Már vagy a harmincadik lufit fújtam fel, és Davi kezében még volt legalább ugyanannyi. A nappali tele volt konfettivel, játékokkal, lufikkal és műanyagpoharakkal. Davi Lucca délutánra szervezett egy bulit, és az apja természetesen lelépett itthonról előtte, ami ezért érdekes, mert nem mondta, hogy hova. Nagyon remélem, hogy dolgoznia kell, és nem csak úgy itthagyta a fiát, mert ő már teljesen be van zsongva.

-Megetetted már Paradicsomot? -kérdeztem Davit, hogy esélyem legyen egy kis tüdő-pihentetésre.

-Igen -bólintott szerencsétlenségemre a fiú.

-Tartsunk egy kis szünetet, mert teljesen elszédültem -toltam el magamtól a lufikat, Davi pedig a fotelba dobta a még nem felfújt darabokat. -Inkább mondd el, hogy kik jönnek!

-Lucas, Zack, Lio, Nick és Florian -sorolta a fiúneveket.

-Közülük senki sem csúfolt a múltkor, igaz? -kérdeztem.

-Nem -rázta a fejét. Üzenetem érkezett Neymartól. Felkeltem, hogy elmenjek a mobilomért.

Neymar: Kések, tudnád egy kicsit tartani a frontot?

Maya: Igen.

Csak Davi miatt nem hagyom a fenébe az egészet. Még tíz perc volt a buli kezdetéig.

-Gyere, pattogtassunk kukoricát! -ajánlottam a fiúnak mosolyogva, aki egyből lelkesen pattant ki a fotelból. Három tál kukoricával megrakodva tértünk vissza a lufikhoz. -Még felfújok ötöt, a többit meg egyenlőre meghagyjuk -mondtam, és így is lett.
Négykor aztán megérkezett az első vendég, Florian, azt hiszem. -Én csak vigyázok Davire és egy ideig a fiúkra is, nem tudom, meddig tart ez a parti, de Neymar majd mindenképp megírja üzenetben -alkudoztam az anyukával, aki csak azt szerette volna tudni, hogy hányra jöjjön Florianért. Amíg én kínos szituációba keveredtem az anyukával, addig a fiúk elfutottak játszani.
Pár perccel később Zack és Lucas is megérkeztek, akikről kiderült, hogy ikrek, méghozzá egypetéűek, mindössze annyi különbséggel, hogy az egyikőjük szemüveges. Azt ne kérdezzétek, hogy melyikőjük melyik, mert fogalmam sincs.
Hamarosan a többi vendég is feltűnt a házban, és Neymar még mindig sehol.
Daviék lufifújó versenyt szerveztek, ami tökéletes volt, mert így még jól is jött az alacsony tüdőkapacitásom.

-Maya, rendezhetünk Fifa-bajnokságot? -jelent meg hamarosan Davi a konyhában, ahol én az innivalókat kerestem.

-Hát, ha be tudod kapcsolni, akkor egész nyugodtan -engedtem meg nekik. Nem szoktam videojátékokkal játszani, így lehet, hogy még bekapcsolni sem tudnám, elrontani meg semmiképp sem szeretném. -De kérdezd meg, hogy ki mit kér inni! -szóltam utána, mert már rohant is vissza. Pár pillanat múlva érkezett is vissza.

-Mindenki narancslevet -közölte, aztán elhúzta a csíkot. Bevittem az innivalót, és visszatértem a konyhába, de onnan tökéletesen ráláttam a gyerekekre.

-Maya -jött oda hozzám egyszer csak Davi. Az arca egy kis csalódottságot, de egyben aggodalmat tükrözött. -, hol van apa? -tette fel azt a kérdést, amire nem tudtam a választ. Már fél hat múlt, ő meg még mindig sehol.

-Mindjárt jön -mondtam, de igazából fogalmam sem volt semmiről.

-Megígérte, hogy rendelünk pizzát -panaszolta Davi Lucca.

