Sziasztok! Meghoztam nektek a következő részt, ami remélem legalább annyira fog nektek tetszeni, mint a többi. Valamilyen formában kérlek titeket hagyjatok nyomot magatok után, jó olvasást nektek!

"Egy optimista is elvesztheti minden reményét." - Bella

Isabella szemszöge:

Edward király arckifejezése megfizethetetlen volt, de nem tudtam rávenni magam, hogy nevessek. A karomban lévő fájdalom csak erősödött, attól tartottam bármelyik pillanatban elájulhatok a sok vérveszteségtől és fáradtságtól.

"Hosszú történet, Ed. El tudnád vinni őket az orvoshoz? Mindkettejüknek nagy szüksége van rá." mondta Harry a testvérének, aki bólintott egyet, de a kíváncsiság még mindig szemeiben rejtőzött, mégis hálás voltam neki, hogy tudott várni.

Edward szólt néhány őrnek, hogy vigyenek el engem és anyát az orvoshoz, s minden szó nélkül el is indultunk egy hosszú folyosón. Néha anyámra pillantottam, aki erősen küzdött, hogy bírja tovább.

Bűnösnek éreztem magam, mikor láttam mennyire letört és sebezhető volt. Az én hibám volt, hogy túszul ejtették és csalinak használták. Nagyon örülök, hogy megmentettem őt, mielőtt megölték volna. Nem tudtam volna túltenni magam azon, ha másképp lett volna.

"Itt vagyunk." mondta az egyik mély hangon és én bólintottam, majd beléptem az ajtón, amit nyitva tartottak nekünk. Bent egy harmincas éveiben járó férfi várt ránk, aki mikor meglátott minket azonnal elmosolyodott.

"Ah, mit tehetek értetek?" kérdezte, mielőtt az őrök mögénk léptek. "Edward király kér téged arra, hogy lásd el ezt a két hölgyet, mielőtt visszamennének hozzá. Az ő szavaival élve súlyosan megsérültek." mondta az őr a doktor pedig bólintott, s megvárta amíg az őrök kimennek.

"Szóval, mit műveltek magukkal a hölgyek?" kérdezte. Segítettem anyának leülni az egyik székre, mielőtt felnéztem rá. "Az anyám foglyul ejtették, hogy engem is odacsalogassanak, és én elmentem, hogy megmentsem." mondtam, az orvos összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

"A karod." mondta felém tartva a kezét, én pedig nagyot sóhajtva odasétáltam hozzá, hogy szemügyre vehesse. Leszedett minden kötést a karomról, valamit motyogott orra alatt, mikor meglátta a felületet.

"Ez nem lesz szép." mondta mire én is lenéztem a karomra. Már csak reménykedni tudtam, hogy rendbe tudja hozni. 

"Ülj le és meg se mozdulj, amíg vissza nem jövök. Elmegyek a segítőmért, hogy elláthassa az anyukádat, amíg én foglalkozok a karoddal." parancsolt rám komoly hangnemben, én pedig leültem egy székre. Elhagyta a szobát én pedig anyám felé fordultam, aki apró mosollyal nézett rám.

"Még ennyi idő után sem változtál semmit, Isabella." suttogta.

"Azt hittem változtam." mondtam, de fejét rázta.

"Még mindig az a makacs lány vagy, aki mindent megtenne a szeretteiért. Ezen sosem változtattál." mondta, mitől felnevettem.

"Örülök, hogy biztonságban vagy." szavaimon felkuncogott. "Egy Martin vagyok. Mi nem adjuk fel egykönnyen." viccelődött.

"Igaz." mondtam, de az orvos visszaért, ezzel félbeszakítva a beszélgetésünket.

Egy másik férfi is volt vele, aki ugyan fiatalabb volt, de bíztam benne hogy ugyan olyan ügyes. "Carlos, foglalkozz vele. Vizsgáld meg és hozd rendbe, ahogy csak tudod." mondta az orvos a fiúnak, aki miután bólintott nagy mosollyal fordult anyához.

"Az én nevem Gregory. Szeretném, ha velem jönne Miss...?" akadt meg.

"Isabella." mosolyodtunk el mindketten.

"Miss Isabella, jöjjön velem." mondta és én bólintottam, s lábra állva követtem őt a szoba túlsó felébe. A testemhez szorítottam a karomat, amíg meg nem érkeztünk a nagy pulthoz, amin különböző eszközök voltak. A legtöbbről fogalmam sem volt micsoda, de biztosra vettem hogy hasznosak.

"Az, hogy rendbe hozom a karod, nem lesz fájdalommentes. Ha szerencsések vagyunk, nem fogod elveszíteni a karod." mondta Gregory, majd elkezdte letörölni róla a vért és elővett egy tűt és cérnát.

"Sajnálom Miss Isabella, de össze kell varrnom, ami nagyon fájdalmas lesz. Gondolja, hogy megbirkózik vele?" kérdezte én pedig remegve, de bólintottam.

