Habár Lyra tudta, hogy az évzáró lakomán mindenkinek kötelező a részvétel, mégis nem kis noszogatásba telt, hogy betegye a lábát a nagyterembe. Gyűlölté a tömeget, az őt vizslató kíváncsi szempárokat pedig még annál is jobban.

A jól ismert hosszú asztalok között sétálva rögtön feltűnt neki, hogy a nagyterem díszítése – Cedric tragédiájára emlékezve - megváltozott. A drapériák - amik ilyenkor mindig a házkupát megnyerő ház színeiben pompáztak - most komoran feketélltek.

Amikor mindenki elfoglalta a helyét Dumbledore professzor belekezdett a beszédébe.

- Véget ért egy újabb tanév. Sok dologról kell beszélnem nektek ma este, de mindenekelőtt emlékezzünk meg róla, hogy elvesztettünk egy kiváló embert, akinek most itt kellene ülnie... - itt jobbjával a hugrabug asztala felé mutatott - ...hogy velünk együtt tölthesse el ezt az ünnepi vacsorát. Álljunk fel most valamennyien, és emeljük poharunkat Cedric Diggoryra.

Ahogy az igazgató száját elhagyta fiú neve, Lyra úgy érezte, mintha jó erősen hasba bokszolták volna. Legszívesebben összegömbölyödött volna egy aprócska labdába, hogy eltűnhessen a világ elől.

Végtagjai azonban, valami furcsa okból kifolyólag mégis engedelmeskedtek Dumbledore professzor kérésének. Felállt a helyéről és a társaival együtt Cedric nevét mormolva magasba emelje a kupáját.

A lakoma előtt megfogadta magának, hogy nem fog sírni, most mégis megdőlni látszott az elhatározása. Borzasztóan szúrt a szeme ezért a fejük fölött lebegő gyertyákra emelve tekintetét megpróbálta kipislogni a feltörő könnyeket.

- Cedric tükre volt azoknak az erényeknek, amelyek a Hugrabug házát fémjelzik – folytatta beszédét Dumbledore. – Őszinte és hű volt a barátságban, kitartó a munkában, becsületes a játékban. Halála valamennyiőtöket érintett, azokat is, akik nem ismerték őt személyesen. Ezért úgy vélem, jogotok megtudni, hogyan történt a tragédia.

Lyra azt kívánta, hogy bárcsak képes lenne láthatatlanná válni, hogy ne kelljen tovább itt maradnia.

- Cedric Diggoryt Voldemort nagyúr gyilkolta meg.

Az igazgató szavainak nyomán a diákok egy emberként kaptak levegő után. Dumbledore-nak várnia kellett egy kicsit, amíg lassan elhalt a diákok döbbent suttogása átadva helyét a teremre boruló nyomasztó csendnek.

A társai arcát vizsgálgatva érzelmek egész sorát vélte felfedezni. Volt ott ijedtség, döbbenet, szomorúság és fortyogó harag is.

Lyra jól ismerte mindegyiket. Cedric elvesztése óta ugyanis a mardosó ürességgel kiegészülve ez az őt érzelem sajátos keveréke járta át minden porcikáját.

- A Mágiaügyi Minisztérium szerint – folytatta végül az idős varázsló – ezt titokban kellene tartanom előttetek. Sokak szülei is felháborodnak majd, vagy azért, mert nem hiszik el, hogy Voldemort visszatért, vagy mert úgy vélik, túl fiatalok vagytok ahhoz, hogy szembenézzetek a tényekkel. Nekem azonban meggyőződésem, hogy az igazság célravezetőbb a mellébeszélésnél, s hogy durva kegyeletsértés lenne úgy tenni, mintha Cedric baleset folytán vagy önhibájából vesztette volna életét.

Lyra nem tudta, hogy Dumbledore beszédének melyik pontján vesztette el a kicsordulni akaró könnyeivel vívott szélmalomharcot, a végeredmény azonban ugyan az volt:

Egy újabb be nem tartott ígéret és a vállait rázó néma zokogás.

- Van még valaki, akiről említést kell tennünk Cedric halála kapcsán – szólalt meg ismét Dumbledore. – Természetesen Harry Potterre gondolok.

Lyra nagy nehezen felemelte a fejét és tekintetével megkereste a Griffendél asztalánál helyet foglaló szemüveges fiút. A gyengélkedős incidens óta csak egyszer látta a fiút, akkor viszont nem volt alkalma megköszönni neki, hogy teljesítette Cedric utolsó kérését. Úgy tűnt, hogy a griffendéles fiú hozzá hasonlóan szintén igyekezett minden zsúfolt helyet nagy ívben elkerülni.

– Harry Potter megmenekült - folytatta Dumbledore -, s életét kockáztatva visszahozta Cedric holttestét. Megtette azt, amire nem sok varázsló volt képes: hősiesen helytállt Voldemort nagyúrral szemben. Ezért tisztelettel adózom neki.

