Remélem tetszik, mert szerintünk nagyon találó...

- Nem hittem volna, hogy valamikor visszasírom a hercegnőzést – forgatta a szemeit, mialatt félreállt, hogy utat engedjen az utazóládáját lebegtető George-nak.

Most már csak azt kéne tudnom, hogy ki jön értem... Azonban nem kellett sokáig tépelődnie a dolgon, ugyanis a peronon várakozó szülők között egy rágógumi-rózsaszín hajú fiatal boszorkány tűnt fel.

- Te biztosan Lyra vagy – köszönt rá a nő egy sugárzó mosollyal az arcán, Lyra bizonytalanságát látva pedig így folytatta:

- Tonks vagyok, a másodunokatesód.

Lyra csak egy futó pillantás erejéig vizslathatta őt, ugyanis a tömeg túloldalán megpillantotta a peron szélén várakozó Malfoy házaspárt.

-Nagyon örvendek... - intett félszegen, miközben egy pillanatra sem vette le a szemeit Lucius és Narcissa párosról.

Narcissa eközben szintén kiszúrta őt, és a savanyú képet vágó férjét faképnél hagyva megindult a nevelt lánya felé.

- Ehh a világért sem akarlak siettetni Tonks, – túrt bele idegesen a hajába - de indulhatunk?

Még azelőtt le akart lépni innen, hogy Narcissa megpróbálhatott volna a lelkére beszélni.

- Kapaszkodj belém, – bólintott a boszorkány, amikor Lyra tekintetét követve megpillantotta a feléjük tartó boszorkányt - hopponálni fogunk.

- Hamarosan találkozunk... – köszönt el sietve az ikrektől.

Nem volt vesztegetni való idejük, így egyik kezével Tonks baljába karolt, másikkal pedig a ládája fogantyúját szorította.

Lehunyta a szemét és felkészült a hopponálással járó jól ismert - kellemesnek épp nem mondható - fullasztó érzésre. Nem akarta látni az állomás elmosódott képét, sem pedig Narcissa ezer szónál is többet mondó, csalódott ábrázatát.

┌───── -ˋˏ ∵✉︎∴ ˎˊ- ─────┐
negyedik roxfortos év:  ✓
└───── -ˋˏ ∵✉︎∴ ˎˊ- ─────┘