Az óra hat negyvenkettőt mutat, de én álmatlanul forgolódok a takaró alatt, melyet már csaknem teljesen lerugdostam magamról, épphogy fedi a lábamat. Egyszerűen nem hagy pihenni a  fejemben szaladgáló gondolatkavalkád, amiknek jelentős része szól az oldalamon fekvő fiúról ― egészen közel bújt hozzám, így most csupán centiméterek kínzó messzeségéből figyelem az arca minden szegletét.

Az első fénysugarak bizonytalanul kukucskálnak be a redőny résein. Felfedezik a szoba legapróbb zugait, majd bennünket is megtalálva körbetáncolják a párosunkat. Elképesztően szép látvány tárul a szemeim elé; Felix és a hajnali megjelenése. Kusza hajszálakból kóc kóc hátán, amik az annyiszor figyelt szeplős orca elé zuhannak. Sötét pilláit most lehunyva tartja, míg az arca egyik felét a párna anyagába fúrja, és a résnyire nyitott ajkakon keresztül veszi a levegőt.

Nem mondhatok rá mást, mint hogy valóban lélegzetelállító látkép, de ez nem mentség arra, hogy a legjobb barátommal kapcsolatban támadnak ilyen gondolataim. Éppen vele, akit hosszú évek óta ismerek, együtt nőttünk fel és közös kalandjaink voltak. Lassan tíz éve, hogy minden rendben és változatlan a kapcsolatunk. Nem akarom szeretni őt. Nem ronthatok el egy tökéletes életet egy ilyen hibával, ugye?

Lee Felix; vajon veled szerelembe esni hiba volna, vagy a világ leggyönyörűbb mámora?

― Már nem tudom, hogy mit higgyek ― mosolyodok el fáradtan, a félhomályos szobácskát kémlelve.

― Én meg azt nem, hogy minek vagy fent ilyen korán...

A rekedt hang hatására megáll a szívem egy pillanatra. Egyrészt azért, mert ez az orgánum egyszerűen gyilkolásra is képes volna, másrészt pedig először megijedek. Oldalra fordítom a fejem, azonban csak még kényelmetlenebb helyzetbe keverem magunkat, ami a vöröst láthatólag nem idegesíti ― az általa bevezetett jó-reggelt-puszit finoman az államra nyomja.

― Atya ég, Felix! ― kapok a homlokomhoz. ― Megrémisztettél egy pillanatra ― jelentem ki, közben azt próbálván leplezni, milyen jól esett ez a kicsi gesztus. A szája nyomán úgy érzem, mintha a bőröm bizseregne.

― Nem állt szándékomban, hyung ― emeli fel a kezeit békítőleg; nem mintha olyan haragos volnék rá. Ezúttal is megállapítom, hogy pici a tenyere és az ujjai is. Nagyjából másfélszer elfér az enyémbe zárva. ― Arra még mindig nem válaszoltál, hogy miért vagy ébren.

Csendben figyelem, hogy kiegyenesíti a karjait és egy elegáns nyújtózkodássá formálja a mozdulatot, aminek végén a jobbja erőtlenül hullik a felsőtestemre. Lelóg a bordáimon, ezzel Felix pontosan felém nézve fekszik és félig magához is ölel ― a szemei ebben a közelségben mintha milliónyi kicsi galaxist rejtenének a világmindenség összes titkával együtt.

― Hát az igazság az, Csipkerózsika ― kezdek bele valami brutális baromságba ―, hogy átaludtad a negyed és a fél hetes ébresztőt. Nem volt szívem kizavarni az ágyból. Egyébként nem ártana készülődni, mert el fogsz késni művészettörténetről.

