― Mi volt ez a csend most délután a szobátokban? Azt hittem ennél hangosabbak lesztek ― jegyzi meg Jeongin, ahogy maga elé nézve sétál előre az egyik ösvényen. 

A focipályától nem messze már a város peremére érkezik az ember, ahonnan messzire nyújtózó szántóföldek és kellemes erdők terülnek el. A legfiatalabb váratlan ötlete volt, hogy járni szeretne egyet errefelé, amihez természetesen engem kért meg, kísérjem őt el ― fene a jó szívemet, amiért minden komolyabb habozás nélkül igent mondtam neki, ezt a kérdést követően szinte azonnal meg is bánom a döntésemet. 

― Csak olyan negyed órákra ébredtem meg, mert aludtam végig, Changbin meg fülessel zenét hallgatott, szóval nem tudom, mit mondhatnék ― vonom meg a vállamat semlegesen. Talán én értelmeztem félre az előbbi mondatát, de kissé kellemetlenül érzem magam miatta, és ezt minden bizonnyal a magas, fekete hajú is látja rajtam.

― Nem mintha bánnám, nem azért ― teszi hozzá várakozás nélkül egy huncut félmosollyal ―, csak egészen megdöbbentő volt. Azt hittem hasonlóak lesztek mint Jisung és Minho, mert ők tényleg kibírhatatlanok.

Halk nevetés hagyja el ajkaimat. Tekintetem szaporán csapong a gyér erdőfolt fái között. Egyszerűen imádok a friss levegőn, szabadban járkálni, legfőképpen ilyesmi helyeken, és bár ezt megelőzően nem sokat voltunk kettesben a kisebbel, egészen épkézláb társaságnak tartom. Mostanra hazafelé fordultunk, és a lépteink ugyanazon a csapáson, azonban visszafelé vezetnek minket, mert közeledik az éjszaka, és a szürkület egyre mélyebb tónust ölt.

― Őszintén, csodálnom kéne? Te, Changbin és én vagyunk az első házban, Woojin, Chan és Seungmin a másodikban, aztán legesleghátul azok ketten. Nyilván van oka ― érvelek egyszerűen, kacagva a megállapításon. 

Jeongin tovább fűzi ezt a témát, ám csupán fél füllel figyelek rá, mivel túlságosan lekötnek a lombok közül felcsendülő madárcsicsergések és apró zörejek, de még a város távolabbról ideszűrődő hangjai is. Mire észbe kapok, újfent a járda unalmas betonburkolatát koptatjuk, s azonnal ráfordulunk a szabadidős terület kocsifelhajtójára. Elhaladunk a pálya mellett is, ahol pontosan ekkor zajlik a hazai csapat edzése. Engem nem igazán mozgat meg a látvány, de Jeonginon észreveszem, hogy ugyan mindössze a szeme sarkából, viszont lopott pillantást vet a játékosok felé, így próbálva megsaccolni, mennyire erős a teljesítményük. Nem tudok leolvasni a vonásairól semmit; tökéletesen csinál úgy, mintha mi sem történt volna.

― Én beszaladok még Woojin hyunhoz, nála hagytam a kulacsom, de nemsokára jövök ― jelenti be a fekete, már házunk felé közelítve.

― Ne kísérjelek el? ― érdeklődök, habár inkább az udvariasság beszél belőlem, hiszen magam is feleslegesnek tartom az ajánlatot.

― Nagyfiú vagyok már, menni fog egyedül is ―  vigyorodik el. Összeszűkülő szeme miatt enyhén hasonlít valami kis rókára, magamban pedig jót is derülök ezen a példán, majd bólogatva hagyom, hogy tovább vonuljon a második apartman felé. 

Mivel Changbint itthon hagytuk, nem kutakodok kulcs után, mindössze betérek a házikóba. Hirtelen elgondolkozom, vajon nem rossz ajtón léptem-e át, mivel zenefoszlányok és sűrű sötétség fogad, egyetlen lámpa sincs felkapcsolva, és a megosztott hálónkból sem szűrődik ki sok világosság, csupán az ajtórésen át vetül halvány fénycsík a padlóra. Bizonytalanul indulok el abba az irányba, követve a lágy dallamokat, és ugyanilyen tétován nyitok be, ám a bent elém táruló jelenet egészen megdöbbent. 

