Harry szemszöge:

Ledöbbenve álltam, nem akartam elhinni amit látok, vagy inkább akit látok.

"Ez... ez lehetetlen." suttogtam, az előttem álló férfi elmosolyodott, Bellát közel tartotta magához. Bella megállás nélkül a fejét rázta, amin a szemeimet forgattam, nem teljesen értettem mi történik itt, de nem engedem, hogy bárki bántsa Bellát. Még ő sem...

"Nem is vagy boldog, hogy él az apád? Csak a döbbentségedet kapom?" kérdezte nevetve, a testem remegni kezdett. Bella könnyes szemekkel nézett rám, de én képtelen voltam nem a férfit nézni, akinek elvileg halottnak kellene lennie. 

"Hogyan?" suttogtam.

"Nagyon meglepődtél, ugye? Engem nem leptél meg igazán. Még egy álnevet is kitaláltam, hogy lerázhassalak. De most, hogy láthatom az arcod, miután mindezt megtudtad, meg kell mondanom, a látvány megfizethetetlen. Teljesen megérte." mondta gonoszan vihogva. 

Összeszorítottam állkapcsomat, közben próbáltam eltüntetni könnyeimet. "Halottnak kellene lenned. Megtaláltam a hajódat!! Láttalak! Láttalak téged és az anyámat. Mindketten halottak voltatok!" kiabáltam, de ő csak tovább nevetett.

"Nem, csak azt hitted, hogy látsz engem. Tudtam, hogy rövid időn belül valaki meg fog jelenni, természetesen pont neked kellett feltűnni, az egyetlen fiamnak, aki elég nagy kalandor volt ahhoz, hogy megkeressen minket. Tudtam, hogy jönni fogsz, úgyhogy megjátszottam magam. Nem engedhettem, hogy megtudd, hogy életben vagyok. Az nem volt része a tervnek." vigyorgott önelégülten.

"Miért? Miért tennél ilyet?" kérdeztem elkerekedett szemekkel. Nem értem. Még mindig nem értem hogyan lehet életben.

"Várható volt, hogy ez fog történni. Már annyira untam az ország irányítását, de nem adhattam tovább neked és a testvérednek, még túl fiatalok voltatok hozzá. Szóval egyszerű megoldást kerestem; eljátszom a halálom, hogy rátok erőltessem a trónt. Briliáns terv volt, habár mikor elhagytuk az országot az anyád még nem tudott róla." minden szava után egyre dühösebb lettem.

"Hogy tehetted?!" 

"Én okoztam az ütközést. Biztosra mentem, hogy rajtunk kívül senki sem maradt életben és utána mindenkitől távol békében élhetünk." kezeimet ökölbe szorítottam.

"Hogy tehetted ezt?? Hogyan hagyhattál el minket ennyire könnyedén? Mindkettőnket! Szükségünk lett volna rád! Hogy tehetted ezt?" kiabáltam tovább, míg ő mosolyogva Bellát figyelte.

"Könnyű volt, tényleg. Nem volt nagy ügy." mondta, én közben kezemmel már a kardomat szorítottam.

"Te rohadék. Egész végig életben voltál és egyszerűen csak elrejtőztél? Milyen apa az, aki ezt teszi?" 

"Tudtam, hogy meg fogsz találni. És hogyan csalhattalak volna magamhoz ennél könnyebben, minthogy megszereztem ezt a szépséget? Egész jól elszórakoztatta az embereimet." 

"Menj a közeléből!" szűrtem ki fogaim közt. Sosem voltam még ennyire dühös egész életemben. Hogy tehette ezt velem? Velünk?

Hirtelen újra röhögni kezdett. "Feldühítettelek, Harry?" kérdezte. 

"Engedd el." mondtam, alig bírtam visszafogni magamat.

"Már most annyira dühös vagy, pedig még meg sem kérdezted, hogy hol van az anyád." lefagytam, még a kardomat is lentebb engedtem.

"Hol van az anyám?" kérdeztem halkan.

"Látod, ő vissza akart menni, de ezt nem engedhettem meg. Annyira küzdött, hogy visszamehessen a fiaihoz... de azzal mindent elrontott volna. Szóval megöltem. Ő tényleg halott volt, mikor megtaláltál minket." 

"Megölted az anyámat... a saját feleségedet?"

"Meglepettnek tűnsz. Mi a baj Harry? Gondoltad volna, hogy ilyen apád van? Fáj az igazság, nem igaz? Remek! Már vártam ezt a napot. Vártam, hogy téged is megölhesselek. És miután megöltelek, megölöm az összes kis barátodat is. Kezdve a feleségeddel." mondta, én pedig újra erősebben szorítottam a kardom.

