Rilanda Bortelau fürtjeivel babrálva állt a bálteremben. Őt csupán a kényszer vezérelte ide, de az idevezető út közben nemegyszer átgondolta, ténylegesen jó ötlet volt-e engedelmeskedni a családi nyomásnak. Ő maga mindig is visszafogott hölgy hírében állt, aki nem csak kerülte, hanem félte is az emberi társaságot.

Sosem tudta, mikor, ki, mit fog mondani. Hiába képzelte el fejében száz meg száz alkalommal, milyen magabiztos lesz, mindig csalódás érte. Meg sem mert szólalni az esetek többségében, ha mégis, hangja bizonytalanul s rekedten szólt.

Már kisgyermek kora óta ezzel küzdött, ezért is nem rendelkezett barátokkal. Inkább bezárkózott otthon, és saját magának élt. Még a családja folyamatos zargatása is feszültté tette, akik úgy kezelték, mint, aki súlyos titkot őrizget.

Így némileg örült, hogy legalább szégyent ébresztő rokonai társasága nélkül jöhetett el a bálba. Az utazás pedig rendkívül kellemes volt, habár gyomrát folyamatosan a stressz gyötörte. Ettől függetlenül gyönyörködött a szép tájban, amit visszahúzódó életmódja miatt egyébként nem látott volna.

Rilanda kedvelte a természetet, azonban a piszkot már kevésbé. Szerencséjére most nem kellett összekoszolnia magát, hiszen csupán egy szülinapi ünnepségre és bálra jött. Azonban ez nem segített idegességén, melyet az emberek közelsége váltott ki belőle. Szíve az átlagosnál sokkal gyorsabban vert, és már-már pánikszerűen kapkodta a levegőt.

Az egyik sarokban húzódott meg, miután átadta az ünnepelt család egyik szolgálójának az ajándékot. Ő maga sötétvörös ruhában érkezett, amely jótékonyan kiemelte kecses alakját. Több férfi is szemet vetett rá, hiába próbált meg láthatatlannak tűnni. De nagy szerencséjére idáig még senki sem érezte a késztetést, hogy leszólítsa őt.

A lánynak pedig esze ágában sem volt magától odamenni bárkihez is, inkább az érkezőket figyelte, akik egyenként átnyújtották az ajándékokat. Itt a nemesebb családok úgy érezték, minél drágább csecsebecsét vesznek a születésnaposnak, annál hamarabb a bizalmába férkőzhetnek.

Gelimie ennek a kúriának a lakója volt, mióta csak megszületett, családjához sorra jártak a kérők, akik a leány kezére vetettek szemet. A szőkésbarna hajú szépség éppen kék, fátyolos ruhában beszélgetett az összegyűltek egy csoportjával a táncparketten. Rilanda nem szeretett volna nagy társaságba keveredni, ezért inkább távolabbról hallgatta a beszélgetést, amit többnyire meg is értett.

A következő érkező egy fekete hajú férfi volt, kit már arcáról felismert, hiszen magas körökben mozgott. Valószínűleg az épületben kivétel nélkül mindenki tudta szándékait, ugyanis mindig Gelimie körül legyeskedett, a nő pedig általában a másiknak megfelelően viselkedett.

Mindaddig Rilanda reménykedett, eloszlik a tömeg, amely elzárja őt az ételekkel megrakott asztaltól. Szerencsére a fel-alá járkáló felszolgálók egyike éppen felé közeledett, ezért a tálcáról azonnal megragadott egy pohárt, majd felhörpintette azt. Remélte, az alkohol némi bátorságot ad neki, mire az épület teljesen megtelik emberekkel.

Agya csak azon kattogott, hogy valahogyan élje túl a mai napot. Ezért nem merészkedett az emberek közelébe. Tudta, ha most egyenesen ételért igyekezne, akkor sem merné elfogyasztani azt, hiszen gondolatban félne, nem eszik hölgyhöz méltón.

Továbbá sejtette, bármikor elvágódhatna a fényesre polírozott padlón. Ahogy magát ismerte, az első táncnál súlyos, megalázó hibát vétene. Így csak várt tovább, míg az utolsó ember meg nem jött, majd bezárták az ajtókat, és megkezdődött a bál. Rilanda pedig nagyon remélte, különösebb baleset nélkül túljut ezen az éjszakán.