-Szia -köszönt Neymar lelkesen. Látszott rajta, hogy már alig várta, hogy hazaérjek. Kivett két zacskót a kezemből. -Minek vettél zellert? -bámult bele az egyik szatyorba.

-Mert finom, és ha te nem is, én ma biztosan azt eszek vacsorára -indultam el a lépcsőn. Csak óvatosan, mindig a lába elé nézve, nem hiányzik egy hasra esés.

-Merre voltál még? -érdeklődött kedvesen a focista.

-Először boltban, aztán átnéztem a piacra, majd a gyógyszertárba, illetve tudod, van az a kis kreatív bolt, amit annyira szeretek -Neymar bólintva jelezte, hogy tudja, miről beszélek. -Na, ott is voltam, és megvettem ezt -húztam elő egy levendulapalántát az egyik papírzacskóból.

-És ezt most el is fogod ültetni? -vonta fel a szemöldökét a csatár, mire én egy angyali (vagy az ő szemszögéből nézve inkább ördögi) mosolyt villantva megráztam a fejem.

-El fogjuk ültetni -javítottam ki, majd leraktam a vásárolt holmikat a konyhapultra, fogtam a kedves kis növényemet, és Neymart magam után húzva elindultam a kert felé.

Szépen kinéztem magamnak a tökéletes helyet, ahol az én drága levendulám szépen eléldegélhet, majd fogtam a kis ásót, és nekiálltam kis lyukat ásni neki. A focista érdeklődve álldogált mellettem. Ha azt hiszi, ennyivel megúszhatja, nagyon téved.

-Gyere már ide! -nyújtottam felé a kezemet. Lassan leguggolt mellém. A kezébe nyomtam az ásót, ő pedig befejezte a lyukat, amit én elkezdtem. Belehelyeztük a virágot, majd a földet visszakotorva megerősítettük, hogy tovább tudjon nőni.
Az idő pont tökéletes volt odakint. A munkánkat elégedetten kémlelve leültünk egy kinti fonott fotelbe. Neymar kényelmesen hátradőlt, én pedig törökülésbe húztam a lábaimat, majd az egyik karkötőjével kezdtem babrálni.

-Hogy hogy voltál gyógyszertárban? -kérdezte a támadó. Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Az neki még titok.

-Ragtapaszt meg ilyeneket -hazudtam. -Azért jó, ha vannak itthon, bármilyen apró baleset történhet, akármi becsúszhat.

Vagy akárki.

-Olyan jó belegondolni, hogy most itt vagyunk -kezdtem nosztalgiázásba. -Nem tudom, valahogy az elején olyan fura volt. Az sem volt feltétlen rossz, inkább olyan izgalmas, de azért ezt nem cserélném el arra -sóhajtottam.

-Szerintem rettentő rossz volt -közölte Neymar.

-Hogy érted? -ráncoltam össze a homlokom. Kihúztam magam, és felemeltem a fejem. Érted, hogy érti, csak kicsit jobban kifejthetné. -Mármint kicsit pontosabban légyszi.