"Ha a pokolra jutok sem engedem, hogy bármelyiküket megölhesd! Te vagy az, aki meg fog halni!" morogtam, csapásomat kivédte, mielőtt Bellát félrelökte volna. Láttam, ahogy gurult a földön, mielőtt sikerült megállnia és felnéznie rám, félelemmel telt szemekkel. Nem halhatok meg. Nem halhatok meg, szüksége van rám, nem hagyhatom el. 

Újra lesújtottam az apámra, majdnem sikerült kiütnöm a kezéből a kardját. Újra vigyor szökött az arcára, miután minden ütésemet sikeresen kivédte.

"Tényleg csak ennyit tudsz? Téged és ezt a lányt is megölni túl könnyű lesz. Isabellának hívják, ugye?" kardom újra az övé ellen csattant, az arcunk csak pár centiméterre volt egymástól. Míg az enyémet a düh színezte, az övén csak a szórakozottság látszott.

"Itt van az a tűz, amit látni akartam! Tedd ezt nekem szórakoztatóvá, Harry! Ne engedd, hogy könnyedén megölhesselek." mondta, mielőtt az oldalamba rúgott, ami miatt hátrálnom kellett. Mielőtt felegyenesedhettem volna, újra belém rúgott. A földre estem, szabad kezemmel a mellkasomat fogtam. Nevetve szúrt lefelé a kardjával, de sikeresen hárítottam az utolsó pillanatban.

"Ez az, harcolj tovább. Arra tanítottalak, hogy erős légy, nem igaz?" kérdezte, majd újra belém rúgott. Néhány bordám már biztosan eltörött, efelől kétségeim sem voltak.

Arra tanított, hogy erős legyek? Összeszorított fogakkal felálltam, figyelmen kívül hagyva az éles fájdalmat. Újra támadni kezdett, de minden próbálkozását sikeresen kivédtem. 

"Meddig tudod ezt fent tartani, fiam?" 

"Amíg meg nem öllek." 

"Oh? Tényleg meg tudsz ölni? Elég erős vagy hozzá?" öklömet váratlanul felemeltem és állkapcson ütöttem, amitől végre ő kezdett hátrálni.

Nevetve letörölte a vért a szájáról. "Csak ennyit tudsz? Azt hittem többre tanítottalak." viccelődött. "Lásd be, Harry. Sosem győzhetsz le engem. Elkerülhetetlen." mondta, tekintetétől kissé félni kezdtem. "Húsz év előnyöm van veled szemben, fiam. Őszintén azt hiszed legyőzhetsz engem? Az embert, aki megtanította hogyan kell fognod a kardodat?" a szám kiszáradt. 

Le tudom győzni? Igaza van. Ő volt az első, aki tanított engem harcolni... valóban le tudom győzni? 

"Remek, Harry. Erős férfinak kell lenned." mondta, közben mosolyogva tartott felém egy kisebb kardot, amit összezavarodva megfogtam. 

"Apa, nagyon nehéz. Így nem tudok harcolni." hisztiztem.

"Ezért gyakorolunk. Hamarosan te leszel a legerősebb férfi a világon. Mindenre képes leszel, ha tényleg küzdesz érte. És minden ott kezdődik, hogy most nem adod fel." mondta. "Szeretnél erős lenni, Harry?" kérdezte, mire azonnal bólintottam.

"Igen!"

"Akkor engedd, hogy tanítsalak." mosolygott.

Pislogva eszméltem fel az emlékeim közül és néztem vissza apámra. "Könnyen el lehet terelni a figyelmed." Mire készül?

"Miért?" kérdeztem, vigyora eltűnt.

"Mit miért?" kérdezett vissza.

"Miért csinálod ezt? Ha csak beleuntál az országvezetésbe, miért hívtál ki? Miért akartad, hogy megtudjam, hogy mégis életben vagy? Nem értem. Miért próbálsz megölni engem?" ordítottam tovább.

"Mindig nyilvánvaló kérdéseket tettél fel. Ennek egyértelműnek kéne lennie számodra, fiam. Azért hívtalak ki, mert túl öntelt lettél a vizeken. Hagytad Spanyolországnak és Franciaországnak, hogy kis híján elkapjanak és emiatt még a legénységed nagy része is odaveszett? Még emellett a feleséged is megsérült. Láttam a sérülését, még mindig nem gyógyult meg tökéletesen." egy pillanatra Bellára néztem, aki még mindig engem figyelt.