Changbin az ágyon ül, lábait törökülésbe húzva tartja ölében a laptopját, mely egyedüli fényforrásként szolgál két kicsi mécses mellett, amiket az éjjeliszekrényre helyezett. Jöttömre felkapja a fejét, és gyorsan körbenéz a helyiségben, mintha keresne vagy ellenőrizne valamit. Időm sincs megszólalni ― egyből letesz mindent, amivel eddig foglalatoskodott, és lassan elém lépdel. Ujjai óvatosan kutatják fel az enyémeket, s fonódnak közéjük, ahogy tekintetünk is szendén alkot szemkontaktust. Hirtelen nem tudom hová tenni a helyzetet, és csak hangtalanul várom, mi is a célja ezzel az egésszel.

― Mondtam, hogy van egy meglepetésem, igaz? ― suttogja. Majdnem olyan szégyellősnek hangzik most, mint amilyenné én válok a felismeréstől; valóban szervezett egy aprócska randit. Ekkor áll össze minden különös részlet: miért hívott el Jeongin sétálni, hogy amíg én aludtam, ő a megbeszélt lejátszási listát válogatta, mindezt azért, hogy örömet okozzon vele. ― Tudom, hogy adhatnék többet, szebbet, jobbat, de kérlek, hadd kapjon ez az egész egy esélyt. 

Semmi nem fér ki a torkomon, így beéri egy döbbent bólintással és valami hitetlen, de annál boldogabb mosolyszerűséggel. Gyengéden vezet az ágyhoz, s húz le a matracra, laptopja képernyőjén pedig a Minden minden című filmet pillantom meg, amiről tudja, hogy az egyik kedvencem. Még egyszer körbehordozom a tekintetem a szobácskán; a lehúzott redőnyön, a gyertyákon, nem utolsó sorban rajta is, és nem tudom felfogni, mi készteti erre. Előrébb hajol, elindítja a filmet, pár percen belül pedig már a karjaiban találom magam. Ő az ágy támlájának döntött háttal ölel magához, állát a fejem búbján nyugtatja, és épp olyan figyelmesen nézi az első képkockákat, mint ahogyan már százszor tette velem korábban. 

― Changbin... ― keresgélem a szavakat. Rémesen ostobának érzem magam, amiért egyetlen normális mondatot sem tudok megfogalmazni és kinyögni, de olyan váratlanul ért az egész, hogy teljes sokkban lézengek. ― Ezt mind... miért? 

Nem felel. Sem azonnal, sem hosszúnak tetsző másodpercek alatt sem, ezért kissé eltávolodok és felkönyökölök a matracon, hogy szemébe nézve tudjam meg az igazságot. Habozni látszik, viszont erőt vesz magán. Csokoládészín íriszei a sajátjaimba olvadnak, miközben suttogásnak minősíthetően megszólal.

― Mert eddig sosem tudtam elmondani, ki is vagy számomra valójában. ― Torkomba ugró szívvel várom, hogy folytassa. Nem merek semmit mondani, félek, hogy azzal megtörnék valamit, neki pedig már könnyebben hagyja el a vallomás az ajkait. ― Nem csupán a legjobb barátom vagy, Felix, hanem az a nagybetűs Első Szerelem. 

Könnyek bukkannak fel a szemem sarkában. Képtelen lennék megindokolni, miért, egyszerűen csak hatalmas boldogság lesz úrrá rajtam. Ebben a pillanatban madarat lehetne fogatni velem. Changbin is észreveszi, mennyire örülök, hogy milyen vidámmá tett néhány momentum alatt. Tenyere az arccsontomra csúszik, töredék másodpercekkel ezután ajkai is a számat érintik. Úgy csókol, mintha még nem ismerne, mintha legelőször cselekedne így, a szívem pedig valósággal megolvad. 

― Changbin ― nézek fel rá félig lehunyt szempilláim alól, mikor puszta pár milliméterre elhúzódik tőlem ―, lennél a párom?