― Biztos, hogy nem nézetsz meg velem egy ilyet!

A hangom gyakorlatilag sikkantásnak minősíthető, amikor felfogom a tévém képernyőjén megjelenő filmajánlót. Már a leírás alapján is kiráz a hideg, ahogy a horror fő cselekményét olvasom. Nem az én hibám, hogy ennyire ijedős vagyok, viszont sosem leszek képes végignézni egy ilyen kategóriába eső műsort, rosszul vagyok a gondolatától is. Changbin felkuncog mellettem, miközben hidegvérrel futja át a sorokat a szemével, és rám nem is hallgatva kutakodik tovább. 

― Oh, még mennyire, hogy de ― vigyorodik el gonoszan. Alap esetben a gyomrom a mosolya miatt ugrana görcsbe, ám ez alkalommal erre rátesz a már most feléledni készülő félelem.

― Ne szemétkedj. Komolyan. Miért jó ez neked? ― nyöszörgök idegesen. Nem is próbálom leplezni, hogy nincs ínyemre ez a program. Éjjel sem fogok tudni aludni, ha valóban rábeszél a horrorra. 

A barátom maga elé teszi a távirányítót és az oldalára gördülve néz a szemembe. A mosolya nem hajlandó lekopni a szája sarkában, pedig most legszívesebben letörölném onnan. Nem, ez tényleg nem igaz ― imádom, és tehetetlen vagyok ezzel szemben. Ő is tudja, hogy viszonylag gyorsan meg fogom adni magamat, ezért nem is tesz semmi különösebbet, mindössze alkudozó hangnemben elkezdni összeszedni a gondolatait, hogy egy mindkettőnknek elfogadható verziót ajánljon.

― Jó. Akkor legyen az ― réved el egy pár pillanatig ―, hogy keresünk valami lazább horrorfilmet, amitől nem kapsz szívbajt már a kezdetekkor, és amikor úgy érzed, hogy nem bírod, kikapcsoltathatod velem.

― Sokba fog ez fájni neked ― ráncolom az orrom duzzogva. 

További hozzászólások nélkül hagyom, hogy kiválasszon egy tetszőleges linket. Nem vagyok jártas ebben a besorolásban, tehát nem tudom mennyire viselnek majd meg a jelenetek, azonban azt igen, hogy megbízom benne ― ugyan néha nem kellene. A szobám teljeskörűen besötétítve áll, még a csend is mázsásabbnak tűnik most, a szívem pedig egyszerre akar megbolondulni az első képkockáktól, illetve a hátamnak feszülő izmos mellkastól, ami egyértelműen a legjobb barátomhoz tartozik.

Ötlettelen vagyok azzal kapcsolatban, hogy mire számíthatok ettől a nagyjából másfél órától, amelyet a tévézéssel töltünk majd el. Bevallom őszintén, a jó szokásom most is előjön: a szám belsejét és az ajkaimon feszülő bőrt kezdem rágcsálni az aggodalmam végett, egy idő után pedig inkább lehunyom a szemem, ha valami elrettentőt sejtek a következő momentumban.

― Egyébként arról sem tájékoztattál, hogy mi a faszomat nyomtál be ― mormolom, habár leginkább magamnak szánom a zsörtölődést.

Már néhány perce szorosan lecsukott pillákkal fekszem a sötétben, mert nem merek felpillantani. Így, amíg nem látok tökéletesen megvagyok még. A hangszóróból előtörő hangok ijesztőnek bizonyulnak, viszont egyelőre nem társít hozzájuk képeket az agyam. Aránylag nyugalmasan várom a halálom eljövetelét ― vagyis a pontot, amikor mégiscsak kinyitom a szemem, hogy halálra sokkoljam magam egy jumpscare-rel ―, ám az megelőz engem és elém szalad Seo Changbin képében, aki a karját átveti az oldalamon és megnyugtatónak szánt mozdulattal a hasamra simítja a tenyerét.

― Szándékosan ― szólal meg halkan. Ez az egy szó lehetetlenül közel hangzik fel a fülemhez. ― Ne feszülj már be ennyire, még nem is történt semmi.

