Hosszú idő kellett hozzá, hogy Lyra szemei hozzászokjanak a körülötte lévő félhomályhoz. Amennyire ki tudta venni egy nagy üres csarnok közepére került, aminek mennyezete beleveszett a sötétségbe.

Lassan feltápászkodott a fényesre sikált kőpadlóról és bizonytalan léptekkel megindult előre. Hajtotta őt a kíváncsiság. Lábait furcsán nehéznek érezte, léptei viszont ennek ellenére semmi zajt sem csaptak a kihalt csarnokban.

Fogalma sem volt róla, hogy mennyi ideje sétálhatott így, mivel teljesen elvesztette az időérzékét. Csak sétált és sétált előre egészen addig, amíg a félhomályban egy magas, robosztus tárgyat vélt felfedezni.

Közelebb araszolva homlokráncolva konstatálta, hogy léptei már korántsem voltak olyan hangtalanok, mint amilyenek a céltalannak tűnő bolyongása elején.

Lépései visszhangozva verődtek vissza, olyan érzetet keltve a lányban, hogy korántsem ő az egyetlen, aki a végtelen nagyságúnak tűnő csarnokban bukdácsolva keresi a kiutat.

Néhány újabb méter megtétele után már nem kellett számára sok idő, hogy a sötétben felsejlő négyszögletes tárgyról megállapítsa, hogy az nem lehet más, mint egy túlcsicsázott ezüstkilincses ajtó.

Amikor kartávolságra került tőle, Lyra felemelte a kezét és a kilincs felé nyúlva megérintette a hideg fémet.

Az érintése nyomán az ajtó felszínére szemmagasságba vésett rúnák – amiket korábban a félhomály miatt nem vett észre – felizzottak.

Nem volt szükség rá hogy, lenyomja a kilincset, ugyanis mire az utolsó szimbólum is felragyagott - sárgás-vöröses fénybe borítva ezzel Lyra sápatag arcát - az ajtó kivágódott, átrántva ezzel őt a túloldalra.

A lendülettől elvesztette az egyensúlyát és térdre zuhanva ért földet a nyikorgó fapadlón. A jól ismert döngő léptek hallatán felkapta a fejét és kisöpörte a szeméből az arcába lógó tincseket.

Miközben szitkozódva talpra állt lassan végignézett a jól ismert termen. A sötét varázslatok kivédése terem színültig volt diákokkal, akik olyan feszülten figyelték a tanári asztalnak támaszkodó Mordont, hogy még levegőt is elfelejtettek venni.

Az idős ex-auror a kezében tartott mágikusan felnagyított pókra szegezte pálcáját és ezt mormolta:

- Curcio!

A pók iszonyatos vonaglása talán még sokkolóbban hatott rá, mint amikor először látta. Ha nem tudta volna, hogy egy emlékben van, attól félt volna, hogy a hozzá legközelebb ülő Seamus Finnigan meghallja eszelősen kalapáló szívét.

A válla fölött hátrapillantva meglátta, hogy egy arasznyira kinyitva még mindig ott díszelgett mögötte a csicsás ajtó, amin keresztül a terembe érkezett. Az ajtó túloldaláról átszivárgó sötétség erős kontrasztba állt a délelőtti napfényben fürdőző tanteremmel.

- Hagyja abba! – kiáltott fel Hermione Granger Lyra sötétkék szemei pedig csak úgy, mint az emlékben követték a lány tekintetét, hogy aztán Neville halálra vált kerek arcán állapodjanak meg.

Hermione kiáltása nyomán Mordon leeresztette a pálcáját rendes és folyamatosan forgó mágikus szemét is a riadt fiúra szegezve.

Miközben visszatette az eredeti méretére zsugorított megviselt pókot az idős varázsló belefogott a magyarázatba.

- Ez a kínok átka. Aki végre tudja hajtani a Cruciatust, annak nem kell se hüvelykszorító, se tüzes vas ahhoz, hogy megkínozzon valakit. Egy időben ez az átok is igen népszerű volt... Helyes... Tud még valaki illegális átkot?

Saját feszült arcára pillantva összeszorult a gyomra. Pontosan tudta, hogy mi következik most. Draco mellett helyét foglaló múltbeli énje a megszokottnál is sápadtabb arccal emelte fel a kezét.

- Tessék – nézett rá Mordon.

- Avada Kedavra.

Hangja alig volt több puszta suttogásnál, szavai mégis tisztán kivehetőek voltak, ugyanis a feszült várakozásba boruló teremben egy pisszenést sem lehetett hallani.

