Isabella szemszöge:

Már olyan közel jártunk a kikötőhöz, hogy éreztem az illatát. Az óceán sós vizének illatát felváltotta a gyárak kéményének füstje. Alig vártam, hogy leszállhassak a hajóról.

Tegnap este furcsa volt Harryvel aludni. Azt hiszem jó jel volt, hogy megengedte, hogy vele aludjak, de mégis amint ledőltem, furcsa érzés fogott el. Mellettem feküdt, de mégis olyan távolinak éreztem magamtól, mintha egy idegen lettem volna számára. Általában azonnal körém fonta a karjait, most viszont amint hozzám ért, inkább elhúzódott.

Egész éjjel dideregtem, de nem azért, mert hideg volt.

Felsóhajtottam, próbáltam megfeledkezni a tegnap esti szomorúságomról, de nem működött valami jól. Már látni lehetett a kikötőt, és a parányi embereket, akik a napi munkájukat végzik a hajók körül.

Harry mellém állt, amivel annyira megijesztett, hogy majdnem elejtettem a testem körül szorongatott takarót. "H-Harry?" néztem fel rá, de ő ignorált és komor arccal a közeledő kikötőt nézte.

"Nem maradunk sokáig. Tovább kell haladnunk." mondta.

"Miért sietünk?" kérdeztem vissza, szemeit forgatva elfordult tőlem. 

"Mert imádok a palotában lenni, ahol megölték a testvéremet. Logikus, nem?" mondta szarkasztikusan.

"Harry, valamit tudnod kell a történtekről." mondtam visszaemlékezve a beszélgetésemre Harry apjával.

"Mit?" csattant fel, láthatólag idegesítettem, de hetek óta most beszélt velem a legtöbbet, ki kellett használnom a lehetőséget.

"Nem az édesapád ölte meg Edwardot. Semmilyen köze nem volt hozzá a csapatainak sem." suttogtam. Harry lefagyott, s megdöbbenten fordult felém.

"Mi?" kérdezte, szemeiben már ott csillogott a düh.

"Az... apád mondta el nekem, mert megvádoltam a fia megölésével. Mielőtt megérkeztél sok mindent elmondott. Elmesélte, hogy szerveztek ellene egy társaságot, akik valószínűleg tudomást szereztek a történtekről és csapdába csalták." motyogtam.

Egy ideig csendben maradt, én pedig nagyot nyeltem, rettegtem a reakciójától.

"Miért nem mondtad el hamarabb?" kérdezte dühösen.

Szemeim elkerekedtek. "Sok mindenen mentünk keresztül, nem hittem, hogy ez lenne a megfelelő idő, hogy..."

"Megfelelő idő?" szakított félbe. "Amint beléptem a barlangba, el kellett volna mondanod!" kezdett kiabálni.

"Meg voltam kötözve és a szám tele volt undorító és koszos ruhaanyaggal! Ha akartam se tudtam volna bármit mondani!" védekeztem, Harry puffogva elfordult tőlem. Nem is tudom mit vártam, hogy majd örülni fog az új híreknek?

"Készüljetek a kikötésre!" kiáltott Harry. A legénység tovább munkálkodott a hajón, mire visszanéztem Harryre, ő már engem figyelt.

"Kik ők?" kérdezte, megrántottam a vállam.

"Nem tudom. Nem mondott nevet." mondtam félénken.

"Nyilván. Az nyilván nagy segítség lett volna, de te erre is képtelen voltál." morogta.

"Sajnálom, hogy nem szereztem meg minden egyes információt. De legalább mostmár tudod az igazságot." 

"Sokat segítettél vele." forgatta meg szemeit, úgy éreztem a szívem a gyomromba süllyedt.

"Van még valami, amit el kell mondanom." megrázta a fejét.

"Eleget hallottam." 

"Harry, ez fontos!" szavaim ellenére elindult.

"Kössétek ki a hajót." parancsolta. Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe, de egy mély levegőt vettem, most nem volt idő sírásra.

Még mindig olyan sok dologról kellett volna vele beszélnem. De ha nem hallgat meg, mégis mit tehetnék? 

A legénység végre kikötőtte a hajót és leeresztette a hidat. Mindenki összeszedte a holmiját, amit magával akart vinni a szárazföldre. Kicsit magányosnak éreztem magam, mikor nem volt mit vinnem magamon kívül.

A legénység óvatosan cipelte Liam és Zayn testét, miközben haladtunk. Phillipa királynő bizonyára megkapta a levelemet, mert a kikötőhöz közel várakozott. Egy köpeny fedte a testét, hogy ne ismerjék fel az emberek. Harrynek nem beszéltem a levélről, ezért kissé meglepődött, mikor meglátta a királynőt.

