A halálomon vagyok. Azt hiszem ez teljeskörűen leírja a hangulatomat, miután a negyedik órában elszenvedtünk egy kisebb balesetet. Nem volt elég a reggel óta tartó fejfájás, illetve az angol házi hiánya ―  amit persze a tanárnő egy húsz perces felelettel váltott ki a legérdektelenebb témákkal kapcsolatban ―, szünetben összefutottunk valakivel.

Ha egészen pontos akarok lenni, ez tényleg így történt. A srác magas, legalább egy fejjel fölém kerekedik, emiatt természetesen a hosszú lábai elé sem néz. Így eshetett meg, hogy a nagy rohanásban a folyosón nekem szaladt. A kezében fogott kávé nagy része a pólómon landolt, én pedig a mögöttem lézengő Felixnek zuhantam. Szegénykém alig bírt megtartani abban a váratlan pillanatban.

― A Pearl Harbor-i kikötőbe való bejutáshoz Jamamoto a megszokottnál északabbra elhelyezkedő útvonalat tervezett. A lelepleződés kivédéséhez megkerülték a Midway-szigeteket, később pedig...

A történelem tanár monoton hangja sosem idegesített ennyire. Az egyébként fennálló hisztériás hangulatomhoz hozzájárul, hogy a forró itallal meglocsolt felső még mindig a mellkasomra tapad, hiszen nincs nálam váltás ruha. Persze, felhúzhatnám az edzésre hozott mezemet, azonban attól félek, hogy azzal a tiszta textilt is összepiszkolnám ― először nem ártana egy alapos zuhany, mielőtt bárminemű átöltözés szóba kerül.

A mellettem üldögélő vörösnek is feltűnik a nyűglődésem, vagy csak a tény, miszerint ezzel nem képes nyugodtan megírni a jegyzeteit. Becsülöm Felixben, hogy fontosak számára a tanulmányai, így szándékosan a világért nem akarom idegesíteni a vergődésemmel ― a pad szélére kihúzódva folytatom inkább, minél észrevétlenebbül.

Alap esetben sem szokásom élénk figyelemmel kísérni az óra menetét, most meg végképp nincsen hozzá türelmem. Ezt kifejezve a padra fektetem a karjaimat, hogy rájuk borulva legalább aludni próbáljak, ha más értelmes dolgot nem is teszek. Lecsukom a szemem, ám rögvest felnyitom, mert Felix apró tenyere a térdemre csúszik. Muszáj elmosolyodnom; a bal kezét nélkülözve körmöl tovább, néha lopott pillantásokat vetve felém, miközben az ujjacskái gyengéden megsimogatják a combomat. Kissé megingatom a fejemet ― nem hiszem el, hogy ilyenkor is velem törődik. Ugyanakkor, nyilván jól esik tőle a figyelem és a gyengédség, tehát nem próbálom megakadályozni. Hagyom, hogy a körmeit időnként végigkaristolja a nadrágom anyagán, s inkább csendesen várom a töri végét.

A csengetés üdítő hangja után azon kezdek kattogni, vajon milyen óra lesz a következő, amikor az eddig szótlan fiú felkapkodja a cuccainkat, és egy az egyben bevág mindent a szekrényébe. Diákok tömege kavarog a folyosón, a nagy felfordulásban félek, hogy valaki nekimegy, úgyhogy közel állok hozzá, enyhén odahajolva, amikor megszólal.

― Kész vagyok, mehetünk ― jelenti be. Értetlenül pislogok rá, hiszen a nap hátralévő részében még vár ránk három különböző tantárgy és három idegbeteg tanár; oké, csak kettő. A rajzoktató úgyis a saját világában él.

― Hova mész? ― érdeklődök teljesen összezavarva.

Felix csak az enyémekbe akasztja az ujjait és elindul a diáksereg legsűrűbb szakaszán keresztül az udvar felé. Szerencsénk, hogy ennyien kóvályognak a folyosón, különben a portásnak biztosan feltűnne a távozásunk, így viszont egyszerűen kisétálunk az ajtón. Továbbra is kíváncsi vagyok mi az úti célunk, azonban egyszeriben megvilágosodok, amikor a lakásunk felé kanyarodik.