Hirtelen felpattannak a pilláim, és értetlenül meredek a helyiség egyetlen fényforrása felé. Természetesen nem úgy értelmezem a mondatot, mint ahogyan ő, aki a filmre céloz ― ez nem meglepő, tekintve, hogy az ujjai apró köröket ívelnek a pólóm anyaga felett. Talán az egyik legnagyobb hiba, amelyet ma elkövethetek: éppen ekkor láthatunk éles vágást, majd egy borzalmasan torz lényt ugrani fel a képernyőn. Reflexből eresztek el egy sikoltást, majd fordulok a másik oldalamra. 

Semmivel sem törődve fúrom az arcomat Changbin pizsamájába. Az elmém egyik rejtett szakaszában felötlik a gondolat: jó, hogy már lerendeztük a zuhanyzást, mert innentől órák hosszán át félni fogok egyedül maradni. A fekete hajú csitítóan simogatja a hátamat és semmiségeket dörmög a hajamba, hogy mielőbb visszaálljon a szívdobogásom az eredeti és egészséges ütemébe ― már ha ez lehetséges az ő közelében. Valószínűleg neki is feltűnik a néha megrázkódó vállam, ugyanis még közelebb von magához és a szabad könyökére támaszkodik fel. 

― Nyugalom, ez csak egy film. Ilyenek a valóságban nem léteznek ― bizonygatja kedves hangszínen. Ez tény és tisztában vagyok vele, de kíváncsi leszek hány rémálmot okoz még a későbbiekben ez az egy jelenet, s mikor ezt közlöm vele, bűnbánóan hajol lejjebb. ― Ne haragudj. Megígérem, hogy ha szeretnéd még a hét végéig is itt maradok veled.

― Hát én szóltam, hogy nem úszod meg egykönnyen ― emlékeztetem. Továbbra is remeg egy kissé minden kiejtett szó, viszont a pulzusom lassanként átlagossá válik.

― Mire gondolsz?

― Minimum péntek estig itt alszol ― tisztázom a kikötéseimet a legegyszerűbb módon. 

Changbin csupán felkuncogva bólogat párat. Helyezkedésnek nyomát sem érzem, ezért lep meg annyira, amikor a nyakszirtembe támasztja az állát. Nem hiszem el, hogy ez a pozitúra kényelmes a számára, rám nézve meg főképpen nem. A forró lélegzetek mindegyike az állkapcsom környékén ér célba. Nem könnyít a helyzetemen, viszont ha kibújok a karjai alól, akkor elkezd gondolkodni az okán ― ismerem már annyira, hogy utána azt kapja eredményül, rá haragszom az ijedtségem miatt.

― Mássz már ki a nyakamból ― kérem a vállamat enyhén felhúzva, hátha veszi a lapot és távolabb húzódik.

― Most mi bajod? Ez így tök jó. ― Talán nem csalnak az érzékeim, mivel még inkább a nyakhajlatomba temetkezik.

― Bármit ― nevetek fel halkan a csiklandós érzésre ―, csak a nyakam ne. Érzékeny.

Mintha pár másodperces csend ereszkedne kettőnkre. Eddig teljes jelentségét vesztette a háttérben tovább futó film, azonban újabb vérfagyasztó sikoly szeli át a némaságot, a sötét hajú pedig a távirányító után kapva kapcsolja ki a tévét. A kis szoba most szinte vágható feketeségbe merül, azonban a fejemben nem rémisztő képek sokasága kergeti egymást, hanem az értetlenség millió kérdése, amiket Changbin vált ki azzal a bőrömön hagyott aprócska puszival. A szemem nagyra nyílik, valósággal kétségek közé taszítva érzem magam; sokadjára a mai nap folyamán.

Seo Changbin, ilyenkor mi járhat a fejedben?

― E-ez mi volt? ― érdeklődök bizonytalanul. Ugye nem lehetséges, hogy már hibásak az érzékeim, és valótlanságokat hallucinálok?

― Egy puszi a nyakadon? ― érkezik a felelet habozást mellőzve, az enyémhez hasonló kérdő hangsúlyt utánozva. Mielőtt neki szegezhetném a következő kérdésemet, felkel mellőlem és az éjjeliszekrényen nyugvó lámpa kapcsolójáért nyújtózkodik. A helyiséget hirtelen elönti a meleg, sárgás fény. ― Kilépek az erkélyre, el kell szívnom egy szál cigit ― jelenti be, s már talpra is keveredik.

― Jézusom, egyedül ne merészelj hagyni ― ugrok fel. Egyikünknek sem kérdéses, hogy ma éjszaka kettesben dohányzunk.