A tanév utolsó napjai nyomorúságosan teltek.

Lyra letargiája, mintha az egész iskolára átragadt volna. A tanárok már meg sem próbálták tanulásra ösztönözni a diákjaikat, az udvar pedig – ami ilyenkor zsúfolásig tele szokott lenni viháncoló párocskákkal – szinte kongott az ürességtől.

A folyosón sétálva Lyra egyetlen vidám ábrázattal sem találkozott, persze a lány üres tekintete és beesett, sápadt arca láttán nem sok mindenkinek lett volna kedve vigyorogni.

A tanórái kivételével alig hagyta el a lányok hálótermét. Az étkezéseket rendszeresen kihagyta, amit Draco úgy próbált meg orvosolni, hogy amikor csak tehette étel csórt a roskadásig megrakott ebédlőasztalról, hogy aztán Pansy Parkinson közreműködésével letetesse azt Lyra éjjeliszekrényére.

A tányérokat azonban a hálóteremben takarító házimanók másnap mindig érintetlenül találták.

Viszont korántsem Draco volt az egyetlen, aki növekvő nyugtalansággal figyelte Lyra koplalását. Fred és George aggodalmaskodása egészen odáig fajult, hogy a délutáni legendás állatok gondozása órájáról kiszabadult Lyrát a semmiből felbukkanva két oldalról közrefogták, felkapták és nemes egyszerűséggel elcipelték az alaksori konyhába.

Bármennyit is fenyegetőzött, addig nem voltak hajlandók kiengedni őt, amíg meg nem evett egy egész tálnyit a házimanók ínycsiklandó főztjéből. 

Az ikrek viselkedése - habár tisztában volt vele, hogy csupán a jó szándék vezérli őket – kezdett az agyára menni. Utálta, ha úgy kezelik, mintha csak egy időzített bomba lenne, ami bármelyik pillanatban a képükbe robbanhat.

Mivel Lyra nem akarta rajtuk, vagy ártatlan arra járókon kitölteni a dühét, egy köztes megoldást választott. Begubózott a mardekáros évfolyamtársaival megosztott hálótermükbe és kiélvezte, hogy az ideje nagy részében senki sem zaklatja őt.

A baldachinos ágya közepén üldögélve szokásává vált, hogy a Cedrictől kapott karkötőt meg-meg érintve figyeli ahogy az aprócska pillangó szárnyra kél, tesz egy kört körülötte, majd törékeny fém szárnyait csattogtatva tehetetlenül landol a csuklóján viselt láncon.

Az első alkalommal még sírt miatta, mostanra azonban a pillangó szárnyalását figyelve megmagyarázhatatlan nyugodtság járta át. Egy múló pillanat erejéig ilyenkor mindig úgy érezte, hogy Cedric mellette van.

A hazautazásuk előtt két nappal Lyra szokásához híven a karkötőjével babrált és hagyta, hogy beszippantsa a mindennapjai szerves részévé váló teljes letargia.

Az ékszer közepét megérintve a pillangó ugyan életre kelt, Lyra legnagyobb döbbenetére azonban nem a megszokott útvonalat járta be, hanem helyette átvergődte magát a baldachinon és a klubhelyiségbe vezető ajtó felé vette az irányt.       

Nem tudta, hogy mire számítson, csak megbabonázva követni kezdte az aprócska pillangót. Vacsoraidő révén csak alig bolyongott néhány lélek a folyosókon, ami sok ütközéstől és fölösleges szabadkozástól kímélte meg a lányt. Nem törődött a környezetével, sem pedig azzal, hogy merre is tarthatnak. Sötétkék szemeit a pillangóra szegezve vakon követte azt.

A hetedik emeleti kovácsoltvas ajtó előtt megtorpanva összeráncolta a homlokát. Fogalma sem volt, hogy a pillangó miért hozhatta őt ide. Ő hozzá már nem vezethet, szóval bizonyára elromlott.

A hűvös kilincsre téve a kezét mély lélegzetet vett, majd lenyomta azt. 

A szoba berendezése a közepén elhelyezett tükrön kívül alig változott valamit, ahhoz képest ahogyan a tusára való gyakorlással töltött hosszú órák alatt kinézett.

Az emlékképek olyan erővel rohanták meg, hogy szinte elszédült tőlük.

Megfogadta, hogy a próba után megtanít majd patrónust idézni... szegte le a fejét keserűen. ...De úgy tűnik, ez is csak egy újabb betarthatatlan ígéret lett a sok közül.

Borongósabbnál-borongósabb gondolataiban fuldokló Lyra eközben szem elől tévesztette az őt ide kalauzoló pillangót.

