Sziasztok! Rettenetesen sajnálom, hogy ilyen sokáig nem volt rész, de költöztünk a családommal és azt se tudtam hol vagyok, valamint egy ideig beteg is voltam, de most már sikeresen visszatértem. Sajnos az iskola miatt továbbra sem tudok sűrűn részeket hozni, de minden tőlem telhetőt meg fogok tenni. Remélem ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket, jó olvasást! 

"Egy gyerek is lehet áldozat." - Harry

Isabella szemszöge:

A karomban lévő égető fájdalom ellenére, levert voltam az elvesztett emberek miatt. Ritka, hogy harc közben elvesztünk embereket, ha mégis, akkor csak egyet vagy kettőt... de sosem tízet.

Lehunyt szemekkel dőltem a korlátnak a jó karommal, a másikat óvatosan tartottam magam mellett. Egy kéz siklott a vállamra, amitől szemeim kipattantak. Shayla állt mellettem és szomorúan mosolygott rám.

"Harry elmondta a dolgokat az emberekkel kapcsolatban. Nagyon sajnálom Bella, de te sem gondolhatod, hogy ez a te hibád." dőlt mellettem a korlátnak és egy vigyor szökött arcára. "Mindannyian tudjuk, hogy miért harcolunk. Ha akármelyik legénységtag levelet kapna a szüleiről, te is harcolnál értük, nem igaz?" kérdésére bólintottam. "Ugyanolyan lenne, Bella. Nem érdekli őket mi történt velük, az édesanyádat szerették volna visszaszerezni. Mind boldogok, amiért neked sikerült." mondta.

Halványan elmosolyodtam. "Köszönöm Shayla." motyogtam, amitől a vigyora csak szélesebb lett.

"Mit mondhatnék? Könnyen felvidítom az embereket." viccelődött.

"Igen, az vagy." értettem egyet nevetve.

"Mit gondolsz, mit fog mondani az orvos?" kérdezte a szétroncsolt kezemre mutatva, amiből még mindig szivárgott a vér, de a kötszertől nem terített be mindent.

"Nem tudom. Félek, hogy többé már nem leszek képes mozgatni." motyogtam.

"Ne legyél ilyen negatív már az elején! Pokoli harcot vívtál és ez egy hatásos harci seb. Látom, hogy mennyire makacs vagy Bella. Embereket intéztél el azért, hogy ne álljanak az utadba, és miután megsérültél, tovább harcoltál." szavaitól elmosolyodtam. "Nem adhatod már most fel, amikor azt sem tudod mi lesz a vége. Ez nem hozzád valóként hangzik. Ha elég makacs vagy ahhoz, hogy kibírj minden napot Harry mellett, akkor ez ahhoz képest csak egy apróság lesz." mondta vihogva.

"Igazad van, az nem én lennék. Majd' leszakad a karom, de inkább mozgatni próbálom, minthogy pihentessem." nevettem, mire Shayla rám kacsintott. 

"Ez már jobban hangzik!" vidult fel.

"Tudod Shayla, nem is vagy olyan rossz társaság. Örülök, hogy itt vagy."

"Én köszönöm, hogy így alakultak a dolgok. Mikor megérkeztem, azt hitted próbálok majd nyomulni Harryre?" kérdezte.

Félénken rámosolyogtam. "Átfutott az agyamon. De nem hiszem, hogy megtennéd."

"Remek. Örülök, hogy már nem gondolod így." viccelődött.

"Mellesleg, úgy látom kedveled Louist, nemde?" megforgatta a szemeit.

"És én azt hittem diszkrét az ügy. Nos, ez a terv romokban van." mondta gúnyosan. "Igen, Louis helyes srác. De kétlem, hogy bármi is kisül ebből. Elővigyázatosnak tűnik, én pedig rendben vagyok ezzel. Amúgy sem vagyok oda a csöpögős romantikáért."

"Nem olyan rossz, amilyennek látszik." mondtam, de megforgatta szemeit.

