-Noel, mi a baj? -kérdeztem óvatosan.

-Beszélnünk kell -mondta, majd a nappaliba ment. Elfújta a gyertyákat, felkapcsolta a villanyt, majd leült a kanapéra. Követtem a példáját, és én is helyt foglaltam az ülőgarnitúrán.

-Történt valami? -aggódtam. A beszélnünk kell kezdetű beszélgetések már eleve rosszul kezdődnek.

-Maya, rengeteget gondolkodtam -kezdte. Láttam rajta, hogy valami nem stimmel. -Elsősorban rajtunk -tette hozzá. Gondoltam, hogy nem a földönkívülieken vagy Da Vinci életén... -Valami megváltozott. Nem olyan, mint régen volt, és ez a valami nem pozitív, hanem negatívan értendő -magyarázta.

-Nyilván megváltozott. Noel, kettő és fél éve együtt vagyunk, nem maradtunk mindketten 21 évesek, változtunk, persze, hogy a kapcsolatunk is változott. De szerintem egy semmiképp sem negatív -védtem a párkapcsoltunkat. A szememet ellepték a könnyek. Gyorsan letöröltem őket, de a helyükre rögtön újak érkeztek, mintha már órák, sőt napok óta állnának sorban egy sorszámmal a kezükben, várva, hogy mikor jönnek ők, és amikor észreveszik, hogy az előttük álló távozott, megrohamozzák a megüresedett helyet, ami őket illeti. -Nem, szerintem ez nem így van. Nem hiszem, hogy baj lenne a kapcsolatunkkal...

-Én ezt nem így látom -ingatta a fejét. Már mindegy volt. Ő ki akar lépni ebből, és erőszakkal nem tarthatom vissza. Az első könnycsepp kiszabadult a helyéről. A fekete szemfestékemmel karölve indult útnak, mintha csak gyászolna. Gyászolná a kapcsolatunkat, a közös pillanatokat, a közös terveket. Gyászolna engem. A szívemet, ami darabokra tört, sok kicsi darabra.
Végigszántott az apró, alig észrevehető szeplőim között, elsuhant a csalódott, lefelé görbülő szám sarka mellett, majd az államnál egy kilencven fokos fordulatot vett, elindult a nyakam irányába, és valahol a felsőm nyakánál veszett egy végleg.
Ekkor beugrott valami.

-Neymar miatt, ugye? -kérdeztem szinte már kiabálva. -Miatta, ugye? Mert az egy baromság! Nem is tudom, honnan veszed. Ő a főnököm, Jézusom! Teljesen oktalan a féltékenységed, vagy mid. Fogalmam sincs, mit érzel, de ez hülyeség -vágtam a fejéhez.

-Semmi köze Neymarhoz -szakított félbe halkan. -Sajnálom, Maya -állt fel sóhajtva. Én is felálltam. Magához húzott egy ölelésre. Úgy öleltem, mintha utoljára tartana a kezében, és ez így is volt. Éreztem, ahogy végigsimít a karjával a hátamon, de ez rajtam nem segített. Csak egy magyarázatot szerettem volna, mert tudom, hogy ez a változás cucc csak egy ürügy.
Lassan elengedett. Óvatosan váltam el tőle. Nem akartam elsietni a dolgokat. -A lakásról majd beszélünk, egyelőre elviszem a pizsamámat, és alszok az öcsémnél -váltott témát hirtelen. Hamar túllépett a szakításon, örülök, hogy neki ilyen könnyen ment, majd én szétbőgöm a fejem helyette is. -Holnap ráérsz? -Ha hosszúujjú lett volna rajtam, valószínűleg annak az ujját használtam volna az arcom megtörlésére, de hosszú ujj hiányába a kezemet kellett zsebkendőként alkalmaznom. Megtöröltem a szemem. Képzelem, milyen szép látványt nyújthattam a lesírt sminkemmel, piros szemeimmel és orrommal, elveszett tekintetemmel.

-Tíztől kettőig előadásaim lesznek, azon kívül ráérek -feleltem.

-Oké, akkor majd felhívlak, és megbeszéljük a részleteket -biccentett, majd elrohant a gardróbszekrényhez, és kivette a pizsamáját.

-Fasza -motyogtam, de már úgyse hallotta.

