-Davi Lucca da Silva Santos, gyere ide, és most vedd fel a cipődet! -szólt rá Neymar a fiára.

-Helló -köszöntem. -Látom, pont jókor érkeztem -mosolyodtam el. Imádhatnak engem ebben a házban.

-Maya, ma nem kellett jönnöd -nézett rám Neymar.

-De -szálltam vitába. -Elküldted a heti beosztást, itt is van... -nyitottam meg a dokumentumot a telefonomon. -Február 2. 16 órától -mutattam neki.

-Elseje van -világosított fel a focista. Már éppen elkezdtem volna megcáfolni, amit mondott, de aztán ránéztem a telefonomra: tényleg elseje volt.

-Bocsi, elnéztem a napokat -magyarázkodtam lesütött szemmel.

-Semmi gond, de hogyan jöttél be a kapun? -kérdezte. Nos, igen, tudom a kapukódukat, de nekik ezt nem kéne tudniuk. -Tudod a kódot? -esett le neki, én pedig esetlenül vállat vontam. Látszólag annyira nem mozgatta meg a dolog. Ha meg akarnám ölni őket, vagy esetleg ki akarnám rabolni a házat, már rég megtettem volna. -Viszont tessék -nyomott a kezembe egy borítékot, amit a konyhapultról vett el, aztán ismét a fiához fordult. -Davi Lucca, itt van Maya is, szóval ha nem jössz le most azonnal, ő is tudni fogja, hogy mennyire nem fogadsz szót!

-Szerinted ez megmozgatja? -vontam fel a szemöldököm, a focista meg csak bólintott. -És már megkaptam a januári fizetést -adtam vissza neki a borítékot, de ő nem fogadta el.

-Azt utalni szoktam, ebben nem pénz van -közölte furcsa arccal. Kinyitottam a borítékot, és olvasni kezdtem. Egy meghívó volt Neymar szülinapi bulijára Párizs egyik legmenőbb helyére ötödike este nyolcra.
Közben Davi is megérkezett, és nagy duzzogva felhúzta a lábbeliét. Tényleg hatott a módszer.

-Köszönöm, de nem hiszem, hogy el tudok menni -utasítottam vissza a meghívást. Igazából el tudnék menni, de attól tartok, hogy a hely tele lesz szebbnél szebb modellekkel, focistafeleségekkel, sportolókkal, és nekem nem hiányzik, hogy végignézett Neymart az összessel.

-Azért még gondold át -erősködött, én pedig elraktam a borítékot a táskámba. -Hozd el nyugodtan azt a barátnődet is... -Egyértelműen elfelejtette a nevét. Chloè is csak egy a sok rajongója közül, mindössze neki megadatott a találkozás az idoljával.

-Rendben, köszönjük -mosolyodtam el.

-Neked mikor van a szülinapod? -kérdezte hirtelen.

-Hatodikán -sóhajtottam mosolyogva. Pontosan egy nappal az övé után.

-Na, akkor kaphatsz egy plusz szelet tortát, ha eljössz -kacsintott. Éreztem, ahogy az arcomba áralmik a vér, és tiszta piros lesz az arcom. Lehajtottam a fejem, hogy ne vegyék észre. -A PSG edzőpályájára megyünk, ha gondolod el tudunk vinni odáig -mondta a focista.

-Köszi, de nekem az csak kerülő -motyogtam. -Davi, elvitte a cica a nyelved? -fordultam a fiú felé, aki még meg sem szólalt, amióta ott vagyok.

-Nem -felelte kurtán.

-Baj van? -kérdeztem, de ő csak megrázta a fejét.

-Haragszik az anyjára és rám -válaszolta Neymar. -, mert jövő héten nem tud Brazilíába menni.

-Ennyire utálsz itt lenni? -kérdeztem félig viccből Davitől. -Én tökre unatkoznék, ha nem lennél itt -Végre a fiú is elmosolyodott, bár csak halványan.

-Csak hiányzik anya -vallotta be. Gyorsan átgondoltam. Ha minden igaz, már másfél hete itt van, és lesz az két és fél is még a jövőhéttel együtt.

