– Ha szabad kérdeznem, hogy hívják a hölgyet?

– Rilanda Bortelau, magát, uram? – tudakolta feszülten.

– Neman Sanor, örülök, hogy megismerhetem!

– Úgyszintén – motyogta a lány maga elé.

Míg ő gondolataiba mélyedt, és félelmeit tárgyalta önmagával, addig körbe-körbe forogtak a teremben. A lány már jól ismerte a mozdulatokat, hiszen minden nemesi származású kisasszonytól elvárták ezt a tudást, azonban ő nem szerette ezt hasznosítani. Sőt, utált táncolni, mégis valamiért itt keringett ezzel a jóképű férfival a táncparkettő kellős közepén.

Azt sem tudta, mi ütött belé, de remélte, nem éppen most indult el az őrület útján. Habár az ő magánykedvelő viselkedése az, amit a legtöbb ember őrültségnek gondolt. Mindaddig neki ezek mindennapi cselekvéseknek számítottak. Ösztönösen zárta magát szobájába, kerülte az emberi társaságot, vagy viselkedett kifogástalanul társaságban.

Habár gyermekkorában bármikor hazament, csak beszélt és beszélt, de a mai napig így tett. Mégis az esetek többségében nem várt az ő társaságukra sem. Igényelte a figyelmet, már hogyne tette volna? Közben minden beszélgetést átgondolt legalább százszor, legyen az bármilyen apró-cseprő dolog.

Nemannal viszont pillanatnyilag nem érezte magát kellemetlenül, talán, mert az egyetlen veszély az volt, hogy elesik. Nemrég még idegeskedett emiatt, de itt a parketten úgysem lehetett sok döntése, miként alakul az este.

A szülei már úgyis megjósolták, miszerint örökké egyedül lesz, pedig szívesen bizonyította volna az ellenkezőjét. Így kihasználta az önmagát felkínáló alkalmat, a táncot. Haja mögötte fodrozódott mozgása közben, ruhája követte kecses alakját. Próbált kizárni minden hangot, fényt, ami zavarta érzékeny szemét.

Csak egy valamire akart gondolni: Nemanra. Nem ismerte, korábban sosem látta, de ezért volt számára olyan különleges. Korábban nem sokan kérték le a visszafogott Rilandát, inkább a könnyelmű nőket választották, akiket az éjszaka során ágyukba vihettek.

A vörös ruhás lányt nem lehettet leitatni, mert utálta az alkohol keserű ízét, és nem lehetett átverni, ugyanis bizalmatlan volt mindenkivel szemben. Sokszor közeli ismerőseiről is olyan badarságok jutottak eszébe, mely nem lehetett igaz. Fejében mégis megjelent a kép az őrült gondolatairól.

Újra Rilanda elméjébe költözött édesanyja jóslata: örökké egyedül maradsz, míg ki nem nősz ebből az egészből. Nincsenek barátaid, a családtagjaid is idegenként kezeled, szerinted lesz belőled bármi? Ez a hosszú, de igen kellemetlen kérdés ott visszhangzott koponyájában, mint egy mantra. Egy sértő, előítéletekkel teli mantra, ami csak a jelenkori szokásokat vette figyelembe.

Ezért kerülte saját rokonait is, mert sokszor képesek voltak pattanásig feszíteni idegeit. Miért kell mindenkinek tizennégy éves korában férjhez mennie? Továbbá pont egy gazdag férfihoz, ahelyett, hogy a szerelem hajtaná az emberiséget. Így ő elhatározta, nem akar megházasodni vagy gyereket vállalni mindaddig, amíg meg nem találja az igaz szerelmet.

– Nagyon jól táncol! – mondta a fekete hajú férfi, és sötét szemét Rilandára fókuszálta.

– Köszönöm, hogy ezt mondja, de én nem érzem így – válaszolta rekedten, a szavakat pedig épphogy sikerült kinyögnie.

– Mégis mi veszi rá, hogy negatívan gondolkodjon magáról?

– Félelem... pesszimizmus, de legfőképp tapasztalat.

– Miféle rossz tapasztalata lehet egy ilyen szép hölgynek?

– Ez a hölgy... már megtanulta, milyen elesni tánc közben, magára borítani az ételt, magányosnak és szidalmazva lenni.

– Hát ezért állt egyedül a sarokban? Nem vágyott társaságra?

– Igen, félek másoktól.

– Miért? – kérdezte Neman őszinte érdeklődéssel a hangjában.

– Bárcsak tudnám, miért. Ezzel születtem, félelemmel... félek a következményektől, habár nem szabadna.

– Ha megengedi, szerintem semmiféle baj sincs egy magának való nővel vagy férfivel.

Rilanda hálásan tekintett fel az előtte táncolóra. Sosem értette meg idáig senki, hogy miért vonul el szem elől. Mindenki furcsának tartotta érte, mikor semmiféle ártalmas tevékenységet nem végzett. Sőt, kiélte a benne lakozó művészt és könyvmoly énje is térhez jutott.

Ezután elégedettebben ringott Neman karjában, s máshogy tekintett rá, mint a többi emberre. Mi volna, ha mindenki ennyire megértő lenne?