-Menj vissza játszani, én pedig rendelek nektek pizzát -ajánlottam. A fiú látszólag felvidult, és visszatért a gyerekbirodalomba, ahol Nick éppen gólt lőtt, ezért megdobálták popcornnal. Szegény Margaux, neki kell majd takarítani utánuk.
A neten megkerestem a pizzéria étlapját, és rendeltem 5 pizzát, egyet magamnak.
Hatra a gyerekek már szinte szétszedték a házat. Mindenfele kaja, lufik és játékok hevertek, de a focista még mindig sehol sem volt.

-Sziasztok! -köszönt az említett személy vidáman. Mérgesen néztem rá. Nem azért, mert itt kellett maradnom, hanem azért, mert szinte cserbenhagyta a fiát. Sértődötten álltam a konyhapult mögött. Zack kihozta a poharát, hogy kérjen még inni. Mosolyt erőltettem az arcomra, és öntöttem neki még egy pohár ivólevet.

-Apa, kapcsolhatunk zenét? -kérdezte Davi, akinek láthatóan minden aggodalma elszállt azzal, hogy Neymar hazaért.

-Persze -vágta rá Neymar, a jófej apuka. Segített bekapcsolni az üvöltő zenét a fiúknak, aztán odajött hozzám. -Köszi, hogy tartottad a frontot, mostmár hazamehetsz -mondta, vagyis inkább kiabálta, mert olyan hangosan dübörgött a zene.

-Még megvárom a pizzámat -közöltem szemrebbenés nélkül.

-Milyen pizzádat? -értetlenkedett a csatár, majd beleevett a közeli popcornos tálba, amiben már alig volt étel.

-Rendeltünk öt pizzát, amiből az egyiket magamnak vettem -válaszoltam, ő meg csak vállat vont.
Fél hét körül aztán meg is érkezett az étel. A fiúkat le tudtuk ültetni, körbe az asztalhoz, én pedig a pultnál fogyasztottam el a vacsorámat. Jól megszokott hely, és szerintem sokkal kényelmesebb, mint az étkező asztalnál. Fél órával később mindenkiért megjöttek a szülei, Daviék nagy nehezen elbúcsúztak egymástól. Ahogy az utolsó vendég is elhagyta a házat, én lenyeltem az utolsó falat pizzát, és indulni készültem volna; ottkint leszakadt az ég, és beköszöntött az év legnagyobb vihara, pedig még csak február vége volt. A szél majdnem kicsavarta a fákat, a felhőkből jégeső esett. Gondoltam, várok egy kicsit, amíg talán csillapodik az idő, mert ilyen viszonyok között még a buszmegállóig is egy komoly feladat lenne elsétálni.

-Van egy rossz hírem -nézett fel Neymar a telefonjából. Érdeklődve néztem rá, jelezve, hogy mondja, mi lenne az. -A vihar miatt törölték az összes esti buszjáratot -közölte.

-Most csak szórakozol velem, ugye? -lettem totál ideges.

-Itt van -fordította felém a mobilját, hogy jól láthassam a híreket. Sajnos igaza volt. Most hogyan jutok haza? -Nagyon szívesen hazavinnélek, de sajnos ma már ittam, szóval nem vezethetek -tárta szét a karjait.

-Mi van? -akadtam ki teljesen. -Mikor ittál?

-Az előbb -felelte, és nekem is eszembe jutott, hogy ivott egy kicsit "miért ne?" alapon. Holnap úgyis hétvége, állítólag nem lesz edzése, kiélvezte a lehetőséget. Még engem is megkínált, de én inkább passzoltam. -Itt maradhatsz, ha gondolod. Vagyhát nem hiszem, hogy lenne már lehetőséged -ajánlotta. Semmi kedvem nem volt itt aludni.

-Nem -vágtam rá. -Majd hazasétálok -szántam el magam. Neymar úgy nézett rám, mintha éppen azt próbálnám bebizonyítani, hogy repülő elefántot láttam.