-Igazából az első időszak számomra egy hatalmas szenvedés volt. Vagyis... Ott volt Noel. Fülig szerelmes voltál belé, most már egyértelműen látom, habár őszintén szólva ebben akkor nem voltam végig teljesen biztos. Jobban mondva, nem akartam benne biztos lenni, de az egész hülyeség, hiszem szerintem együtt lenni valakivel úgy, hogy nem is szereted, gyáva és gáz dolog. Néha kicsit, nagyon nagyon picikét azt hittem, bejövök neked, de elég nagy hülyeség volt. Mindig rádöbbentem utána, hogy az egész hülyeség. Van párod, nekem pedig ennek örülnöm kell, hiszen szeretlek, vagyis a te érzéseid, a te boldogságod a legfontosabbak. Semmi más nem számít, és nem lehetek olyan önző, hogy kettő ember boldogtalanságát kívánjam csak azért, hogy én ne legyek szomorú. Egyébként is, ha ti nem lettetek volna akkor együtt, mi a garancia arra, hogy mi igen? Semmi. Sőt utólag belegondolva, kizárt dolog, hogy abban az esetben már akkor összejöttünk volna.
Igazából azt sem tudom, hogy akkor szerettelek-e. Illetve... Rosszul fogalmaztam. Tudom, igen, szerettelek. Akkor nem tudtam. Teljesen össze voltam zavarodva.
De persze, ki az, aki őszintén szeret valakit, de mégis el tudja fogadni, hogy az a valaki, az a bizonyos valaki, aki nem lehet csak valaki, és nem maradhat örökké csak valaki, mert ez milyen igazságtalan már; egy másik emberrel éljen boldogan. Úgy értem, nyilván elfogadod, nyilván belenyugszol, hiszen nem vagy őrült. De minden egyes nap minden egyes pillanatában ott motoszkál a fejedben, hogy mi van éppen a te valakiddel. A te valakiddel, aki nem is a tied, csak szánalmas módon valahogy kicsit úgy érzed, hogy neki veled kéne lennie, de ez nyilván nem igaz, hiszen minden úgy van jól, ahogy van. Bűnösnek érzed azt a gondolatot, hogy egyáltalán képes voltál arra gondolni, hogy te és ő..., hiszen nem, ő most éppen boldog, és te nem gondolhatsz ilyenekre, mert ez... egyszerűen csak rossz és szánalmas. De persze folyton arra gondolsz, hogy vajon ő milyen szobában kel fel minden nap? Vajon ő is ugyanazt eszi reggelire, mint te? Egyáltalán eszik-e reggelit? Milyen színű a pizsamája? Minden egyes percben felvetődik egy kérdés. Nem tudod rájuk a választ, és tudod, hogy valaki más tudja, és ez a legidegtépőbb az egészben. Meg persze az, hogy minden erőddel azon vagy, hogy próbálod magad rábeszélni, hogy mindenkinek így a legjobb. Hogy próbálod beletömni az agyadba, hogy nem, itt bizony te nem szerepelsz a képletben. Hogy minden áron próbálod elhitetni magaddal, hogy itt bizony minden a legnagyobb rendben, és ha eddig voltak reményeid, azok sincsenek többé. Azoknak annyi. El kell fogadnod.
Aztán próbálod valahogy pozitívan nézni a dolgokat, valahogy eltekinteni ettől. De valaki folyton emlékeztetni fog rá. Valaki folyton közölni fogja, hogy milyen aranyosak együtt. Hogy előző nap éppen ezt és ezt csinálták együtt. Ha sikerül is elérned valami rangot, valami helyezést, soha nem a legjobbat, soha nem az elsőt, mert a legjobb és az első hely már foglalt. És a legrosszabb az egészben, hogy teljesen jogosan.

-Azta -suttogtam teljesen ledöbbenve. A focista semmi több reakcióra nem hagyott időt, halkan folytatta.

-Néha csak azt kívánom, bárcsak előre tudnánk ugorni az időben, hogy bebizonyítsam -egyaránt magamnak, egyaránt neked és egyaránt mindenkinek-, hogy a mi kapcsolatunk tovább kitart, hogy mi már kétszer annyi ideje együtt vagyunk, mint te és ő. Igen, tudom, a szeretetet nem időben mérjük, nem napban, nem órában, de ugyanakkor úgy érzem, minden egyes nap úgy kelek fel, hogy jobban szeretlek, mint előző nap. Ennél jobban nem lehetne. Olyan, mint egy virág, pontosan olyan, mint a levendula, amit az előbb elültettünk. Minden nap megvan, hogy mennyi a legnagyobb méret, amire nőhet, de nem száz százalék, hogy el is éri azt. De az én virágom minden nap eléri, minden nap kimaxolja a napi méretét, és mivel aznap már nem tud nagyobbra nőni, várja a következő napot, hogy újra sikerülhessen neki.
És mindezt nem tudod elmondani a párodnak, mert az milyen gyerekes és milyen szánalmas. Milyen gáz már, hogy ott van a fejemben egy mérce, amin napról napra összehasonlítom magam a múltad egyik szereplőjével. Folyamatosan, akárhányszor elrontok valamit, beugrik, hogy ez nála biztosan másképp volt, és biztosan jobban ment neki.

-De... -kezdtem volna megcáfolni a szavait, de ismét belém fojtotta a szót.

-Pontosabban nem is, ez már elmúlt. Már csak nagyon kevésszer jut eszembe, és idővel majd teljesen elmúlik, de ez nagyon meg tudja keseríteni a mindennapokat. Folyton arra vártam, hogy kimondhassuk, hogy igen, mi már egy éve járunk, mi már két éve együtt vagyunk, ő már három éve a párom és így tovább. Persze ezek semmire sem jók, ezek semmire sem biztosítékok, de azért jól esne, ha mindenkinek, aki nem hitte, hogy ez sokáig fog tartani, az orra alá dörgölhessem, hogy hát, pedig de, igenis sok idő óta tart, és még hányszor ennyi ideig fog tartani.
Most ez az egész úgy tűnhetett, mintha bizalmatlan lettem volna régebben, de erről szó sincs. Teljesen biztosan tudom, és akkor is tudtam, hogy szeretsz, és hogy megbízhatok benned. Ennek ellenére még ijesztő belegondolni, igen, egy lassan féléves kapcsolatban is, igen, ilyen idősen is, hogy párok szoktak szétmenni. És hogy mi lenne veled nélküle.