El fogunk késni ― ez olyan nyilvánvaló, mint hogy a péntek reggel nem is indulhatna szebben, csak kémiával. Személy szerint a legutáltabb tantárgyam, de persze szoros versengésben van a fizikával. Nyilvánvalóan mindig az vezet egy kicsivel, amelyik órán aktuálisan ülök.

Sosem hittem volna, hogy megtörténhet ilyen, de jelenleg történelmi pillanat folyik. Azért kapkodom a lábaim Felix mellett, hogy időben szabadulhassak be a terembe. Szökőév lehet talán, mert alaphangon ez az ötlet meg sem környékezne, viszont hajlandó vagyok beismerni, hogy már nagyon szűkében állok a lehetőségeknek. Egy-két igazolatlan óra és esetleg behívatják apát a dirihez beszélgetni ― valójában egészen jó társaság tud lenni, ha a feje nem piros, és nem kétszáz decibellel üvölt, amiért leszakítottad a mosdó ajtaját. Vagy helybenhagytál valakit, aki neked ment. Esetleg lerúgtad a testnevelés terem lámpáját focilabdával.

Érdekes történetek...

A rendszeres testmozgás ellenére is kifulladok, mire a sokadik lépcsőt is magunk mögött hagyjuk. Csak egy pillanat erejéig nézünk össze a legjobb barátommal, amikor befordulunk a folyosó végén és felkészülünk a halálunkra ― egyikünket sem bír igazán a tanárnő. Engem egyszerűen szerény személyem miatt, Felixet meg azért, mert velem van. Most sem adunk túl sokat a jó modorra, könnyebb szimplán berobbanni a helyiségbe. Lenyomom a kilincset, és gyakorlatilag egymáson, illetve a küszöbön át esünk a padsorok közé.

A jöttünkre mindenki felkapja a fejét. Félelmetes csend honol bent, mint ahogyan az lenni szokott kémia alatt ― ez a nő kegyetlen. Szerintem hobbiból házisárkány. A legnagyobb zajt a lélegzetünk csapja, ugyanis fenemód zihálunk mind a ketten. Félig a másik vállára támaszkodva fújjuk ki magunkat, legbelül pedig tisztában vagyunk vele, hogy abszolút mindegy lett volna, hogy beérünk-e: percek kérdése, és ismét értelmét nyeri a közmondás, miszerint kívül tágasabb.

― Lee Felix és Changbin! ― csattan a rikácsoló hang. Tessék, a tegnapi fejfájás újfent előbújik majd.

― Elnézést, de én nem Lee vagyok ― jelzem azonnal a hirtelen fejét felütő problémámat. Ha már kidobnak, akkor a nevemet jegyezzék meg előtte. A hátunk mögül felhangzik valahol, hogy de még lehetek; felettébb vicces megszólalás egy diáktól, akinek a szemét bántja a barátságunk.

― Nem érdekel ― közli a kémiatanárnő ―, az viszont annál inkább, hogy milyen mentségük akad a késésre. Külön-külön érvelnek, vagy együtt késtek el?

Megint gúnyos vihogás; azt a, micsoda poénok röpködnek... Felix megköszörüli a torkát, s magához veszi a beszéd jogát. Kíváncsian tekintek rá a szemem sarkából. Lehetséges, hogy a nagy szám rossz hatással van rá, hiszen ő általában nem vesz részt a vitákban..

― Valójában három verziónk is van. Javaslom, hogy hallgassa végig őket, aztán válassza ki a kedvencét.

A középkorú nő feje piroslani kezd, főleg, hogy ezúttal nem kettőnknek szól a kacagás, hanem ellene. Néha váltani kell, nem lehetünk folyton mi a szívatott felek. Mielőtt esélye lenne megindulni felénk a tanári asztal mellől, vagy akár csak megszólalni, rögtönözve cselekszem és csak reménykedek abban, hogy nem hordok össze egy csomó idiótaságot ― mármint, ez elkerülhetetlen, de ha már alkalom adódik: ki kell használni.

― Kezdem is az elsővel, miszerint képzelje maga elé a jelenetet. Hajnali háromnegyed nyolckor csörög az ébresztő, ez még rendben is volna, hát mind a ketten összeszedtük a cuccainkat, azonban a szükséges méregbevitelem nem történt meg, ezért halaszthatatlanul el kellett rohannom a sarokra a dohányboltba. Azért útközben rágugliztam magának, hogy ne mondhasson felkészületlennek: a szervezetem cé-tíz-há-tizennégy-enn-kettőt követelt ― vezetem fel a világ legösszeszedetlenebb baromságát. Valami igazságalapja mégiscsak akad, mert egyszer tényleg memorizáltam a nikotin képletét, hogy hasonló helyzetben felhasználhassam.

― Pontosan ― bólint a mellettem álldogáló fiú ―, be is értünk volna időre a csengetéskor szóló ébresztőnkkel, ha nem kevertem volna cukor helyett nátrium-kloridot a lattémba. Tudja maga mennyire rossz íze van a sós kávénak?

Sajnos az előadásunk nem sikerül olyan nevetségesre, mint a fejünkben körvonalazódott az elképzelés ― ahhoz viszont bőven elég, hogy másodperceken belül kilökjenek minket az ajtón túlra, egy-egy igazolatlan óra ígéretével. Amíg belátni a terembe, utoljára megpróbálkozom feldobni az ötletet, hogy még meg sem hallgatta a harmadik variációt, ám nem meglepő módon majdnem az arcomba csattan az ajtólap. Vigyorogva konstatálom, hogy elrendeztünk magunknak háromnegyed órányi szabadidőt, úgyhogy akár kezdhetnénk is vele valamit.

― Lixie ― szólítom meg a barátomat ―, mit szólsz egy reggelihez és egy kávéhoz?

A válasz teljesen egyértelmű. Egyszerre indulunk a főkapu felé, hogy mihamarabb leléphessünk innen.