Húha, hol is kezdjem? Oké, maradjunk pozitívak, kezdjük a jó dolgokkal: jobban vagyok. Ugyan továbbra is a kórházban csücsülök, de kaptam egy új szobát, ami nagyobb és fényesebb, valamint egyre kevesebb a fájdalmam. Nagyjából a gondolataim is kitisztultak. Egyre több dolog dereng a múltamból, és ahogy egyre többet kezdtem erről hadoválni a nővéreknek, az orvosoknak meg a "pacának", ők egyre lelkesebbek lettek, és állítólag hosszas gondolkodás és szakmai precedensek keresgélése után úgy döntöttek, közlik velem, hogy amnéziás vagyok. Tudom, mit jelent az amnézia, mint kiderült, az agyam elég kicsi része ment szabadságra, a gond ezzel az, hogy pont az, amelyik emberi kapcsolatokért felelős. Ez mondhatni a legrosszabb eset, hiszen ezt nem tudom pótolni. A szellemi tudásom szinte teljesen megmaradt: például emlékszem dalokra, szavak jelentésére, ilyesmik; de magánéleti dolgok teljesen kiestek. Például fogalmam sincs, hol laktam, van-e gyerekem, van-e párom, mi a végzettségem. Ami viszont a legidegőrlőbb az egészben, hogy nem hajlandóak egy árva szót sem szólni erről. A paca még a nevét sem mondja el, nemhogy azt, hogy kicsoda nekem. Azt mondták, az lesz a legjobb, ha szépen lassan megismerem a rokonaimat, közeli barátaimat, elhisznek ismerős helyekre. Csak ennek már 2 hónapja és semmi. Őszintén bevallom, a paca nagyon kedves és mindig sírnom kell, hogyha nincs velem, de félek, hogyha beleélem magam, hogy ő a párom, akkor kiderül, hogy igazából csak a testvérem. Ez pedig felettébb undorító.

Most is éppen ez történik: egyedül fekszem a szobámban, ölelgetem a szarvasos plüssállatom, és néha letörlöm vele a könnyeim. Nagyon ijesztő, hogy nem tudok semmit biztosra. Azt se tudom, miért estem kómába. Minden bizonytalan, és hogyha hisztizve toporzékolva kirohannék, hogy mondjanak el mindent, akkor sem lenne más, minthogy egy nyugodt hangú nővérke visszakísér a szobámba és hoz nekem egy csésze teát, amit legszívesebben ráöntenék, mert egyrészt kikészít, másrészt meg undorító az íze.

Egyre kevesebb a fájdalmam, viszont hogyha mégis vannak, sokkal brutálisabbak, mint eddig. Rövid mondatokkal kommunikálni is tudok, de attól mindig felerősödik a fájdalom, ezért sem fogok hisztirohamok közepette üvöltözni: belehalnék a fájdalomba. Mint kiderült, mikor erős gyógyszerek hatása alatt állok, mindig állatokról beszélek és képzelődök. A leggyakoribb az elefánt és a szarvas, ezért is kaptam egy ilyen állatkát. Persze egy igazi elefántkölyökkel még többre mentem volna, mert nem a saját lábamon kéne közlekednem, de nagy valószínűséggel nem engedték volna be a szobámba, mert nem elég tiszta, a nővéreknek meg jobb dolguk is akad, mint egy elefántot fürdetni.

A paca azt ígérte, hogy hamarosan visszajön. Kérhettem tőle bármit, hogy hozzon, szóval elvileg fánkkal és kockacukorral fog visszatérni. A kockacukor az elefántomnak kell, ha esetleg mégis kapok. Tényleg nagyon kedves, és szinte egész álló nap itt van velem, csak néha kell elmennie rövid időre, de akkor eléggé unatkozom. A nővérek azt mondták, jövő héttől már nézhetek tv-t. Ennek nagyon örülök, egész álló nap rajzfilmek fognak rajta menni. 

A paca pár óra múlva visszatért, és lekísért egy előadó terembe, ahol egy lány  ücsörgött. Hirtelen rettentő furcsa érzés fogott el. Úgy éreztem, alig kapok levegőt, a tüdőm mintha teljesen beszűkült volna. A lány szőke tincsei lágyan borultak a vállára, barna bőre néhol egészen világossá váltott, ahol a trikója alól kivillant néhány rész. Egy fekete rövidnadrágot viselt, sárga felsővel és rengeteg kiegészítővel. A feje tetején egy színes napszemüveg csücsült. Ahogy meglátott, felpattant, és azt a maradék levegőt is kinyomta belőlem, ami még maradt. Nagyon furcsa érzés volt, hirtelen remegni kezdtem. Ettől persze mindketten bepánikoltak és egyből leültettek.

- Maya, el tudod hinni, hogy találkozunk? Végre!

Bambán bámultam rá, mert habár valamit belül éreztem, fogalmam sem volt, kicsoda ül velem szemben. Idegőrlő tények ezek, annyira, hogy rámjött a sírhatnék. A paca gyengéden átölelt, a lány pedig megsimogatta a kezemet.

- Semmi baj - hajtogatta a srác. Dehogy nincs. Nem vicces úgy találkozni az emberekkel, hogy fogalmad sincs kik. A lányon a rengetek kiegészítő ellenére is kitűnt valami: egy gyűrű, ami különlegesebb, mint a többi. Óvatosan rámutattam, aki megörült, hogy kommunikálok vele.

- Tetszik? - kérdezte. Bólintottam. Gondoltam valami eljegyzési gyűrű, de hamar kiderült, hogy tévedtem. - Szeretnéd, ha neked adnám? - Megráztam a fejem. Az az övé, nálam semmi haszna nem lenne, én nem megyek sehova sem.

- Tied - suttogtam, hiszen a fájdalmat ösztönösen kerülni próbáltam. Hirtelen teljesen kétségbeestem: úgy kommunikálok és úgy kommunikálnak velem, mint egy 3 éves kisgyerekkel. Kisgyerek. Kisgyerek. Kisbaba. Az én kisbabám. Pici, aranyos, csodaszép. És ő ott volt. Ez a lány ott volt, amikor megkaptam a kisbabámat. Chlo...