-Láttad, hogy bámultak azok a srácok a sarokból? -nevetett felszabadultak Chloé. -Már vártam, hogy fizessenek nekünk egy kört, de ez úgy tűnik, már nem szokás.

-Chloé! Van barátod! -emlékeztettem a lányt, ami könnyeden emelgette vékony lábait egyik lépcsőfokról a másikra.

-Nyugalom, Maya, semmi pánik, nem akartam tőlük semmit -legyintett. Vigyorogva bámult rám, majd ismét menetirányba fordította a fejét, ezzel levegőbe röpítve hullámos szőke tincseit. Ahogy felértünk, egyből megtorpant. -Menj, Maya, menj vissza -lökte erőteljesen a szavakat a képembe, nekem pedig elképzelésem sem volt, mi történhetett, mert néhány fokkal mögötte lépdeltem.

-Chloé... -hallottam meg egy érdes férfi hangot az emeletről.

-Fuss, menekülj! -fordult vissza hozzám a lány, de én meg se moccantam. Egyrészt nem hagyhattam ott egyedül, másrészt teljesen össze voltam zavarodva. Az egész lépcsőház visszhangzott, de jellemzően idősek laknak a házban, szóval esély sem volt, hogy meghallják.

-Senki sem megy sehova -szólalt meg ismét a férfi.
Percek estek ki, de végül Chloéék hálószobájában találtam magam Chloé mellett.  A legapróbb mozdulatra sem voltam képes, szorosan ki voltunk kötözve mind a ketten. Remegtem a félelemtől, de a hangszálaim mintha megfagytam volna. A legapróbb sikoly is megtorpant az ajkaim szélén, ő sem merte elhagyni a számat. Sötét volt, amit egy éjjeli lámpa fénye tört csak meg. Nagyon picit oldalra fordítottam az arcom, hogy lássam Chloét. A lány meredten, üveges tekintettel bámulta a plafont. A fejem sajgott, de kizárt, hogy az alkohol, gyanítom kaptam néhány ütést a képszakadás alatt, és a következőre sem kellett sokat várni.

-Nem bámészkodik -csattant egy pofon az arcomon, aminek hatására én is a plafonra szegtem a tekintetem. Nem tudtam, mi fog történni: megölnek vagy "csak" kiélik rajtam a vágyakat. Rajtam és persze Chloén. Ismerte a férfi, felteszem, nem ez az első alkalma.

Neymar, kérlek, segíts!

Ahogy az alak elkezdett közeledni, világossá vált, hogy rajta még kevesebb a ruha, mint amennyit rajtunk hagyott: fehérnemű, de ez sem fog sokáig kitartani.

Neymar, kérlek, segíts!

-Milyen kis bájos pofika -hajolt fölém a borostás arc.

-Őt hagyd békén! -hadarta Chloé.

-Ugyan, drága, abban mi lenne az élvezet? Téged már tetőtől-talpig ismerlek, nem árt néha egy kis változatosság -vigyorodott el, engem pedig elkapott a hányinger.

Neymar, kérlek, segíts!

-Ismerős vagy te nekem -méregetett az alak. A szívem szaporábban vert, mint eddig valaha. -Mrs. Neymar, ha nem tévedek -mosolygott undorítóan rám. -Mit szólna a kis fetrengő bajnok, ha ebből a buliból egy gyerekkel mennél haza?-kérdezte, majd ott kezdett el simogatni, ahol még éppen takart a ruha. Persze pár másodperccel későbbre már ez sem volt igaz. -Örülne még egy kis Juniornak, nemde? Pláne, ha a szíve választottja hordja ki a babát -magyarázott, és egyre sebesebben és fájdalmasabban ért hozzám. -Veled legalább bármilyen kockázat nélkül megtehetem, amit Chloéval nem, ugye, édes?

Neymar, kérlek, segíts!
Neymar nem segített. Neymar nem tudott segíteni. Neymar nem tudott semmiről.
Neymar nem tud semmiről. Neymar nem tudja, hogy az a gyerek Chloé nagybátyjáé.