-Maya, csaknem dió nagyságú jegek esnek az égből, biztosan nem fogsz hazasétáláni -közölte egyszerűen, ellentmondást nem tűrő hangon.

-Nem vagy az apám -tagoltam érthetően. -Nekem nem vagy az apám, de Davinek az vagy, és ma, amikor szüksége lett volna rád, amikor várta, hogy itt legyél, te nem voltál itt. Én viszont itt voltam, de én Davinek nem vagyok senkije. A bébiszittere vagyok maximum, de nem engem várt ide. Nem csinálhatod ezt, Neymar. Ő a fiad, akinek a körülményeket tekintve, hogy te itt élsz, Carolina meg Brazíliában, és ő ingázik, dupla, ha nem tripla annyi törődésre lenne szüksége. Merre jártál, ha szabad érdeklődnöm? -néztem farkasszemet a csatárral.

-Dolgoztam -vágta rám rögtön. -, mert tudod én dolgozom -tette hozzá, nekem pedig elkerekedtek a szemeim.

-Én is dolgozom! -kértem ki magamnak. -Méghozzá itt.

-Eddig nem úgy tűnt, mintha ezzel tisztában lennél. Elég jól felvágták a nyelved annak ellenére, hogy elvileg én a főnököd vagyok -kontrázott.

-Miattad papoltam ezeket! Miattad és a családod miatt! -Nem mondott semmit. -Merre van a vendégszoba? -kérdeztem, nem mintha nem tudnám. Neymar némán vezetett el a szobáig, aztán elhagyta a helyiséget. Levetkőztem, és vettem egy forró fürdőt. Szeretem a viharokat, mert kellemes érzés, hogy ottkint tompol a rossz idő, de én idebent vagyok a melegben. A fürdő után visszavettem azt a ruhát, majd elindultam azzal a céllal, hogy megnézem, elaludt-e már Davi. Annyira belemélyedtem a gondolkodásba, hogy amikor benyitottam a szobába, akkor vettem észre, hogy nem Davi Lucca, hanem az apukája szobájába mentem.

-Bocsi, én csak meg akartam nézni, hogy Davi már alszik-e, de elbambultam, és ide jöttem. Már megyek is... -magyaráztam össze-vissza. Neymar derékig betakarózva feküdt az ágyban, és mereven figyelt. Nem tudtam hamar elmenni a kivarrt felsőteste mellett, ami így elém tárult.

-Már elaludt -közölte a csatár Davire utalva.

-Oh, oké. Akkor én... -össze-vissza forgolódtam. -Én megyek is vissza -mutattam az ajtóra, ami tök felesleges volt, mert már megfordultam. -Jó éjt! -szóltam még vissza.

-Maya -hallottam meg magam mögül, ahogy a csatár alig hallhatóan, lágyan formálja a betűket.
Visszafordultam, és a focistával találtam szembe magam.

-Neymar -suttogtam. Egyre közelebb jött. Szinte már éreztem a sóhajait az arcomon. Egészen közel hajolt hozzám. Mélyen a szemembe nézett. Elvesztem gesztenyebarna szemeiben, és a valóságba már csak a csókja hívott vissza. Biztonságban éreztem magam a karjai között, miközben az ajkaink egymáshoz tapadtak. Akkor sem engedett el, amikor ajkaink elszakadtak egymástól. A következő csókért már én hajoltam oda, ő pedig lassan elkezdett hátrafele indulni, és engem is magával húzott, mígnem az ágyában kötöttem ki. Felém hajolt, és folyattuk az egymásért vívott csókcsatát. Levegőért kapkodva váltunk el egymástól. Felegyenesedett, de a tekintetét végig az enyémbe fúrta. Kihúzta a hajgumit a hajamból, aztán visszahajolt, és újabb csókokkal halmozott el, amíg aztán le nem került a hajgumimmal együtt a pólóm, majd a többi ruhadarab is a padlóra...

_________________________________________
😇😇