▪▪▪

Életem talán legrosszabb egy hete volt az előző. Minden percben bőgni tudtam volna, legtöbbször össze is jött. Át kellett cuccolnom egy másik lakásba, ami azért jó, mert a közös lakást még sikerült eladni, így a spórolt pénzemhez kellett nyúlnom annak érdekében, hogy legyen tető a fejem felett. Szerencsére kölömböző kapcsolatokon keresztül sikerült találnom magamnak egy lakótársat, pontosabban ő talált engem maga mellé. Liliának hívják, színészetet tanul, de elég zárkózott. Gondolom a színpadon beleadja szívét-lelkét a darabba, de egyébként nem szívesen beszél. Kedves lánynak tűnik, már amennyit eddig tapasztaltam ebből.

A szobám tele volt dobozokkal és táskákkal. Semmi kedvem és energiám nem volt előpakolni. Talán még bíztam a csodában, hogy Noellel kibékülünk, és visszaköltözök az előző helyre.
Noellel már kilenc naoja szakítottunk, amikor Davi Lucca már három napja Franciaországban tengette a mindennapjait az apukája társaságában. Ezen a héten még nem kellett vigyáznom rá, amit nem is bántam, mert valahogy nem vitt rá a lélek, hogy másokkal foglalkozzak. Viszont éppen itt volt az ideje, hogy Neymar felhívjon, és mennem kelljen dolgozni.

-Üdv újra itt, Davi -erőltettem a legélethűbb mosolyomat az arcomra. Davi üdvözlésképpen megölelt. -Milyen volt anyával?

-Jó volt -felelte szűkszavúan. Ennél több nem is kellett.

-Minden ok? -vizsgált furcsán Neymar.

-Persze -hazudtam. -Nem kéne még indulnod?

-Még van vagy öt percem -vigyorgott. Szívem szerint letöröltem volna az arcáról azt a rohadt mosolyt, de gondolom ő jobb erőnlétnek örvend mint én, szóval inkább nem próbálkoztam. -Akkor addig igyál egy vizet, vagy valami, csak ne beszélj! -tanácsoltam.

-Csak úgy szólok, hogy éppen a főnököddel beszélsz -emlékeztetett, de csak megjátszotta magát. Ha valamire jó ez a pszihológia szak, akkor az az, hogy nagyon jó emberismerő lettem az évek során. Nem reagáltam semmit. Leültem egy székre a konyhapultnál. Davi bevonult a szobájába, hogy megmutasson nekem egy játékdínót, amit a mamájától kapott.

-De most komolyan mi történt? -kérdezte halkan a focista, miután meggyőződött róla, hogy tiszta a terep.

-Nincsen semmi bajom. Honnan veszed, hogy van valami? -színészkedtem. Van még hová fejlődnöm benne, az biztos, majd talán megkérem Liliát, hogy tanítson nekem ezt-azt.

-Látom rajtad, hogy mindjárt elsírod magad -közölte lágy hangon. Sajnált. Nem akartam szánalmas lenni, szépen kihúztan magam.

-Ez nem igaz -tagadtam.

-Szakítottatok? -kérdezte. Milyen tanfolyamot végzett el, hogy ilyen jól átlát a szitán? Biztos az élettapasztalat... Gondolom sokszor látott már ilyen arcokat, miután dobta a csajait.

-Talán -ködösítettem.

-Menj haza, pihenj, sírj, egyél csokit, meg ilyenek! Majd beviszem magammal Davit, vagy Margaux vigyáz rá. Megoldom valahogy -ajánlotta.

-Nem kell -ráztam a fejem. -De köszönöm. Talán jót is tesz, hogy nem vagyok kettesben a gondolataimmal -mosolyodtam el halványan.

-Sajnálom az szakítást -mondta, bár kötve hiszem, hogy komolyan gondolta. Alig ismer, az alkalmazottja vagyok, Noelnek meg még a nevét sem bírja megjegyezni. -Jó nagy hülye volt az a Nathan gyerek, hogy dobott -Én megmondtam. Ez így kimondva elég rosszul hangzott. Noel dobott engem.

-Még mindig Noel -forgattam a szemem.

-Még mindig mindegy -legyintett. -Vagyis inkább most már mindegy -gondolta át. És én még komolyan elhittem, hogy van benne valami empátia, és együttérez velem a kapcsolatom végetérése miatt. Szerencsére Davi visszatért köreinkbe, még mielőtt valami nagyon csúnyát mondok a focistának, és elvesztem a munkámat.