-Szép vagy -mosolygott rám Neymar. -Jól áll ez a felső -dicsérte meg a barátom a fehér pólómat.

-Köszönöm -néztem fel a laptopomból.

-De most jobban tetszene a földön -bámult rám boci szemekkel. Hosszan lehunytam a szememet. -Kérlek -vett a karjaiba.

-Rendben -sóhajtottam egy aprót. Neymar diadalittasan vigyorgott, majd felkapott, és a háló felé indult. Ledobott az ágyra, és ő is bemászott mellém. A pólóm hamar szétterült a földön, és pár túlfűtött pillanat után Neymar a nadrágomat is mellé akarta parancsolni, de nem heves tiltakozásba kezdtem.

-Hát, így nehéz lesz -sóhajtott Neymar, majd csalódottan arrébb mászott, és elővette a telefonját. Nem bírtam már  folyton ugyanazt a lehangolt arcot nézni. Ahogy mindig előveszi a telefonját, egyszer átpörgeti rajta az Instát, majd feláll, kimegy és elmegy egyet kocsikázni. Mikor hazaér én a hálóban sírok, ő ledöbben, szorosan a karjai közé fon, és könyörög, hogy mondjam el mi a baj, de én hajtogatom, hogy semmi, semmi és semmi. Letörli a félig már megszáradt könnycseppjei, majd ad egy puszit a hasamra, és elkezd a mi kis lurkónk jövőéről beszélni, mire újra nekikezdek a bőgésnek. Múltkor már annyira kifulladtam a sírásban, hogy mentőt akart hívni hozzám, de nem engedtem. Mindig ugyanez a kör, és végül sosem tudja meg, mi a bajom.
Erősen beleharaptam az alsó ajkamba, majd óvatosan kivettem a kezéből a telefont. A legszebb műmosolyt erőltettem az arcomra, és kigomboltam a nadrágom gombját.
-Biztos vagy benne? -kérdezte, én pedig bólintottam. Nem akarom megint látni, ahogy picit megtörik legbelül. -Oké -mosolygott, majd elkezdte lehúzni a nadrágomat. Három, kettő, egy... -Maya! -kiáltott fel a focista, de nem számítottam másra. -Maya, te jó ég! Mit műveltél? Jézusom! -hüledezett a combomon végigfutó hosszú vágásokat bámulva. Nem bírta levenni róluk a szemét. -Jézusom -suttogta, majd végighúzta egyen a hüvelykujját. Leszegett fejjel ült a lábaim között, és egyikőnk sem szólt semmit. Egy könnycsepp gördült le a combomon, ami Neymar szeméből hullott oda. Én sem bírtam tovább, kiszöktek a kis rakoncátlanok a helyükről, és ugyanúgy párhuzamosan folydogáltak le az arcomon, mint ahogy a vágások követték egymást a lábamon. -Maya, árult el, mi a baj! Mondd el! Kérlek, könyörögve kérlek, el kell, hogy mondd, mi történt. Ez nem normális, tudom, hogy van valami. Tudom, hogy van valami szörnyű, valami rémes, valami felfoghatatlanul rossz, és te nem akarod elmondani. Ha tudnám, tuti megérteném, miért, megértem így is, miért nem akarsz beszélni róla, mert biztosra tudom, hogy hátborzongató, borzalmas, ijesztő és ocsmány, de te is tudod, hogy el kell mondanod, beszélned kell róla. Nagyon nagyon szeretlek, és bármi van, együtt kell megoldanunk, bármi történt, együtt fogjuk megoldani, együtt fogunk rajta túllendülni, és bármi is az, én itt leszek veled és neked, és soha, de soha nem hagylak egyedül -sírt a focista. Nem akartam megijeszteni, de úgy éreztem, ezúttal hagynom kell magam helyett a szavakat beszélnem. Óvatosan lejjebb húztam a bugyim, így Neymar szeme elé tárva azt a vidéket, ahol a karcolások brutálisabb módon szőttek át mindent, mint a combomon. A focista döbbenten bámult, és alig egy mondatot tudott kipréselni az ajkán.
-Ezt te csináltad? -kérdezte a lehető leghalkabban, én pedig bólintottam.