- Nem véletlenül nem fogó vagyok... - szitkozódott a nyakát nyújtogatva.

A rakoncátlan pillangóra végül a szoba közepén díszelgő antik kinézetű tükör körül keringve talált rá. Olyan kitartóan repkedett körülötte, hogy Lyrának nem maradt más választása, minthogy saját szemeivel is megnézi, hogy mit akarhat neki mutatni a pillangó.

Közelebb érve felfedezte, hogy a tükör keretébe valaki az „Edevis amen ahze erkyt docr amen" feliratot véste. A felirat, amelynek jelentését egyelőre nem sikerült megfejtenie, felkeltette az érdeklődését. Abban bízott, hogy a keretet borító vastag porréteg letörölésével újabb szövegeket és talán lehetséges válaszokat is talál.

A tükör elé lépve a magasba emelte a kezeit, a mozdulat azonban félúton megakadt, a lány torkát elhagyó sikítás pedig visszhangozva verődött vissza a terem magas falairól.

Saját tükörképe helyett Cedric alakja nézett vissza rá a túloldalról. Lyra a szájára szorította a kezét és úgy bámulta tovább a fiút. Remegő kezeivel a tükör felszíne felé nyúlt - talán titkon arra számítva, hogy végre újra megérintheti őt – ujjai azonban nem tapinthattak mást, csak a tükör hűvös felszínét.

A pillangó eközben Lyra hálás mosolyában fürdőzve dolga végezten landolt a lány csuklóján. Tényleg elvezetett hozzá.

A tükörben álló Cedric egy szót sem szólt, csak Lyra elködösült szemeibe fúrta átható tekintetét, és az üvegnek nyomta tenyerét. A lány gondolkozás nélkül követte a mozdulatát. Sötétkék szemeiből megállíthatatlanul kezdtek patakzani a könnyek. Fogalma sem volt, hogy mennyi ideig állhattak így egymással szemben.

Egyszerre közel és mégis végtelenül távol egymástól.

A tükör okozta boldogság azonban lassanként tovaszállt, ugyanolyan üresen és szomorúan hagyva Lyrát, mint az érkezése pillanatában.

-  Ez nem a valóság – motyogta elkeseredetten, miközben elhúzta a tenyerét a tükör felszínéről. – Bármennyire is fáj kimondani, de te nem vagy igazi...

Egy pillanat erejéig saját fehér ruhát viselő idősebb énjét is ott látta a tükörben Cedric dísztaláros mosolygó alakja mellett.

-  Ne fájdítsd tovább a szívemet! – ordította tenyerébe temetve könnyáztatta arcát.

A tükörben feltűnő öt fős család képe apró szilánkokra hullott szét, amikor Lyra ökle belecsapódott a tükör felszínébe. A lány a földre hulló darabokkal együtt rogyott le a padlóra. Az összetört tükör csörömpölése még hosszú ideig kísértette őt, ahogy sérült jobbját szorongatva újra erőt vett rajta a zokogás.

Miután nagy nehezen sikerült valamicskét lenyugodnia felemelte a fejét, hogy szemügyre vehesse az általa okozott kárt.

A szétszóródott üvegszilánkok a termet bevilágító fáklyák fényében igazi drágakőként csillogtak.

Vérző jobbját a talárja sötét szövetébe törölte és lassan feltápászkodott. Épp kezével leporolta a ruháját borító apróbb szilánkokat, tekintete pedig elidőzött a vágásokkal tarkított lábán, amit a jobbjába nyilalló fájdalomtól eddig észre sem vett.

A lábait vizsgálgatva tekintete akaratlanul is lejjebb vándorolt. Cipője orra mellett egy tenyérnyi méretű éppen maradt tükördarabra lelt.

Jobbkezes lévén megszokásból a sérült kezével nyúlt a darabért. Véres ujjai között forgatva a darabot elgondolkodott.

Földhöz kéne vágnom ezt a vackot bosszankodott de végül, nem tudta rávenni magát a dologra.

Félt, hogy ha a többivel együtt ezt is összetöri, egy nap úgy ébred majd fel, hogy megfakult emlékei miatt már nem fogja tudni felidézni a hugrabugos fiú elhivatottsággal csillogó szürke szemeinek pontos árnyalatát, a sötét hajában lévő tökéletes hullámok ívét vagy éppen azt az arcot, amit az előtt vágott, hogy mosolyra görbülő elnyílt ajkait egy örömteli nevetés hagyta el.

A hetedik emeleti titokzatos helyiséget elhagyva, hátra sem nézett. Csak futott és futott egészen addig, amíg vissza nem ért a hálótermük biztonságot jelentő falai közé. A törött tükördarab mindvégig ott pihent a talárja zsebében.