"Igen." elővett valamilyen tiszta folyadékot egy anyagdarabot beáztatott benne, majd a karomra helyezte.

A karom a folyadéktól égni kezdett, így inkább ajkaimba haraptam, hogy ne kiáltsak fel fájdalmamban, a jó kezemet erősen ökölbe szorítottam. "Ez fertőtlenítő. Éget, de eltávolít bármilyen baktériumot és fertőzést, amit összeszedhettél egy nyílt sebbel." motyogta Gregory, az égető érzés minden alkalommal visszatért, mikor hozzámért a fertőtlenítővel.

Mikor befejezte megkönnyebbülten sóhajtottam fel, a fájdalomtól gyorsabban vettem a levegőt és izzadtam. A testem feszült és remegett.

"Nagyon jól csinálod." mondta bátorítóan, de csak biccentettem, képtelen voltam kinyögni akármit a kiszáradt torkom miatt.

Mikor a kezébe vette a tűt és a cérnát mély levegőt vettem, lehunytam a szemeimet és mikor éreztem, ahogy a bőröm összehúzódik, kétségbeesetten felsikítottam és az eddig összeszorított öklömmel a pultra markoltam. Gregory többször is bocsánatot kért, de ez nem tette az egészet kevésbé fájdalmassá.

Percek alatt borzalmasan leizzadtam, a testem remegett, s úgy éreztem minden csontom és izmom ég. A karom volt a forrás, és úgy éreztem minden pillanatban leszúrnak ahelyett, hogy épp összevarrnának. 

Gregory tovább folytatta, pedig már a fájdalomküszöböm élén táncoltunk. A látásom egyre homályosabb lett. Hamarosan a szoba forogni kezdett velem és mielőtt még elájultam volna, éreztem ahogy beverem a fejem a pultba.

***

A szemeim hirtelen kinyitódtak, azonnal gondolkodni kezdtem hogy hol vagyok és hogy mi történt. Miközben eszembe jutottak az események próbáltam felülni, de annyira fájt mindenem, hogy megmozdulni is alig tudtam.

Felnyögve hajtottam vissza a fejemet egy párnára, aztán lenéztem a karomra. Most már össze volt varrva és szorosan be volt kötve. Felnéztem a plafonra, kíváncsi voltam meddig lehettem kiütve. Nem tudtam mennyi lehet az idő, mivel a szobában nem volt ablak, mindössze egy ágy és egy asztal. Az ajtó nyikorgással jelezte, hogy valaki épp be akar jönni, s odakapva a fejemet láthattam vendégemet.

Mosolyogva figyeltem Harryt, aki megkönnyebbülten nézett vissza rám. "Végre felébredtél." ült le az ágyam szélére.

"Mennyi ideig aludtam?" kérdeztem.

"Egy napig." szemeim elkerekedtek.

"Mi?" megerősítésképpen bólintott.

"Az orvos azt mondta számított rá, hogy elájulsz. Tovább bírtad, mint gondolta volna." kuncogott Harry.

"Nos, nem vagyok egy normális lány." mondtam.

"Tudom." mondta én pedig megpróbáltam felülni, amiben Harry azonnal segített, kezével támasztotta a hátamat. "Nem kéne mozognod." mérgelődött.

"Miért ne? Szeretnék látni mindenkit. Szeretném látni az anyukám." Harry elmosolyodott.

"Jól van. A kezelés nagyon jót tett neki. Sokkal energikusabb, mint tegnap volt. Csak miattad volt nyugtalan mindenki." mondta, mire én lepillantottam a karomra.

"Harry... el fogom veszíteni a karomat?" kérdeztem suttogva. Egy pillanatig csendben maradt, mielőtt válaszolt.

"Az orvos azt mondta nem kell addig elmennünk. Kivéve ha felszakítod a varrataidat. De nem fogod elveszíteni." megkönnyebbülten felsóhajtottam, jó volt hallani ezeket a híreket.

"Remek." mondtam, Harry gyengéden magához ölelt. "Csak maradj itt és pihenj. Nem szeretnék semmiben sem kockáztatni veled." motyogta és segített vissza ledőlni. "Valaki hamarosan hozni fog neked enni, de pihenned kell. És ne mozgasd a karod." elmosolyodtam védelmezésén.

"Igenis, kapitány." mondtam, mire felnevetett és homlokon csókolt, majd magamra hagyott.

Felsóhajtva néztem le ismét a karomra. Nem fogom elveszíteni. Nem engedem. Csak pihennem kell és könnyen venni a dolgokat, és nem fog semmi rossz történni.

Lehunytam a szemeimet és az elmúlt két hét történésein gondolkoztam. Sosem lesz könnyű így élni. De ez volt az az élet, amibe beleszerettem, még ha nehézségekkel is jár. De a szívem mélyén tudtam, hogy ez nem mindig lesz így.

Mindig minden kedvezni fog nekünk.

Ha tetszett a rész, hagyjatok nyomot magatok után! x