Lassanként megszabadulunk a társaság nagyobbik részétől, aztán a maradék ott maradt embertől búcsút veszünk. Mi tagadás, örülök neki, hogy végre dolgunkra indulhatunk. Még az öltözőben megbeszéltük Felixszel, hogy a ma éjjelt nála töltöm ― a minket körülvevő fiúk persze huhogással reagáltak mindenre.

― Rendben, apu sem akadály ― tudatom a vörössel. A telefonomat tartom a kezemben, melyen az előbb beszéltem meg a szülőmmel, hogy nem kell rám számítani otthon.

― Szerintem már megszokta ― jegyzi meg. Előhalássza a zsebében hordozott lakáskulcsát, majd beereszt mindkettőnket az ajtón. Mindebből az derül ki, hogy az édesanyja nincsen itthon.

Úgy válok meg a cipőmtől és a fekete kabáttól, mint aki itt lakik, hogy ezt követően a fogasra akasszam, vagy a sarokba pöcköljem őket. Megcsóválom a fejemet és a vállam felett kicsinyke mosolyt vetek rá.

― Erősödj meg, de még shippel is kettőnket ― kacagok fel hangosan. Ha tőlünk jövök át a Lee háztartásba, egészen biztosan kapok néhány csipkelődő megjegyzést. Nem bántásként mondja nekem, én pedig csak kinevetem.

Meglehet, hogy nem tudja: igazából másra sem vágyom, mint hogy egyszer jogosan lehessen párba állítani a barátommal.

― Ez anyával közös hobbijuk ― ért egyet velem.

Elindul egyenesen a saját szobája felé, így vele tartok. Hirtelen jut eszembe, hogy ruhát nem hoztam magammal. Fáradtan megingatom a fejem, és néma szidásban részesítem a saját hülye lényemet, amiért ez nem ugrott be előbb, de most már nincsen lelki erőm hazamenni és pakolni.

― Lix ― szólítom meg, amint beér a szobájának küszöbén ―, szeress kérlek és adj valami ruhát, mert el szeretnék menni zuhanyozni.

― Máris? ― pislog rám kissé hátrafordulva. Valójában még csak hét óra lesz, viszont a szempilláim ólomsúllyal akarnak leragadni.

― Aha. Jisungék kiakasztó jelenségnek minősülnek. Az idegzetem tropára megy tőlük.

Hangos nevetést ereszt ki. Az egyébként mély hang valamennyivel feljebb kúszik, és az így keletkezett tónus miatt megborzongok, a gerincemen végigrohan a klisésen emlegetett hideg; inkább forrónak érzem, de mellette megbolondulnak az érzékeim. Csendben figyelem, ahogyan egy széles mosollyal az arcán a szekrényéhez ballag pizsamát keresni a számomra.

― Legközelebb talán ruhát is kellene hoznod, és itt hagynod. Akkor ezen nem kéne kattogni, mielőtt jössz ― javasolja. Összeszed pár darabot, és a nekem kiválasztott alsónadrágot illetve rövidujjú felsőt a kezembe nyomja. ― Bár amúgy a Mansonos pólód nálam van.

― Emlékszem, abban jöttél haza tőlem.

Csupán bólogat. Visszafordul, bezárja a tölgyfából készült ajtókat, én pedig elhallgatom, hogy mennyire előnyösen állt neki a fekete, nekem meg milyen jól esett a saját gönceimben látni őt. Kicsit olyan volt az összekócolódott hajával, meg néhol gyűrött ruházatban, mint aki most kelt fel, abban a pillanatban.

― Binnie ― billenti oldalra a fejét, amitől a szokottnál is aranyosabb a kinézete ―, szeretethiányom van. Furán hangzik, ha kérek egy ölelést?

Mosolygok, amikor odalépek elé és a derekára vezetem a kezemet. A gondolatok a fejemben motoszkálnak, de most nem tudok velük törődni, miszerint a korunkbeli fiúk nem hoznak létre ilyen kontaktusokat; szimplán magamhoz húzom és a tenyeremet a hajára fektetem.

― Tőled annyira nem hangzik furán ― kuncogok fel a vállára támasztva az államat.

― Nem tehetek róla, hogy szeretek hozzád bújni.

Felix válla enyhén megrázkódik a fojtott nevetéstől, de az én fülem egyből rááll a lényegre. A megszokott helyett ezúttal nem társulok a kacagáshoz, így feltűnik neki a kimondott szavak jelentősége. Elcsendesedve várja a reakciómat, ám semmi újdonságot nem találok abban, amit mondott. Ő ilyen ― sajnálatomra nagyjából mindenkivel édes és aranyos. Nem képzek kivételt.

― Én sem arról, hogy szeretem, ha hozzám bújsz.