Hermione – aki csak néhány másodperccel késett le a válaszadásról – leeresztette remegő kezét.

- Hát igen – bólintott Mordon miközben belenyúlt az asztalán pihenő befőttesüvegbe, hogy kivegye a harmadik jobb sorsra érdemes pókot. – Ez a harmadik s egyben legszörnyűbb. Avada Kedavra... a halálos átok.

Mordon az asztal lapjára kihelyezett eszelősen menekülő pókra szegezte pálcáját és elkiáltotta magát:

- Avada Kedavra.

A vakító zöld villanás és a halálos varázslat elvégzésével járó zúgás – ami legjobban ahhoz hasonlított, mintha egy nehéz tárgy repült volna a levegőben - betöltötte a termet.

Lyra lehunyta a szemeit és hátrálni kezdett a mögötte lévő ajtó irányába. Nem akarta még egyszer látni a hátára fordult élettelen pókot és a társai sokkos ábrázatát.

Csak akkor nyugodott meg, amikor ajtót behúzva maga után újra a kihalt félhomályban úszó csarnokban találta magát.

Miután szemei lassan újra hozzászoktak a sötétséghez, meglepetten konstatálta, hogy a távollétében az elsővel szinte teljesen megegyező ajtók tucatjai tűntek fel a csarnokban.

Lyrán néhány másodpercnyi tétovázás után erőt vett a kíváncsiság és megindult egy szimpatikusnak tűnő ajtó felé, ami nagyjából húsz lépésnyire állt tőle.

Az ajtót díszítő rúnák - mintha csak megérezték volna közeledtét - anélkül izzottak fel, hogy megérintette volna a kilincset.

- Legyen jó emlék, csak legyen jó emlék... - motyogta, kérése pedig meghallgatásra lelt.

Az első alkalommal ellentétben most sikerült megőriznie az egyensúlyát és a talpára érkezni a vakítóan fehér, frissen hullott hóba.

Cedric és saját nyakig bebugyolált alakját megpillantva, amint szánkójukat maguk után húzva baktattak a szánkódomb irányába elmosolyodott.

A tavalyi karácsony, az egyik kedvencem... Persze közvetlenül a mostani után.

A közelében játszó mugli gyerekek láttán, akik vidáman integetve köszöntötték az oldalán sétáló Cedricet összevonta a szemöldökét.

A múltbeli énjének is hasonló gondoltok járhattak a fejében, ugyanis vastag kötött sálját lehúzva a szája elől a fiú felé fordult és fojtott hangon így szólt:

-Te jóban vagy az itteni mugli gyerekekkel?

- Miért ne lennék? – vont vállat – Kiskorunkban együtt homokoztam velük a közeli játszótéren. Jó fejek, nincs velük semmi baj. Részben emiatt is vettem fel a mugliismeretet – magyarázta tovább a lány döbbent arckifejezését látva. – Neked is ezt kellett volna tenned ahelyett, hogy arra a borzalmas jóslástanra pocsékolod az idődet.

- Lucius ki is tekerné érte a nyakam...

Cedric ökölbe szoruló jobbjára nézve elgondolkodott. Múltbeli énje olyannyira el volt foglalva a cipője orrának bámulásával, hogy ezt észre sem vette.

- Sohasem hagynám, hogy bárki is bántson téged Lyra.

Saját kipirult orcájára pillantva megforgatta a szemeit. A hideg mi? A nagy francokat...

Nem is értette, hogy hogyan nem esett le neki korábban, hogy fülig beleesett a fiúba.

Apró mosollyal az arcán eltávolodott a domb teteje felé menetölő duótól, hogy az ajtón keresztül visszatérjen a csarnokba.

A következő ajtó a Malfoy-kúria impozáns kertjébe vezetett. A kedvenc rózsalugasában kihelyezett padon ezúttal három takaróba burkolózott alak üldögélt az eget fürkészve.

- Az pedig ott a Lyra csillagkép – mutatott az ég felé Narcissa – Az pedig a szomszédságában nem más, mint a Draco.

A nő két oldalán üldögélő hat-hét éves forma gyerekek tátott szájjal hallgatták a nő magyarázatát.

- Egymás mellett vannak, nem számít mi történik, csak úgy, mint ti ketten.

- Még akkor is, ha a másik ilyen idegesítő? – fordult Narcissa felé fiatalabb énje, mire a nő túloldalán ülő tejfölszőke fiú kiöltötte rá a nyelvét.