"Meg kell tanulnod a leckét. És ki más taníthatná meg, mint a saját apád?" 

"Ez még mindig nem magyarázat." mondtam.

"Nem, azt hiszem nem. Akkor egyszerűbben fogalmazok. Meg foglak ölni, a teljes legénységed hajóstól törmelékekre robbantom, megölöm ezt a lányt, aztán visszaveszem Angliát a nyomorult testvéredtől." szemeim elkerekedtek.

"Edward halott!! Már megölted őt!" meglepettnek tűnt.

"Oh? Tényleg ezt tettem volna?" 

"Meg se próbáld letagadni! Az egyik embered megölte őt!" morogtam.

"Sok dolgot beismernék, Harry. De ezt nem én tettem." 

"Megadta a hajód nevét! A te neved. Neked kellett megtenned." 

"Szóval tudta." motyogta. "Mindigis egy ravasz rohadék volt. Nem hittem volna, hogy idáig elmegy." 

"Ne próbáld meg másra fogni! Tudom, hogy te tetted!" 

Dühömből következően újra támadni készültem, amit továbbra is sikeresen hárított. "Megint mérges vagy. Remek. Ez egyre jobb lesz." próbáltam megütni, de elkapta az öklömet.

"Ennél keményebben kell próbálkoznod." rúgott le magáról, amitől ismét a földre estem.

A földön újra és újra megrúgott, hiába próbáltam védekezni. "Mi a baj Harry? Mi történt a korábbi őrjöngéseddel?" rúgott ismét a gyomromba, amitől tovább gurultam a földön.

"Lásd be, fiam. Nem győzhetsz." 

"Még akkor is..." ütöttem a földre, s lassan újra felálltam. A testem remegett a fájdalomtól, szabad kezemmel az oldalamat fogtam és úgy néztem vissza rá a homályos tekintetemen keresztül. Arcán először a ledöbbentség látszott, majd mintha szomorúság csillant volna meg szemeiben.

"Még akkor is le kell győznöm téged!" mondtam elhatározottan. 

"Hogyan? Minden támadásodat kivédem." kuncogott.

"Nem fogom feladni. A kezemben van a legénységem, Bella és még egész Anglia élete is. Nem adhatom fel éppen... most."

"Mit fogsz tenni ilyen sérülésekkel? Alig állsz a lábadon." nagy nehézségek árán újra felemeltem a kardomat. 

"Addig harcolok, amíg nem tudok mozogni. Azt akartad, hogy harcos legyen belőlem, nem igaz? Nem kellene ennyire meglepettnek lenned." 

"Azt hiszem nem. Akkor szórakoztass még egy kicsit, Harry." nevetett.

Újra próbáltam megtámadni, de amint odaértem, szabad kezével kiütötte a kezemből a kardom. Saját kardját pedig azzal a lendülettel belém szúrta.

A földre estem, éreztem ahogy a vér elkezdett kiszivárogni a sérülésemből. Hallottam Bella elfojtott sikolyát a szájában lévő rongyok miatt, folyamatosan küzdött az őt lefogó kötelek ellen. 

"Ne aggódj... Bella... nem fogok meghalni." suttogtam, próbáltam felállni, de újra oldalba rúgtak. 

"Nem győzhetsz le, Harry. Lásd be! Add fel és készülj fel a halálra!"

"Sosem fogom feladni. Ezt te tanítottad nekem. Feladni azelőtt az ember előtt aki felnevelt... mennyire szánalmas lenne?" kérdeztem és felnéztem rá, szemében újra megcsillant a szomorúság. Tudtam. Lassan odanyúltam a kardomért és a kezembe véve sikerült megsebesítenem őt.

Lassan kihúzta a kardomat az oldalából, arca eltorzult a fájdalomtól. Saját fájdalmamat elfojtva újra talpra álltam, és mindkét oldalról megállás nélkül ütni kezdtem az arcát, amíg a földre nem esett. 

"Mire vársz? Védtelen vagyok." kérdezte. 

"Miért?" kérdeztem, közben újra a kezembe vettem a kardom, de nem használtam.

Arca újra eltorzult a szomorúságtól, mikor könnyezni kezdtem. "Azt hitted nem veszem észre, hogy mit csinálsz?" kérdésemre felsóhajtott, de nem felelt. "Te nem próbálsz megölni se engem... sem senki mást." suttogtam. "Miért akarod, hogy megöljelek?"