― Gondoltam ruhát válthatnál. De csak egy tipp ― vonja meg a vállát mosolyogva. Eszembe jut, mennyire szeretem ezt a görbét látni a szája szélén, azonban rögvest el akarom terelni a figyelmemet erről. Az ember nem rajonghat a legjobb barátja ajkaiért.

Mindössze bólogatok és viszonozom ezt a csöppke gesztust, mellyel tudata alatt villanyozza fel a napomat. Valószínűleg neki fel sem tűnik, hogy az ujjaink nem szakadnak el egymástól, de nekem annál inkább; szolid mosollyal figyelem a kezeinket, fel sem tekintve az utunk közben. Nem tud érdekelni merre haladunk, mert minden nap ezt az utat járjuk be. Néha busszal, néha gyalog, mikor hogyan indulunk el otthonról ― bár a késések nagyja az én rovásomra tartozik, ugyanis általában nekem esik jobban nehezemre kilépni az álmok világából.

Már a kapukulcs csörren ― nem emlékszem, hogy kikerült volna a zsebemből, de talán ez olyan dolog, amit nem érdemes firtatni ― és az ajtónk előtt találjuk magunkat. Egészen gyorsan bejutunk, időm sem marad meglepődni, mert vörös barátom a szobám felé kezd tolni. Akkora természetességgel dobja le magát az ágy szélére, mint aki itteni lakó. Nem szólom meg érte, lényegében beépülhetne a házba is, annyira megszokott a jelenléte, hogy senkinek sem okozna gondot. Helyette a szekrényemhez sétálva derékig merülök benne ― a kupi elmaradhatatlan, tehát semmit nem találok elsőre. Bosszankodva morgok, amikor Felix odébb megszólal; a váratlan hangra beverem a fejemet az egyik falapba.

― Amúgy itt van az enyém is, ha az jó. Tudod, amiben múltkor eljöttél ― jelenti ki. A hangszínén érzem, hogy fojtottan vigyorog.

Óvatosan kikászálódok a polc alól, ügyelve a testi épségemre. Valóban: a kétszemélyes ágy azon részén hever, amit ő szokott elfoglalni, mellette pedig egy karnyújtásnyira pihen a sötét felső.

Kárörvendő mosolyára felelve muszáj vagyok revansot venni; pillanatok alatt keresztezem a karjaimat a hasam előtt, s a kávétól ázott pólót egyszerűen lekapom magamról. Nem számít, hogy hová dobom, majd úgyis felveszem ― vagy sem ―, s kimért mozdulatokkal térdelek fel a matracra, közvetlenül a derekától fél méterre. Látom, amint kicsit zavartabb lesz a viselkedése, a szemeit pedig erőltetetten tartja a nyakam szintjén, hogy véletlenül se pislantson lejjebb.

Nehezemre esik tartani a pókerarcot, viszont a lelki erőm nem hazudtol meg. Vontatottan támasztom le az egyik tenyeremet az oldala mellé, s engedem a súlyomat felé. Felix pillái rebbenve lapulnak az arccsontjához, mintha nem merne felnézni a szemembe. Olyan édesen ártatlan, ahogyan most fest, hogy legszívesebben a ruhám helyett az ajkaihoz hajolnék ― talán erre számít, hiszen a következő percben meglepi az ujjaimba akadó textil. Csendben húzom végig a lepedőn, majd utána a bordó pulóver elől kilátszó bőrén is. Mégsem öltözöm, szimplán figyelem a reakciókat.

Az ujjhegyeim végül a hasához érnek. Elkerülhetetlen, hogy magam is megfogjam őt, ha ott vezetem végig a szövetet, de az izmai enyhén megfeszülnek. Végre a szám szélére engedek egy mosolyt, s megvárom a tekintetünk találkozását.

― V-vedd már fel, Hyung ― sóhajt panaszosan a bőrén nyugvó érintésem és az alulöltözöttség miatt. Nem tudom leállítani magam, most nem, a nyakához bújva jegyzem meg a mondanivalóm.

― Eddig sose bántad ― célzok  fedetlen mellkasomra. Felix orcája a tincseihez hasonlóan pirosodik. Eszméletlenül aranyosnak látom.

// KÉRDÉS: zavarna titeket, ha a későbbiekben +18 besorolású cselekménnyel rendelkező részt is tartalmazna a történet? //