-Te is biztosan nagyon hiányzol neki, de már nagyfiú vagy, és itt van apa, Paradicsom és a dínóid -ecseteltem. Davi csak megvonta a vállát, aztán elindultunk.

▪▪▪

Átléptem a huszonnégyet, és annak ellenére, hogy a testvérem síkrészegre itta magát a barátai és a menyasszonya társaságában egy menő német szórakozóhelyen, és egész éjjel pszihológia történetet tanultam.

-Még egyszer boldog szülinapot, Maya -emelte meg a narancslevét Chloè éjfélkor, amikor még mindig a füzetünk felett ültünk. Már hetedike volt.

-Köszi -ittam meg az utolsó korty kávémat is.

-Hol vannak a jegyzeteim az utolsó óráról? -kérdezte álmosan. Nem voltunk az utolsó előadáson, így Simone lefénymásolta a jegyzeteit, és ideadta Chloèjét és az enyémet is.

-A táskában -mutattam az előszoba felé. -Egy borítékban keresd -szóltam a lánynak, mikor már elindult az említett kiegészítő felé.

-Megvan -kiabálta vissza, majd már pillanattal később újra mellettem ült. -Ez nem az -ráncolta a homlokát, mikor kinyitotta a borítékot. -Ez... Ez... -olvasta ez a szöveget. -Te hivatalos voltál Neymar szülinapi bulijára? -esett le az álla teljesen. Egész testében remegett, így elég ijesztő hatást keltett. -Te hivatalos voltál Neymar szülinapi bulijára, és nem mentél el? -hadarta el újra. Vállat vontam, Chloèt pedig a sírógörcs kerülgette. -Megtarthatom? -mutatta fel a meghívót a könnyeivel küzködve.

-Persze -feleltem egy nagy gombóccal a torkomban. Hirtelen elkapott a lelkiismeretfurdalás. Tudom, hogy mennyit jelentett volna neki, ha elmegyünk ebbe a buliba együtt, és nekem meg volt rá a lehetőségem, de még csak nem is szóltam neki.

-Mikor jössz? -jelent meg hirtelen az álmos, alsógatyás Oliver az ajtóban. Chloè nem tudott megszólalni. -Mi a baja? -fordult felém a srác.

-Maya -motyogta Chloè. -hivatalos volt Neymar szülinapi bulijára -suttogta teljesen lesokkolva. Oliver megforgatta a szemeit, majd odalépett a barátnőjéhez, és szorosan megölelte. A lány belekapaszkodott Oliver felkarjába, és csak bámult maga elé.
Itt megfogadtam, hogy ha még egyszer lesz egy ilyen vagy legalábbis hasonló lehetőségem, élni fogok vele, és nem magam miatt, hanem Chloè miatt.