Mikor észrevett minket, elindult felénk és egy nagy mosollyal üdvözölt bennünket. "Hát visszatértetek! Milyen... hogy mentek a dolgok?" kérdezte, kérdését azonnal megbánta mikor észrevette a minket körbelengő gyászos hangulatot.

"Később elmesélem." feleltem, szegény Phillipa össze volt zavarodva és kínosan érezte magát. Fejét rázva ismét egy mosolyt varázsolt arcára. "Gyertek, a hintók már várnak ránk." mondta, s végre észrevette milyen kevesen is vagyunk.

"Jaj, én..." suttogta, kezemet biztatóan a vállára tettem. "Köszönjük." 

"Én nem megyek." morogta Harry.

"Harry, jönnöd kell!" biztattam, de csak egy bosszús pillantást eredményeztem magamnak.

"Ne mondd meg mit és mit ne tegyek!" lehajtottam a fejem, nagyon kellemetlenül éreztem magam.

"Ha nem hallgatsz a feleségedre, akkor majd a királynődre fogsz, mert még mindig ehhez az országhoz tartozol, Harold. Velünk jössz a palotába és ez volt a végszó. Nincs kifogás." szavaival mindenkit meglepett. 

"Talán többször kellene jönnünk." suttogta Shayla kuncogva. 

Mind követtük Phillipát, aki a kocsikhoz vezetett minket, az emberek az utcán furcsán néztek ránk a királynő társaságában.

El tudom képzelni miért: koszos kalózok szakadt ruhában, két halott testet cipelve, mindannyian megviselten és vékonyan. A gyönyörű királynőhöz képest én is hasonló arcot vágnék. Ha az emberek tudnák ki vagyok, még jobban néznének. A néhai kormányzó lánya, aki koszos kalózok közé állt a jómódú családjából. 

"Miért bújsz el?" kérdezte Shayla, de én megráztam a fejem és továbbra is szomorúan figyeltem az utat. 

Sajnos én Phillipával és Harryvel kerültem egy kocsiba, rendkívül kényelmetlenül éreztem magam a férjem mellett, de a királynő még mindig azt hitte, hogy a köztünk lévő kötelék szoros. Viszont ez már nem volt többé így. Phillipa rám mosolygott, amit nehezen de viszonoztam, közben imádkoztam, hogy az út ne tartson túl sokáig.

***

Egy órával később a lovak megálltak, és megérkeztünk a palotába. Megkönnyebbülten szálltam ki a hintóból, s mély levegőt vettem.

"Várjatok, amíg beérünk. Néhány ember már nagyon izgatott, hogy lásson benneteket." mondta Phillipa boldogan, én pedig bólintottam. Elképzelni sem tudtam, hogy ki tudna most örülni nekünk, de a királynő biztosan nem hazudna.

Amint beléptünk Harry megtorpant, szemeit le sem vette a lépcsősor tetejéről. Követtem tekintetét, a szívem összeszorult.

Egy hatalmas portré lógott ott Edwardról, olyan szépen ki volt dolgozva, mintha igazi lenne. 

"Sok mindent meg kell beszélnünk, nemzeti és személyes problémákat is. De most hagylak titeket pihenni. Előkészíttettem nektek szobákat, úgyhogy csak válogassatok." mondta a királynő boldogan.

"Bella?"

Az édesanyám hangja már azelőtt könnyeket csalt a szemembe, mielőtt ránézhettem volna. "Hála istennek, hogy életben vagy!" rohant egyenesen felém. Amint odaért szorosan öleltem magamhoz. 

"Túlélted." suttogta, mire szipogva bólogattam. Ez a mosoly végre nem volt erőltetett. Valóban örültem, hogy viszont láthatom az anyámat.

Mosolyogva fordultam a többiek felé, de ekkor Harry már mellettem állt. Elborzadva felsikoltottam, mikor kardját egyenesen az édesanyám hasába szúrta. 

Anyám megdöbbenten nézett Harryre, mielőtt összerogyott. Mindenki kiabálni kezdett, de Harry senkire sem figyelt. Térdre borultam, erősen szorongattam anyám kezét, miközben néztem, ahogy küszködik a levegővétellel.

"Anya?" zokogtam, közben Phillipa azonnal hivatta az orvost. Dühösen néztem fel Harryre, aki közömbösen nézett vissza rám.

"Szülő szülőért, Isabella. Tönkretetted a családom, úgyhogy most én is tönkreteszem a tiéd." szavaitól úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna.

Harry még egyszer felnézett Edward képére, majd elindult. "Elfoglalom a szobámat." 

"Kérlek ne halj meg." könyörögtem anyámnak, Shayla mindeközben próbálta szorítani a sérülést. "Anya, kérlek tarts ki. A doktor mindjárt idér, kérlek tarts ki. Rendbe fog hozni." a pánik eluralkodott rajtam, mikor lehunyta a szemeit.

"ANYA!"