-Itt van -rohamozott meg Davi Lucca. Egy műanyag dinoszauruszt tartott a kezében. -T-Rex -közölte elégedetten. -És ha itt megnyomom -nyomott meg egy gombot. -, akkor mozog, és üvölt -mondta, de már a saját szememmel is megcsodálhattam ezen képességeit. A játék olyan hangosan imitálta a dinoszaurusz hangját, hogy hirtelen összerezzentem.

-Davi, kapcsold ki! -szólt rá Neymar.

-Te menj az edzésedre, ez most már az én hatásköröm, és ha szeretné, akkor bekapcsolja -intéztem a szavaim a focistának, aki belátta, hogy tényleg indulnia kéne, és egy Davinek adott puszi után le is lépett.

-Te vagy a legkedvesebb vigyázóm -mondta Davi hirtelen, mire a szívemet elöntötte a melegség. A szőke fiú csillogó szemekkel nézett rám, a dinót a mellkasához szorította.

-Te pedig a legkedvesebb gyerek, akire valaha vigyáztam -mondtam. Igazából még nemnagyon vigyáztam másra. Davi elmosolyodott. -Ezt most ne mondd el apának, de sokszor látod szomorúnak vagy fáradtnak? -kérdeztem hirtelen. Úgy éreztem, Daviben százszázalékosan megbízhatok.

-Miért kérdezed? -tette fel azt a kérdést, amire még én se tudtam a választ. Csak úgy jött belülről.

-Tudod, én pszihológus akarok lenni majd nagyjából egy év múlva, azért tanulok most -magyaráztam. -Tudod, mi az a pszihológus?

-Kábé -bólintott.

-Az emberek lelkével foglalkozunk. Azzal, hogy ki mit érez, és megpróbálunk segíteni a szomorú embereken -próbáltam nagyvonalakban leírni a leendő munkám lényegét. -Ezért kérdeztem. Mert érdekel, hogy apa mit érezhet. Persze csak az ő érdekében, hogy ha esetleg kell, akkor tudjak neki segíteni -fogalmaztam virágnyelven. Igazából valami belső kéztetést éreztem, hogy többet tudjak meg róla és az érzéseiről. -De neki ne mondj egy szót se!

-Hát, szerintem nem szokott olyan szomorú lenni. Néha este olyan fura, amikor beszélget valakivel telefonon. De nem tudja, hogy én látom. Amikor észrevesz, akkor mindig megcsikiz vagy tévézünk, és akkor megint vidám. Talán akkor a legfurább, amikor téged és anyát kell felhívnia -mesélte Davi. Látszott rajta, hogy kicsit bizonytalan annak kapcsán, hogy mit osszon meg velem, és mi maradjon még a tarsolyában.

-Engem? -csodálkoztam.

-Amikor vigyáznod kell rám, és szól neked -pontosított.

-Értem. De hogyan viselkedik furán? -érdeklődtem. Igazság szerint ma is furcsán viselkedett, ami leginkább abban nyilvánult meg, hogy nem volt végig egy tapló. Nem tudom, hogy nála ez ilyen alap állapot, vagy csak engem tisztel meg vele, de leszokhatna róla.

-Így kapkod -vágott érdekes arcot a fiú. -Össze-vissza beszél -sorolta. -És mielőtt ideérsz, bemegy a fürdőbe -tette hozzá. Korai prosztataproblémák, szegénykém.

-Biztos jár valaki a fejében -mondtam jobb híjján. Nem akartam Davit terhelni mindenféle összeesküvés-elmélettel.

-Anya? -kérdezte bizakodva. Elmosolyodtam.

-Ezt nem tudhatjuk -vontam vállat alig észrevehetően. -De anyának nincs most barátja? -ráncoltam a homlokom.

-De -bólintott.

-És őt nem bírod?

-De, tök jófej. Mindig megírja a matekházim, amikor ott vagyok -mesélte vigyorogva.

-És erről anya is tud?

-Nem -nevette el magát, majd elpirulva elfutott a szobájába. Felvidulva követtem. Néhány órára sikerült kiűznöm Noel gondolatát a fejemből. Csak az igazi okot tudnám meg. Meg persze, hogy Neymar minek megy minden „látogatásom” előtt a fürdőbe. Lehet, hogy pszihológus helyett inkább filozófusnak kéne állnom, a végük úgyis ugyanaz.