A következő serlegemelés ezúttal Harrynek szólt. Felemelte hát a poharát és egy csalódott pillantást küldve a makacskodó unokatestvére felé ivott egyet az egészségére.

- A Trimágus Tusa célja a mágusok közti bizalom és barátság erősítése volt. Most, hogy Voldemort nagyúr visszatért, az összetartás fontosabb, mint eddig bármikor.

Dumbledore végighordozta tekintetét a termen. A félhold alakú szemüvege mögött csillogó világoskék szemei el-el időztek a külföldi mágusiskolák tanulóinak lehorgasztott ábrázatán.

- Vendégeink, akik ma itt ülnek a teremben bármikor visszatérhetnek hozzánk, itt mindig szíves fogadtatásra találnak. Még egyszer hangsúlyozom: erőnk az összefogásban van. Most, hogy Voldemort visszatért, százszorosan fontos, hogy ennek a belátásnak a jegyében éljünk. A széthúzás meggyengít minket. Voldemort nagyúr mesterien ért hozzá, hogyan kell békétlenséget, viszályt szítani ellenfelei körében. Csak úgy győzhetjük le őt, ha egyetértésünk és barátságunk kiállja a próbát. Mit számít, hogy nyelvünkben és szokásainkban különbözünk, ha a célunk közös? Ha nyitott szívvel fordulunk egymás felé, semmi sem állhat közénk.

- Micsoda hülye szöveg – motyogta az orra alatt Draco, mire Lyra lendületből sípcsonton rúgta őt. Nem volt éppenséggel türelmes kedvében.

- Meggyőződésem, hogy sötét és nehéz idők várnak ránk. Vannak köztetek olyanok, akiknek Voldemort nagyúr máris sok szenvedést okozott. Családok szakadtak szét miatta. Egy hete kioltotta egy társatok életét. Emlékezzetek Cedricre! Emlékezzetek rá, ha úgy hozza a sors, hogy választanotok kell a helyes út és a könnyű út között. Jusson majd eszetekbe, milyen sorsra jutott egy kedves, becsületes, bátor társatok, akinek nem volt más vétke, mint hogy keresztezte Voldemort nagyúr útját. Emlékezzetek Cedric Diggoryra...!

*****

A lakoma hamar véget ért, így Lyra a vártnál hamarabb szabadulhatott ki a nyomasztó teremből. Nem volt kedve visszamenni a klubhelyiségükbe, ahol társai valószínűleg a Dumbledore által elmondottakon csámcsognak és kitalálják a saját elméleteiket, hogy vajon mi is okozhatta valójában a hugrabugos fiú vesztét.

Friss levegőre és magányra volt szüksége, lábai pedig csak vitték és vitték őt előre. Csak akkor torpant meg amikor az éjszakai szellő belekapott a talárjába és alaposan összekócolta szabadjára engedett hosszú hollófekete tincseit.

A csillagvizsgáló torony nem volt éppen egy könnyen megközelíthető helyszín, az elé táruló látvány azonban kárpótolta őt azért a rengeteg lépcsőzésért, amivel a tüdejét és a lábait kínozta.

A sötét égbolton nyoma sem volt egyetlen felhőnek sem, így a csillagok zavartalanul ragyoghattak le az őket vizslató mardekáros lányra. Ez volt az egyetlen dolog, ami talán képes volt őt egy picit jobb kedvre deríteni.

A toronyba vezető csapóajtó megnyikordulására Lyra összerezzent és elkapta a tekintetét az égboltról. Tejfölszőke unokatestvérével farkasszemet nézve fáradtan sóhajtott egyet.

Miért nem lehet megérteni, hogy egyedül akarok lenni?

A mellé érkező Dracot figyelve felkészült rá, hogy elküldje őt melegebb éghajlatra, amiért nem volt képes tartani magát a napnál is világosabb kéréséhez. Erre azonban végül nem került sor.

Mielőtt még kinyithatta volna a száját a fiú megfogta a kezét és megnyugtatóan megszorította a kezét, mintha csak azt akarná mondani vele, hogy minden rendben lesz. Ez nyilvánvalóan hazugság volt, de Lyrának jól esett – ha csak néhány múló másodperc erejéig is – beleélnie magát a dologba.

- Bepakoltál már a ládádba? – kérdezte, mire Lyra bólintott egyet.

Minden munkát jó előre megcsinált, amivel akár egy percre is elterelhette a gondolatatit.

- Belőle is csillag lett – motyogta lány összefonódó ujjaikra ámulva – Ugyan úgy, mint a szüleimből.

- Miről beszélsz?

- A történetről a szerelmespárról, akik miután a halál közéjük állt csillaggá változtak, hogy együtt tündökölhessenek az égbolton, és ne kelljen soha többet elszakadniuk egymástól.

- Arra a nyálas hülyeségre gondolsz, amit anya annyiszor elme... - mormogta Lyra fenyegetően megvillanó szemei azonban - amik a csillagok sápadt fényében sokkal inkább feketének tűntek mintsem kéknek – elhallgattatták őt.