"Igen, ha találsz magadnak egy tökéletes 'egyszer az életben' esélyt, mint te és Harry. Inkább szerencsésnek kell lenned." mondta önelégülten.

"Szóval... még sosem voltál szerelmes?" kérdeztem kíváncsian.

"Szerelmes? Nem. Nem igazán. Egyszer azt hittem igen, de Harrynek köszönhetően felnyíltak a szemeim. Egy szívdobbanás alatt megszabadultam attól a rohadéktól." belül égtem a kíváncsiságtól, hogy többet tudhassak, de nem akartam rákérdezni, mert talán olyan téma volt, amiről nem akart beszélni.

"Tudom, hogy tudni akarod mi történt, Bella. De talán máskor. Mindjárt megérkezünk, ez pedig nem az a történet, amit el lehet hadarni." mondta kedvesen. "Itt jön a herceged." körbenéztem, Harry valóban felém tartott egy széles mosollyal.

"Elviszlek a kórházba, amint voltunk a palotában. Ed azt mondta a levelében, hogy a király embereit kell kéretnünk ha megérkeztünk, és akkor megússzuk mindenféle probléma nélkül." mondta és én bólintottam.

"Nem kell tudnunk minden részletet, Harry. Te biztosan tudod." viccelődött vele egy apró mosollyal. "Amíg egy darabban odaérünk, nem kell aggódni." kacsintott rá, aztán magunkra hagyott minket.

"Ez a lány fog a sírba vinni." morgott Harry.

"Azt hittem, ezt nekem szántad." elmélkedtem.

"Mindketten." mondta, közben a karomban lévő fájdalom növekedni kezdett.

"Még mindig nagyon sápadt vagy." mondta Harry aggódóan.

"Még mindig vért veszítek. Talán ezért." szórakoztam.

"Most nem alkalmas a tréfálás. Talán sose fogod már mozgatni a karod. Rosszabb esetben a karod is elveszíted." mondta elkomolyodva, a válla felett láttam, ahogy Shayla a másik négy fiúval beszélget.

Mosolyogva emlékeztettem magamat Shayla szavaira, és úgy néztem vissza Harryre. "Feladjam anélkül, hogy tudnám mi történik? Ez nem vall rám." Harry elmosolyodott.

"Shayla hatással van rád." mondta, mire én vállat rántottam. A mozdulattól fájdalom nyílalt a karomba, de ezt nem mutattam ki.

"Csak rámutatott az igazságra. Túl makacs vagyok, hogy ez az utamba álljon."

"Egyetértek." motyogta nevetve.

 A legénység éljenzésére mindketten hátranéztünk, ahol már jól látható volt a hajóról Anglia partja. Megkönnyebbülten figyeltem a látványt, amíg Harry nem motivált a felső fedélzet felé.

"Menj és szólj az édesanyádnak. Biztos vagyok benne, hogy örülni fog, hogy újra otthon van." mondta és én bólintottam, majd felszenvedtem magam a lépcsőkön. Az anyám ott állt, kicsit bágyadt volt, de amint meglátott elmosolyodott.

Óvatosan magamhoz öleltem a jó karommal. "Hazaértünk, anya." suttogtam, közben hallottam szipogását.

"Otthon vagyunk." suttogta vissza és én elhúzódtam, hogy elindulhassunk lefelé.

Mikor leértünk a lépcsőn, Harry hozzánk sietett, hogy segítsen nekünk. A hídhoz sétáltunk és türelmes vártuk, hogy leereszthessük. Nem kellett sokat várnunk, miután a horgonyt a vízbe hajították, leengedték a hidat. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. "Mindannyian a palotába megyünk." mondta Harry, amitől meglepetten néztem rá.

"A teljes legénység?" kérdeztem, Harry megrázta a fejét.

"Ed azt mondta mindannyiunknak helyet ad." mondta Harry, amiért hálás voltam a királynak. Amint a híd elérte a dokkot elkezdtünk leszállni, nyugalom járta át a testemet, hogy visszatérhettem Eastbourne-be. 