- Akkor főleg – mosolyodott el Narcissa, miközben a kislány füle mögé tűrt egy kósza sötét hajtincset.

- El tudnád mesélni még egyszer azt a történetet arról a párról, akik az életben nem lehettek együtt, de annyira szerették a másikat, hogy egymás melletti csillagként születtek újjá, hogy aztán az égbolton tündökölve soha ne kelljen eltávolodniuk egymástól?

Mivel ez a történet csak homályosan élt az emlékezetében, Lyra óvatosan közelebb araszolt hozzájuk, hogy ne kelljen annyira hegyeznie a fülét.

Narcissa egy ideig nem válaszolt csak, gondterhelt arccal mered maga elé.

- Azt már vagy egy tucatszor hallottad Lyra.

- Tudom de szeretném még egyszer utoljára...

- Rendben van, – adta be a derekát sóhajtva Narcissa – de figyelmeztetlek, nem lesz egy vidám történet...

Narcissa búgó hangja még akkor is a fülében csengett, amikor a szemében gyűlő makacs könnyeket letörölve visszatért a csarnokba. Nénikéje tényleg nem hazudott. Valóban nem volt egy túlságosan boldog történet...

A következő ajtó – mint ami szinte alig várja, hogy Lyra belépjen rajta – közvetlenül a kertbe vezető mellett várakozott. Ez az utolsó gondolta magába és egy fáradt sóhajtás kíséretében belépett az ajtón.

Az ajtó túloldalán egy olyan nappalit talált, amelynek puccos berendezése sokban hasonlított a Malfoy-kúriabeli helyiségekhez.

Ahogy alaposabban szemügyre vette a szobát nem sikerült rájönnie, hogy milyen emlékébe csöppenhetett. Egy kicsit sem volt ismerős neki a hely.

Az előszobába vezető átjáróban álldogáló házimanóra pillantva először azt hitte, hogy Dobbyt látja, miután azonban jobban szemügyre vette őt rájött, hogy ez a manó jóval idősebb és nyúzottabb a felszabadulása előtt a Malfoy-kúriában szolgáló társánál.

- Regulus gyermeke – csendült fel egy női hang a háta mögött, mire Lyra összerezzent.

Még levegőt is elfelejtett venni, ahogy tengelye körül villámgyorsan megpördülve az egyik fal melletti karosszékben helyet foglaló nőre meredt, aki kezében egy vidáman gügyörésző kisgyermeket tartott.

A másfél-két év körüli kislány – aki feltételezései szerint nem lehetett más, mint ő maga - apró kezeivel játékosan húzogatta édesanyja hullámos mogyoróbarna fürtjeit.

- Le! - kiáltotta nevetve mire az asszony kénytelen-kellettlen letette a kislányt, aki bizonytalan léptekkel megindult az ajtóban álldogáló manó felé.

Lyra csak fél szemmel figyelte ahogy jóval fiatalabb énje kis híján elterül a szőnyegen, hogy aztán az átjáróban álló manó elé hopponálva az utolsó pillanatban elkapja őt.

Szemeit inkább a kislánya mellé sétáló édesanyjára függesztette, aki beesett arcával és karikás szemeivel sokkal fáradtabb és betegesebb hatást keltett, mint a nyaklánca belsejében található képen.

- Elég lesz Lyra... - motyogta miközben a manó denevérszerű füleit húzogató lánya mellé térdelt.

Csak úgy, mint a korábban látott emlékében Narcissa tette, jobbjával hátrasimította kislány arcába lógó fekete tincseket.

- Lyra Oriana Black - mondta halkan a manó felé fordulva - Regulus választotta ezeket a neveket még mielőtt...

- ...meghalt – fejezte be elcsukló hangú édesanyja helyett a mondatot.

Egy része titkon abban reménykedett, hogy Amélie Black meghallja elsuttogott szavait és rá emeli a sajátjaival megegyező sötétkék szemeinek sugarát.

Naiv vagy... korholta magát miközben a mellettük várakozó házimanóra pillantott.

A manó kézfejével letörölte az arcán lecsorgó könnycseppeket, majd az asszonyra nézett és a házimanókhoz illő vékony visító hangján megszólalt.

- Úrnőm mit kíván Siportól?

- Nincs túl sok időm és tudom, hogy máshoz hiába fordulnék...

Édesanyja elkeseredett hangja csak tovább növelte a torkában lévő gombócot.

- Sipor évtizedeken át hűségesen szolgálta a Black-házat...