- Érzem, hogy ő is fent van valahol, csak meg kell találnom – a mellette álló fiúra sandítva egy mély sóhajtás hagyta el a száját.

Most biztosan azt hiszi, hogy elment a maradék eszem is.

- Gúnyolódj csak ha akarsz. A szavak már nemigen tudnak megbántani.

A beszélgetésükben beálló hosszú csönd alatt újra az égbolt felé fordította a figyelmét. Amikor Draco végre valahára megszólalt, hangjában nyoma sem volt gúnynak.

- Eszem ágában sem volt kigúnyolni téged Lyra. Csak féltelek, és ezzel nem vagyok egyedül. Anya többször írt nekem, azt mondja nem válaszolsz a leveleire. Aggódik miattad... A Reggeli Prófétában olvasott róla, hogy mi történt Ce... - mondta, de a hugrabugos fiú nevének kimondása előtt, minden bizonnyal az unokatestvére szemeiben felcsillanó fájdalom láttán meggondolta magát – Öhm a harmadik próba alatt.

Narcissa megemlítése felébresztette benne azt a gondosan eltemetett bűntudatot, amit az asszony aggodalmas hangvételű leveleinek olvasása, teljes ignorálása és végezetül a kandallóban ropogó tűz lángjai közé hajítása alatt érzett.

A bűntudat azonban hamar tovaszállt, helyet adva valami teljesen másnak.

- Tényleg a Prófétában olvasta vagy esetleg meghallgatta az apád részletgazdag élménybeszámolóját a dologról?! – kérdezte dühösen, kirántva kezét a fiú tenyeréből.

-Tessék?

- Ott volt a temetőben a többi halálfaló között – magyarázta idegesen miközben beletúrt a hajába.

- Ezt meg mégis honnan tudod?

- Láttam Harry emlékeiben.

- Ugyan már, Potter teljesen gyagyás, hát nem olvastad Vitrol cikkét? – csóválta a fejét Draco, szavai viszont csak olajnak bizonyult a tűzre - Az emberek mindenfélét pletykálnak, még az is lehet, hogy ő...

- Ő mi? Hogy ő ölte meg Cedricet? Ne nevettess Draco. Egy ugyan olyan gyáva halálfaló tette, mint amilyen az apád is! – csattant fel villámokat szóró szemekkel Lyra.

- Ne nevezd őt gyávának!

Kettőjük szóváltása olyan hangosra sikeredett, hogy Lyra nem lepődött volna meg, ha a csapóajtón keresztül néhány másodpercen belül dühös felügyelőtanárok érkeznek, hogy a grabancuknál fogva visszarángassák őket a Mardekát klubhelyiségébe.

- Akkor mégis minek nevezzem? Nem tudom, hogy feltűnt-e neked, de a drágalátos édesapád nem éppen a bátorság és a tisztesség mintapéldája... Egy aranyvérmániás felfuvalkodott alak, aki olyan magasan hordja az orrát, hogy bármelyik pillanatban képes lenne elesni a saját köpenye aranyozott szegélyében.

- Neked az agyadra ment a gyász – szűrte a fogai között Draco.

Unokatestvére előbbi szavai olyan hatást gyakoroltak rá, mintha pofon vágták volna. Kellett neki néhány másodperc, hogy összeszedje magát.

- Lehet – vont vállat -, de az apáddal kapcsolatban igazam van, és ezt te is tudod – azzal megpördült a tengelye körül és a csapóajtó irányába trappolt.

Kitárta az ajtót, mielőtt azonban eltűnt volna unokatestvére szürke szemei elől, egy kulcsfontosságú mondattal még tartozott neki. Közölnie kellett vele a Siriussal folytatott szokványosnak épp nem mondható beszélgetésének eredményét.

- Nem megyek vissza a kúriába.

Draconak leesett az álla. Most ő vágott olyan arcot, mintha pofon vágták volna.

- Ezt meg mégis, hogy érted?

- Úgy ahogy mondtam. Még ma este megírom és elküldöm a levelem az Narcissának. Remélhetőleg még az érkezésünk előtt megkapja.

- De miért...?

- Elegem lett Draco, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Szeretem Narcissát és téged is, de így lesz mindenkinek a legjobb.

Utálta ilyen szomorúnak látni őt, de már régen meghozta a döntését, és nem tervezett rajta változtatni.

- Merlin szakállára Lyra, legalább annyit mondj meg, hogy mégis hova akarsz menni... - kérlelte, de a lány csak a fejét rázta. Fél lábbal már a létrán volt.

- Nem tehetem. De ne aggódj, jó helynek tűnik. Közel leszek a gyökereimhez.

————————————————————

┌───── -ˋˏ ∵✉︎∴ ˎˊ- ─────┐
Alig akarom elhinni,
hogy ez már a 40. rész volt...
De hiába, repül az idő,
ha az ember egy ilyen hálás
olvasótábornak írhat
és élvezi is azt amit csinál<3
└───── -ˋˏ ∵✉︎∴ ˎˊ- ─────┘