A dokkoknál állt néhány ember, akik valószínűleg a palotából valók voltak, ezért Harry odaküldte hozzájuk Niallt, Liamet és Louist, hogy megkérdezzék melyikük fog odavezetni minket. Niall pozitív válasszal érkezett vissza, a mögötte álló férfi idegesen mosolygott a kalózbandára.

"Még mindig nem értem miért kérette a maguk tömegét a király a palotába, de ez nem lényeg. Biztos vagyok a király döntéseiben, úgyhogy nem kérdőjelezem meg." mondta a férfi remegő hanggal, amin Harry jól szórakozott.

"Azt hiszem még mindig őrizgeti a kis titkomat." motyogta kuncogva, én már csak a szemeimet forgattam.

"Kérlek vezess minket a király elé." mondtam a szorongó férfinek kedvesen, mire az felvidulva bólintott.

Később körülbelül húsz, felszerelt katona csatlakozott hozzánk, akik körbeálltak minket, akár egy pajzs.

Ahogy keresztülmentünk a városon az emberek ledöbbenve mutogattak Harryre, aki minél jobban próbálta lehajtani a fejét. "Néha akkora szívás, hogy ikertestvérem van, El sem tudok bújni Angliában." mondta bosszankodva. Hangosan nevetni kezdtem rajta, amiért csúnyán nézett rám. Próbáltam abbahagyni, mert egyre többen figyeltek minket miattam, de elég nehéz volt.

"Nem hiszem el, hogy rád se néznek többé. Te voltál a kormányzó lánya." motyogta Harry.

"De megváltoztam. Már nincs többé hosszú hajam és már nincs is meg a címem, hogy a kormányzó lánya vagyok." szemöldökét ráncolta.

"De még mindig ugyanúgy nézel ki. Ugyanaz az arc, ugyanaz az alak, minden." 

"Mégis más, ahogy látod. Biztos vagyok benne, hogy a hosszú távollétem miatt az emberek meg is feledkeztek rólam. Viszont a te problémád teljesen más. Biztos sokan gondolkoznak azon, hogy miért kísér ennyi őr egy személyt, aki teljesen úgy néz ki, mint a királyuk." kuncogtam.

"Szükségem lesz egy maszkra." mondta, mire én csak a fejemet ráztam, a palota már egyre közelebb és közelebb volt.

"Mindjárt odaérünk." mondtam az édesanyámnak, aki ezidáig a beszélgetésünket hallgatta mosolyogva.

"Örülök. Nem hiszem hogy még sokáig tudnék sétálni." mondta gyengén. Biztos vagyok venne, hogy csatlakozni szeretett volna a beszélgetésünkbe, de nem volt hozzá elég ereje.

Percek alatt odaértünk a palotához, ahol a hatalmas kapukat néhány őr kinyitotta nekünk, hogy bemehessünk. A kert már sokkal szebb volt, mint akkor mikor legutoljára jártam itt. A tragikus harcról egyre több emlék ugrott be, de próbáltam kiverni őket a fejemből.

Ez egy borzalmas emlék mindannyiunk számára, még mindig fáj ha az édesapám arcára gondolok. Még mindig nehéz elhinni, hogy ez nem egy álom volt, hanem igazi és valóban megtörtént.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor megláttam két embert beszélgetni az előtérben. Az egyik a másikhoz beszélt, míg a másik minket nézett mosollyal az arcán, ami csak egyre szélesebb lett.

A férfi felnézett, s ő is elmosolyodott mikor meglátta, hogy megérkeztünk. Harry óvatosan elengedte az édesanyámat és közelebb lépett rég nem látott testvéréhez. Harry után Edward felém fordult, de vigyora lehervadt, mikor meglátta a karomat, majd a hajamat, utána vetett egy pillantást anyára, aztán a szemeimbe nézett, majd vissza Harryre.

"Mi történt?"