Háromnegyed hetet ír a telefonom kijelzőjén lévő óra, amikor másnap reggel kipattannak a szemeim. Tudom, hogy az ébresztő még tizenöt perccel ezután fog felrikoltani, mint ahogyan tisztában vagyok azzal is, milyen keveset aludtam az éjszaka. Naplementétől hajnalig beszélgettünk és bámultuk kedvenc filmjeinket a barátommal, csókokat és öleléseket váltva, nem tudván betelni azzal a tudattal, hogy mostantól tényleg minden más akkor is, ha tulajdonképpen nem sok dolog változik. 

Changbin az oldalamon szuszog. Nem olyan könnyű kizökkenteni az álmai közül, ezért bátorkodom felkelni mellőle és elhagyni a hálót. A nappali ablakán át halványlila fénnyel köszönt be a pirkadat, egyenesen Jeongin szobájáig nyújtózkodva a fa parkettán. Nyitva áll az ajtó, így kíváncsiságból bekukkantok, vajon alszik-e még a legfiatalabb, ám meglepetésemre nem találom itthon. Még egy darab billen helyre a kirakósból ― a fekete haza sem jött, miután átgyalogolt a szomszédos faházba, hanem ott töltötte az éjszakát. 

Ábrándos mosollyal csoszogok ki a konyhába. Mivel nem készültünk fel eléggé, csupán instant kávét tudok itt készíteni, de a semminél ez is jobb, tehát feldobok belőle két adagnyit, és nekilátok a magunkkal hozott ételekből valamiféle reggelit kreálni. Mindössze néhány szendvicsre futja a reggeli ötletgazdagságomból, de reménykedem benne, hogy ettől kellemesebben indul majd Changbin napja. Szeretném, ha minden energiájával a mai meccsre tudna fókuszálni ― sokat küzdöttek azért, hogy most itt mérkőzhessenek meg, és végigkövethettem minden nehézségüket, ami időnként kis híján megbuktatta őket. A szívem mélyén tudom, hogy nekem is épp olyan fontos a teljesítményük, mint akármilyen csapattagnak. 

Míg idekint szerencsétlenkedek, meghallom a hálószobában ricsajt csapó ébresztőt. Közvetlenül utána Changbin mogorva hangja társul hozzá; magához illően gyönyörű, cifra kifejezésekkel némítja le a mobilomat, hogy ne zavarja tovább, azonban a kávé illata csakhamar kicsalogatja hozzám. Pusztán egy percre lábal ki, hogy egy jó-reggelt puszival megajándékozzon, és újra eltűnik az ajtólap mögött. Mintegy tíz perc múlva felöltözve tér vissza. Az edzéshez viselt ruháiban látom. Nem kétséges, hogy hatalmas kedvvel és izgalommal várakozik a meccs kezdetéig. 

― Mondtam már, hogy te vagy a legjobb? ―  mereng el magában, meglátva a konyhapultra készített két kávés csészét, amikből keserédes aroma szállingózik a levegőben. Pont ekkor illesztem össze az utolsó szendvicset is, és két tányérra pakolok mindent. 

― Nem, de hízelgő ― vonok vállat mosolyogva. ― Reggelizzünk a verandán, hm? ― vetem fel az ötletet. Szemmel láthatólag jónak gondolja, ugyanis a szeme felcsillan. Még egy momentumra visszalép a hálóba, és a nagy, bordó pulcsit hozza magával, amit általában én szoktam hordani. Most is rám adja, mielőtt magához ragadva tányérját és bögréjét megindulna a tornác felé. 

Jöttünkkor is megállapítottuk, milyen aranyos az a három személyre kitalált kávézóasztal, amit a tulajdonosok kihelyeztek a szabadba, most pedig kifejezetten jó hasznát vesszük. Egymás mellé ülünk, innen pontosan rálátva a pályára, ahol néhány nyurga srác már különböző gyakorlatokat végez. Changbin fél szemöldökét felhúzva méregeti őket. Nagyjából úgy fest, mint tegnap este Jeongin, azzal a kivétellel, hogy az ő arckifejezéséből könnyebben ki tudom venni; nem túlságosan bizakodó. 

― Zavar, ha rágyújtok, Kicsi? ― kér engedélyt kedvesen. Mosolyogva ingatom meg a fejem, és ignorálom, miképp kerül elő a cigarettás doboz, belőle egy hosszú fehér szál és a szokásos öngyújtó. 

― Úgy vagy a barátom, ahogyan vagy. Nem akarok rajtad semmit megváltoztatni. Ami eddig nem piszkált, innentől sem fog ― tisztázom rögvest. Bólintva csípi ajkai közé a cigit, s a kicsiny lánggal meggyújtja a legvégét. 

― Ne haragudj, csak ideges vagyok ― vallja be frusztráltan. 

Nem szeretném azt mondani neki, hogy látom, de édes tőle, amiért bejelenti, hiszen tényleg így van, azonban tökéletesen meg tudom érteni őt. Sejtem, hogy minden barátunk hasonló állapotban készülődik a fél nyolckor kezdődő eseményhez, és csak reménykedem, hogy mindannyiuknak eszébe jut lazítani egy kicsikét, mielőtt összeomlanának a stressz miatt. 

Perceken át taglalja, mire számít ettől a meccstől. Habár félig-meddig laikusként hallgatom, miközben beszél, át tudom érezni a benne kavargó emóciókat, és tudok rájuk érdemben reagálni. Mire befejezi a mesélést, két szál cigarettát pusztít el, és kényszerből betömi a szendvicseket is. Étvágytalan, de sportolóként megtanulta, hogy a reggeli számít a legfontosabb étkezésnek, amikor fedeznie kell az energiaszükségletét. Egy utolsó mozdulattal kiiszom a kávé utolsó kortyait is a csészéből, majd már állnék fel, hogy a megüresedett tányérokat és bögréket bevigyem és elmosogassam, ám megakadályoz Seo Changbin tenyere, ami történetesen a combomra fog, és erőteljesen leránt az ölébe. 

Várakozás nélkül hajol az ajkaimra. Csókjából üvölt a kötődés és az elfojtott idegesség is, így próbálok finoman bánni vele, hátha megnyugtathatom a jelenlétemmel. Szorosan ölel, karjai fogságban tartják a derekamat, de csöppet sem bánom. Szeretem, mikor a tudtomra adja, mennyire szüksége van rám.

― Szeretlek, Felix ― mondja határozottan, mikor végre elcsendesednek benne az indulatok, és lecsillapodva a mellkasomon piheg. 

― Én is szeretlek téged, Binnie ― simítok arcélére. 

Habár itt, a kicsi verandán ücsörögve akár mindennaposnak is számíthat ez a jelenet, mégis sokkal többet ér, mint bármilyen eddigi emlékünk. A barátomat, a páromat ölelem magamhoz, aki támaszként számít rám. Mosolyogva emelem tekintetem a lilában és rózsaszínben fodrozódó felhőkre, aztán vissza Changbin felé ― és arra gondolok, vajon mik lehettek a barátság szabályai. 

<3

vége

még jön egy interjús rész valószínűleg, ahová tehettek fel kérdéseket a szereplőkkel, a könyvvel, bármivel kapcsolatban, és megválaszolásra kerülnek, mint a "mert a nap felkel" c. munkám utolsó részében, legyetek kreatívak, számítok rátok <3 

puszi mindenkinek:

luca