A vörös szemei hirtelen tágra nyílnak. Megdöbbenve mered először rám, de mivel az én arcom igencsak meggyőző ― főleg, mivel késésben is ugyanilyen nyugalmasan heverésznék ―, jobbnak látja a telefonja után kutatni. Megkaparintja a készüléket az éjjeli szekrényről, aztán leellenőrzi az időt. Csak egy mérges szusszanást hallok, majd szegény mobilját visszadobja a többi kacat mellé. Tüntetőleg elfordul tőlem, tehát már a hátával nézek szembe ― a reakción muszáj vagyok kuncogni.

― Akkor azt eléggé elbasztad, mert Csipkerózsikát nem így ébresztették ― veti oda, így most rajtam a sor, hogy csodálkozni kezdhessek. 

A tudatom legmélyén sejtem, hogy a barátságunk most jut el a vízválasztó pontra, csak az nem mindegy, melyik irányba folytatódik a későbbiekben. Ezzel viszont egyáltalán nem foglalkozva araszolok ismét közelebb. Hozzá hasonlóan magamhoz ölelem, emiatt a mellkasom és a háta teljes egészben összesimul, én pedig akkor született ötlet nyomán a számat finomkodva nyomom a bőréhez. Csak másodpercekig tart, hogy a nyakától pici léptékekben feljussak az arcáig, ám addigra ― egyikünknek sem tűnik fel, viszont ― immár a lapockái érintik a matracot. Felkönyökölve pislogok le rá: a hatalmas és kifejező szemekből ezúttal nem tudok semmit kiolvasni.

― Most mi legyen? Csókoljalak meg? ― biccentem enyhén félre a fejem. Azokat a szavakat ejtem ki, amiket sosem lett volna szabad.

― Szeretnél?

A hangszínen nem érzek visszautasítást, sőt, egy árnyalatnyi játékosság is vegyül belé ― ez Lee Felix. Szégyenlősen tudja magát kívánatossá tenni; legalábbis az én számomra biztosan. Ezúttal is eléri, hogy az agyam kikapcsoljon, és meggondolatlanul cselekedjek. Mindkettőnket meglepem, amint fölé gördülök és az ajkainkat könnyedén simítom össze, mindössze néhány hosszabbra nyúlt másodperc erejéig. Alig mozdulunk, mintha csak most ismernénk meg egymást, és nekem határozottan olyan érzésem támad, hogy soha senki nem juthatott ennyire közel a szívemhez. Felix ennek ellenére lefagy, és a rövid gesztus végét a mellkasomra nehezedő tenyerek jelentik. Gyenge erőkifejtés, de azonnal értek belőle. Erősen harapok az alsó ajkamba; tisztában vagyok vele, hogy hibáztam.

― Binnie ― szólal meg a fiatalabb. A nevem reszketegen bukik ki a szájából, és a következő pár zavarodott kérdés végleg kijózanít a pillanatnyi komfortérzetből. ― E-ez most mi? Mit csinálunk?

Szakadozott mozdulatokkal bújok ki a takaró alól. Azon nyomban a földre hajolok, mert mielőbb magamra akarom kapni a ruháimat, hogy ― egyébként szombat reggel ― lévén hazarohanjak. Oda, ahol három napja nem jártam, és ahol most mégis biztonságot remélek a következmények elől. 

― Ne haragudj, é-én... nem tudom, hogy mi ütött belém ― szabadkozom. 

Felrángatom magamra a fekete farmernadrágot, s egy bizonytalan pillantás után magára hagyom a legjobb barátomat. Valósággal leszáguldok a lépcsőn és beleugrok a bakancsomba. Még az édesanyját is csupán futólag üdvözlöm egy jó reggelt elmotyogásával, ezt követően pedig kirohanok a lakásból, az udvarból, majd az utcából is. 

A szememet könnyek, a tüdőmet pedig a frissen meggyújtott cigaretta füstje marja ― fogalmam sincs már, hogy melyik a károsabb.

― Seo Changbin. Akkora egy hülye vagy ― szidom magam elcsukló hanggal.

Tíz évet lehetséges romba dönteni három másodpercnyi bűnnel?