- Tudom Sipor, tudom – szakította félbe egy helyeslő bólintással a manót Amélie - Ezért is kérlek meg rá, hogy vigyázz Lyrára. Regulus emlékéért kérlek, ha valami történne velem, helyezd őt biztonságba.

- Úgy lesz úrnőm - sipította eltökélten a manó.

- Köszönöm Sipor - egy hálás mosoly jelent meg a nő arcán.

Amikor Amélie Black kezébe vette a nyakában viselt apró szívalakú medált Lyra szinte gépiesen utánozni kezdte a mozdulatait. A medál belsejében lévő fényképről most is a szülei képe néztek vissza rá mosolyogva.

Lyra földbegyökerezett lábbal nézett az édesanyja után, aki - miután kislánya nyakába helyezte a becsukott medált és egy puszit nyomott a homlokára – lobogó köpennyel vágott át a homályba burkolózó előszobán.

Az ablakhoz rohanó kiskori énjét figyelve nagy nehezen mozgásra bírta a lábait. Sírdogáló önmaga mellé sétálva a zúzmarával csipkézett üveglaphoz érintette a kezét és úgy bámulta édesanyja egyre távolodó alakját.

A nő néhány lépés után hátrafordult, amikor pedig tekintetük találkozott egy szomorú mosoly jelent meg arcán.

A következő pillanatban vakító zöld fénycsóva világította be az utcát, telibe találva a nő hátát. Lyra tehetetlenül kiabálva figyelte ahogy édesanyja karcsú alakja élettelenül terül el az utcát borító hideg macskaköveken.

Ki akart rohanni, hogy segítsen rajta, vagy hogy talán pálcájával apró darabokra szaggassa az édesanyja életét kioltó alakot, az ajtó azonban – amin keresztül a helyiségbe érkezett – hangos robaj kíséretében kitárult, hogy aztán láthatatlan kezek a félhomályba burkolózó csarnok felé rángassák őt.

-Vissza akarok menni!! – dörömbölt az ajtón, ám a rúnák fénye már kialudt, így aztán teljesen hiába rángatta a kilincset. – ENGEDJETEK!

- Mindjárt fent vagyunk a felszínen Lyra... - csendült fel Cedric távoli hangja százszorosan visszhangozva a teremben.

Cedric szavai elegendőek voltak hozzá, hogy mély lélegzetet véve lehunyja a szemét és megpróbálja lenyugtatni eszelősen kalapáló szívét.

- Tarts ki...

Lyra szemei felpattantak ahogy megérezte a lábához tapadó hideg anyagot.

Ne csak ezt ne...

Az egyre feljebb kúszó vízszint lassan a combja közepéig ért, Lyra pedig azt az egyetlen dolgot tette amire ebben a helyzetben súlyos víziszonyának köszönhetően képes volt:

Pánikolt.

Amikor a víz jeges érintése végigfutott a gerincén megborzongott.

- Minden rendben lesz...

Sötét fürtjei hollófekete palástként terültek szét körülötte. Hiába kapálózott minden erejével képtelenségnek tűnt a felszínen maradni.

Egy utolsó mély lélegzetet véve a víz alá bukott, hogy Cedric édes duruzsolásával a fülében örökre elnyelje őt a végtelennek tűnő sötétség.

Amikor Cedric karjaiban a tó rezzenéstelen víztükrét áttörve a felszínre ért kipattantak szemei, tüdeje pedig megtelt az életet adó oxigénnel.

A lelátón ülő szurkolótábor éljenzésével a fülében a fiú aggódó szürke szemeibe fúrta a tekintetét.

Elgondolkodott rajta, hogy mondja-e el neki azt a sok mindent, amit a rászórt delejes álom alatt látott, de aztán gyorsan elvetette az ötletet. Nem volt szíve elrontani a fiú nyilvánvaló jókedvét. Ez most az ünneplés ideje volt, a lelkizés pedig még váratott magára.

Vacogó fogai hallatán Cedric szorosa maga mellett tartva őt a part felé evickélt.

- Mindjárt kiérünk és ígérem olyan messze viszlek a víztől amennyire csak lehet...

- Előbb nézzük meg a pontjaidat... - sóhajtotta fel Lyra miközben, Cedic jobbját a derekán érezve karjait lágyan a fiú mellkasa köré vonta.

—————————————————
✨Bocsi, hogy ilyen sokat szöszmötöltem
a folyatás megírásával,
remélem azért tetszik nektek az új rész! 🥺✨