▪▪▪

Teljes sötétség honolt odakint. Davi már aludt, és csak ketten voltunk a házban. Neymar még sehol sem volt, én az étkezőben törökülésben ücsörögtem a kötött, rózsaszín pulcsimban, mert kicsit fáztam. A fejem tetején egy laza konty foglalt helyet. Még Davinek főztem teát, de nem itta meg az egészet, így ez a feladat rám várt. A telefonomat szorongattam, de senki olyan nem volt elérhető, akivel szívesen beszélgettem volna. A közösségi oldalakat már legalább kétszer végigpörgettem, maradt a YouTube.
Az ajánlott videóim között ott figyelt egy, ami a "Neymar Jr -Respect moments" címen futott. Mi rossz sülhet ki belőle, ez csak egy cuki videó alapon rákattintottam.
Elindult a szomorú aláfestő zene, aztán megjelent Neymar, ahogy magához ölel egy síró kisfiút, aki befutott a pályára. A közönség állva tapsolja a focistát. A következő képen még Barcelona mezben áll a pályán. A két rajongója, akik befutottak hozzá, a nagy lendülettől fellökik. A csatár nyugtatja a biztonságiakat. Ismét képváltás következik, Neymar felső nélkül fut ki a pálya szélére, és megölel egy fogyatékos fiút, aki sír örömében. Aztán lepacsizik a sorban álló kis focistákkal. Aláírja egy brazil fiú mezét, és csinál vele egy képet. Ugyanezt megteszi két Barca-mezes kiskrapekkal is. Visszatérünk az első videóhoz, lekíséri a kissrácot a pályáról, és aztán odaadja neki a mezét. Fotózkodik, aztán ismét fotózkodik a Instituto Neymar Jr-s gyerekekkel, aztán újra fotózkodik. Egy nagyon régi felvétel, ahol körül-belül 22 éves lehet. Továbbra is fotózkodik. Kidobja a mezét a nézőtérre, ez már Párizsban játszódik. Visszatekintünk a feldöntős részhez, felsegíti a rajongóit. Poénkodik Davi Alves-zel. Odaadja a cipőjét egy szurkolójának. Nem tudtam kivenni, hogy pontosan mit, de odadob valamit egy rajongójának. Instagrammon élőzik egy beteg kislánnyal, de a felvételből árad a szeretet. A csapattársaival a sorban állva elsírja magát. Aláír egy mezt. Fotózkodik, és már szinte sorsszerűen újra fotózkodik. Egy, még az öt évesnél is régebbi felvételt látunk, ahol aláírja egy kissrác mezét. Barcelona-fanoknak dedikál. Megint a sírós jelentet mutatják. Ki gondolta volna, fotózkodik. És a végén egy összekapós felvétel egy meccs végéről, ami szépen lassan elsötétül.
A szememből patakokban folytak a könnyeim. Annyira elvarázsolt a videó, hogy hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Úgy éreztem, hogy jobban szeretem, mint valaha, mert igenis szeretem.

-Mi a baj? -hallottam meg hirtelen a focista hangját. Egyáltalán nem hallottam, amikor megérkezett, így aztán rettenetesen megijedtem. Ülve ugrottam egy nagyot.

-Jézusom! -kaptam a szivemhez. Miután a szervezetem is felfogta, hogy az „csak” Neymar, hangosan kifújtam a levegőt, majd letöröltem a könnyeimet. -Semmi baj sincs -tagadtam. -Csak láttam egy videót, és elérzékenyültem rajta -magyaráztam. -Davi már alszik -tettem hozzá, aztán felálltam az asztaltól.

-Maya -vonta magára a focista a figyelmemet. -, nyugodtan elmondhatod, ha történt valami, hátha tudok segíteni.

-Köszönöm, de most tényleg csak ennyi. Unatkoztam, ezért elkezdtem videókat nézni, feldobott egy aranyos videót, és azon sírtam -próbáltam minél részletesebb magyarázatot adni a könnyeimre, hátha úgy jobban elhiszi.

-Milyen videó volt? -kérdezte.

-Macskás -vágtam rá egyből, kicsit túl gyorsan is. -Cuki cicák voltak benne.

-És ezen érzékenyültél el? -Mintha egy kivallatáson lennék. Mi köze hozzá?

-Meghaltak benne a kiscicák -folytattam a vetítést. Mégis hogy lehetne ez egy cica-elhalálozós videó, ha az előbb még azt mondtad, cuki videó volt?  Maya, te normális vagy?

-Értem -bólintott. -Jön még buszod?

-Persze, egész éjjel járnak -húztam ki magam.

-Akkor jó -vette le a melegítőfelsőjét, amit nemes egyszerűséggel ledobott a kanapéra. Mostmár legalább tudom, hogy kitől tanulta ezt a módszert Davi Lucca.

Bedugott fülhallgatókkal, zenét üvöltetve lépkedtem a buszmegálló felé. Folyton eszembejutott az a videó, és minden egyes alkalomkor mintha kicsavarták volna a szívemet.
Legkésőbb júniusban fel kell mondanom, addig is csak Davi miatt maradok. Túlságosan sok és mély érzés fűz hozzá ahhoz, hogy vele dolgozzak.